— Ebben nincs semmi meglepő — mondta Tor Lik. — Régóta köztudott, hogy az emberi agy csak társadalmi környezetben fejlődhetett. A gyermeki élet első éveinek sokkal nagyobb a jelentősegük, mint ahogy régebben gondolták. De…
— De társadalom, nem pedig csorda nevelte az embert — vette át a szót Tivisza. — Az ember csoportállat volt, de nem csordaállat. A tömeg azonban csorda, nem tud információkat gyűjteni és megtartani. Bűn megfosztani az embert a tudástól, az igazságtól; az undorító hazugság végképp elkorcsosította az embert. Az ilyen emberek primitív ösztöneiket követve csordába verődnek, ahol a fő szórakozás a szadista kielégülés. És pszichikumukat, akárcsak a gyermek-farkasokét nem lehet közvetlenül az emberi érzelmekre apellálva átalakítani. Más módszereket kell kigondolni… Mégiscsak sajnálom, hogy Rodisz nincs velünk.
— S mi akadálya, hogy idehívjuk? — kérdezte Tor.
— Ali, csakugyan nem jöttél rá, hogy Rodisz túszként maradt az oligarcha palotájában? — kérdezte Gén Atal. — S addig lesz ott, amíg mi valamennyien vissza nem térünk a „Sötét Láng”-ra.
— Nézzétek, átmásztak a falon! — kiáltott fel Tivisza.
Az ostromlók rájöttek, hogy a védőtér csak a kaput zárja el, és átmásztak a falon. Az ordítozó emberek már a temetőben futottak, egymást taszigálva a síremlékek közt.
A kék zománcoszlopoknál a támadók visszazuhantak. Működésbe lépett a sarkokba állított két SDF. Gén Atal minimáhs feszültségre állította a védőteret, hogy csak fény és erős fegyver hatolhasson át rajta, de ilyen fegyverük a támadóknak nem volt.
A földlakók el sem tudták volna képzelni, hogy az ember ennyire elállatiasodhat. A kudarctól felbőszült kin-nan-tei lakosok szidalmakat kiabáltak, tajtékoztak, köpködtek, lemeztelenítették és mutogatták a szerintük szégyellnivaló testrészeikét.
A csillaghajó távoli mennydörgéshez hasonló jelzése hallatlan megkönnyebbülést hozott. Az SDF kék fénye sárgává vált. A „Sötét Láng” összeköttetést kért. Tor Lik kikapcsolta a védőteret a kapunál, ahol Gén Atal állt őrségben, és a harmadik SDF megkezdte az adást.
— Meddig elég a körvédelem? — kérdezte Grif Rift.
— Minden attól függ, milyen gyakran rohamoznak — felelte Tor.
— Vegyük a legrosszabb esetet.
— Akkor legfeljebb nyolc óráig.
Grif Rift megnézte a Tormansz térképét.
— Korongrepülőnk öt óra alatt teszi meg ezt a hétezer kilométert. A gyors rakéta egy óra múlva ott lenne, de minthogy nem ismeijük eléggé a bolygó fizikáját, nem tudjuk a kellő pontossággal beirányítani. Nem tudnának kitömi a városból?
— Attól félek, hogy áldozatok nélkül nem megy.
— Igaza van, Tor. Ezért nem érdemes korongrepülőt sem küldeni. Intézzék el maguk a tormansziak. Az ő repülőgépeik is elérik öt-hat órán belül Kin-Nan-Tet. Most összekötöm Rodisszal. Bekapcsolom a televizofont és az emlékezőgépet. Ad-jón tévécsatornát a felvételekhez. És tartsák magukat!
Tor Lik sietve körpanorámaképet továbbított és megszakította az összeköttetést. Éppen jókor! Gén Atal veszélyt jelzett, és a harmadik SDF újra lezárta a kaput.
Múlt az idő, de a tömeg éppoly makacsul és bárgyún tómbolt a kék oszlopokkal jelölt határnál, mint eddig. Gén Atal bosszankodott, amiért nem jutott eszébe magával hozni a csillaghajóról a pszichikai ráhatás energiatelepeit, amelyeket állatok támadása esetére készítettek. Ezek a rémületet keltő energiatelepek elűzték volna a megvadult tormansziakat. Ez a védőberendezés most kapóra jött volna, de így nincs más hátra, mint várni. Megsemmisíthetnék a dühöngő tömeget, de ez eszükbe sem jutott a földlakóknak.
Eközben a Coam kertjeiben Fay Rodisz tájékoztatta Tael mérnököt a történtekről, és kérte, hogy rögtön küldjenek repülőgépeket.
— Az üzemanyaghiány miatt a repülésekről csak a Négyek Tanácsa intézkedhet.
— Akkor jelentse rögtön a Tanácsnak, de még jobb, ha magának az uralkodónak.
Tael tétovázott.
— Tudja, milyen kevés időnk maradt? — kiáltott fel csődálkozva Rodisz. — Miért késlekedik?
— Számomra egyáltalán nem könnyű jelentést tenni az uralkodónak — mondta rekedten Tael —, jobb lenne, ha talán ön…
— Miért nem mondta mindjárt! — Fay Rodisz sietve a Négyek Tanácsa elnökének lakosztálya felé indult.
Szerencsére Csoio Csagasz aznap nem kocsizott ki. Fél óra múlva Rodiszt bevezették a zöld szobába, amely már állandó találkozóhelye lett Rodisznak és a Tormansz urának, — Előre láttam ezt a veszélyt — mondta Csoio Csagasz, megnézve a csillaghajóról közvetített felvételt —, ezért próbálták a helyi vezetők lebeszélni az önök kutatóit a kockázatos utazásról.
— De nem világosították fel őket a veszély nagyságáról!
— Minden kerületi vezető szégyell, jobban mondva, fél beszélni ezekről a félemberekről, akiket „a két jótétemény elutasítóinak” hívnak.
— Két jótétemény?
— Igen — a hosszú élet és a könnyű halál. Ezek mindkéttőt elutasították, ezért meg kell semmisítem őket. Az állam nem tűrheti az önkényességet. De ők megbújnak az elhagyott városokban, s a közlekedési eszközök hiánya megnehezíti a harcot ellenük.
— Nem késlekedhetünk — mondta Rodisz —, az elvesztegetett percek társaim pusztulását okozhatják. Védelmük ugyan megbízható, de az energiatelepek kapacitása korlátozott.
Csoio Csagasz összehúzott szemmel figyelte Rodiszt.
— A maguk kilenclábúi gyilkos erővel rendelkeznek. Emlékszem, mikor bedöntötték az ajtót a palotában — mosolygott epésen.
— Természetesen minden SDF-nek van vágósugara, infiahangja az akadályok megsemmisítésére… De nem értem Önt!
— Ilyen éles eszű asszony ne értené, hogy nem védőtérre kell pazarolni az energiát, hanem azokat a naplopókat kell kiirtani!
— Ők ezt nem teszik.
— Akkor se, ha parancsot ad nekik?
— Ilyen parancsot nem adhatok. De ha megkísérelném is, úgysem hajtaná végre senki. Ez a mi társadalmunk egyik pillére.
— Felfoghatatlan! Hogy nyugodhat egy társadalom ilyen ingatag pilléreken?
— Később majd megmagyarázom önnek, de most arra kérém, haladéktalanul adja ki a parancsot! Elküldhetnénk a mi korongrepülőnket, de az sem gyorsabb az önök űrrepülőinél, legfőképpen pedig nem tudjuk, hogy az itteni törvények szerint miként kell bánni az ilyen vad népséggel. Önök mit szóktak alkalmazni ilyen esetekben? Nyugtató zenét vagy KG-t, kéjgázt?
— Kéjgázt! — mondta Csoio Csagasz furcsa hangsúllyal. — Legyen! Hány órára elegendő energiájuk maradt az embereinek? Nem lehetne rakétával energiatelepeket küldeni az önök csodálatos űrhajójáról?
Rodisz a jelzőkarperecre pillantott, amely rögzítette a KinNan-Te városából kapott jelzést.
— Az energiakészlet körülbelül hét órára elég. Rakétát nem küldhetünk, mert pályakorrekció nélkül nem tudjuk biztosítani leszállását azon a kis területen.
Csoio Csagasz felállt.
— Látom, mennyire aggasztja a sorsuk. Tehát nem olyan hűvös természetűek önök, mint amilyennek látszani akarnak. — Az asztalon elfordított egy kis korongot, és a szomszéd szóbába indult. — Egy perc múlva itt leszek!