Egy beesett szemű, vékony ajkú, békaszemen széles szájú, magas, sovány „kígyós” várta.
— Küldjön az őrszolgálat állományából két repülőgépet KinNanTebe, földi vendégeim megmentésére — szólt az oligarcha, elnézve a tisztelettel meghajló hivatalnok fölött. — A védelműk még hét óra hosszat működik — folytatta Csoio Csagasz —, tehát hét és fél óra múlva már késő lesz. Érti? Hét és fél óra múlva!
— Értettem, uram! — emelte fel a hivatalnok hűséges szemét az uralkodóra.
— A Jótétemények elutasítóit” egy szálig ki kell irtani. Ezúttal kínzás és eljárás nélkül — egyszerűen megsemmisíteni!
A „kígyós” még mélyebben meghajolt és kiment. Csoio Csagasz visszatért a zöld szobába. „Majd meglátjuk, olyan gyérmekien naivak-e — mondta magában ahogy ez a Kirké állítja. Legyen ez afféle kísérlet.”
Kiadtam a parancsot! Az én parancsaimat végrehajtják! Fay Rodisz hálás pillantást vetett rá, majd hirtelen felkapta a fejét.
— Milyen kísérletre gondolt?
— Inkább én tennék fel néhány kérdést — vágott közbe gyorsan Csoio Csagasz. — Ezek után is megpróbálnak még eljutni a bolygó távoli területeire?
— Nem. Ez a kirándulás kutatóink kizárólagos óhajára történt, látni akarták a Jan-Jah őstermészetét!
— Hát most látták!
— Nem a természet veszélyezteti őket. Az „elutasítók” az elnyomáson és egyenlőtlenségen alapuló emberi társadalom produktumai.
— Milyen egyenlőségre gondol?
— Az egyetlenre! Az egyforma lehetőségek egyenlőségére.
— Az egyenlőség megvalósíthatatlan. Az emberek olyan különbözők, hogy a lehetőségeik se egyformák. Amikor a bolygó szűkös készletei szinte teljesen kimerültek, korántsem minden ember méltó az életre. Az embereknek olyan sok mindeme van szükségük. És ha nincsenek képességeik, mennyiben jobbak a férgeknél?
— Ön csak azokat találja méltóknak az életre, akik kiváló képességűek? Hiszen vannak egyszerűen derék, jó munkások!
— Hogy állapítsuk meg, ki a jó, ki a rossz? — mosolyodott el fölényesen Csoio Csagasz.
— De hát ez nagyon egyszerű! Még a régmúltban is meg tudták ismerni az embereket. Lehetetlen, hogy ne hallott volna olyan régi szavakat, mint rokonszenv, vonzóerő, a személyiség varázsa?
— S engem milyennek talál? — kérdezte Csoio Csagasz.
— Ön okos. Kiváló képességei vannak, de nagyon rossz embér, és ezért nagyon veszélyes.
— Hogy állapította meg ezt?
— Ön jól ismeri önmagát, ezért gyanakvó, emiatt van nagyságkomplexusa, ezért érzi szükségesnek, hogy állandóan lábbal tiporja a magánál különb embereket. Mindennel rendelkezni akar a bolygón. Bár tisztán látja az ilyen vágy irracionalitását, az mégis erősebb önnél. Még a más világokkal való érintkezést is visszautasítja, mert lehetetlen azokat hatalmába kerítem. Ráadásul akadhatnak ott önnél különb, jobb és tisztább emberek!
— Ön gondolatolvasó! — Csoio Csagasz szokott fölényességével próbálta palástolni érzelmeit. — Egy idő óta arra vágyom, hogy… az is az enyém legyen, ami nincs, ami nem volt még a bolygómon…
Sarkon fordult, és kiment a szobából.
Tivisza felébredt az önhipnózisból. A földlakók az önhipnózis révén felváltva menekültek a dühöngő tömeg immár elviselhetetlen látványától.
A három földlakó nyugalma, ahogy mozdulatlanul, maguk alá húzott lábbal ültek egy kőlapon, felbőszítette a „bosszúállókat”.
„Talán ijedtséget kellene színlelnünk, hogy kissé lecsillapodjanak” — gondolta Tivisza. Csaknem öt óra telt el azóta, hogy beszéltek a csillaghajóval. Tivisza nem kételkedett benne, hogy a segítség idejében érkezik, de a tétlen várakozás órái elviselhetetlenül hosszúnak tűntek. Felébredése után pedig minden perc csak növelte nyugtalanságát. A Föld embereinek többsége az Összekulcsolt Kezek Korában rendelkezett az események előrelátásának képességével. Valaha az emberek nem tudták, hogy az események összefüggésének finom megérzésében és a jövőbelátás lehetőségében nincs semmi természetfeletti; nagyjából olyan, mint a matematikai számítás. Amíg nem született meg az előrelátás elmélete, csak olyan emberek láthatták előre az eseményeket, akiknek sajátos adottságuk volt a jelenségek összefüggéseinek és időbeli kiteljedésének megérzéséhez, ezekre mondták azt, hogy látnoki képességük van.
A pszichikai edzettség ma mindenkinek lehetővé teszi, hogy rendelkezzék ezzel a tehetséggel, természetesen ki-ki a maga képességeihez mérten. E tekintetben a nők mindig is tehetségesebbek voltak a férfiaknál.
Tivisza érzései pusztulást jeleztek. Az elkerülhetetlen halál úgy árnyékolta be őket, mint ez a hatalmas pagoda. Tivisza leült a nyugodtan alvó Tor fejéhez, és bánatosan figyelte a végtelenül kedves, okos és egyúttal gyermekien naiv arcot. A kilátástalanság tudata egyre erősebbé vált benne, s vele együtt nőtt a gyöngédség és az a furcsa önvád, hogy ő a hibás, amiért nem tudta megvédeni szerelmesét.
Az asztrofizikus megérezte a lány tekintetét, felkelt, felébresztette Gén Atalt. A férfiak mindenekelőtt megvizsgálták az SDF-eket.
A minimális fogyasztás beállítása sikerült — mondta halkan Tor Lik —, de a készlet igen csekély…
— Ha a repülőgépek nem érkeznek meg időre, hívjuk a „Sötét Láng”ot.
Grif Rift izgatottan közölte, hogy Rodisz magánál az öligarchánál járt. A füle hallatára adták ki a parancsot. A segítségnek bármely percben meg kell érkeznie. Rift kérte, ne kapcsolják ki a csatornát, addig ő tudakozódik.
Újabb fél óra telt el… Negyven perc. A repülőgépek nem tűntek fel Kin-Nan-Te fölött. A pagoda alkonyi árnyéka beborította az egész temetőt. Még a „bosszúállók” is elcsendesedtek. Térdüket átfogva üldögéltek az ösvényeken és a sírókon, úgy figyelték a földlakókat. Rájöttek talán, hogy a védőtér, amely eleinte vékony ködfallal vette körül a kutatókat, egyre áttetszőbb lesz? Időnként valamelyikük kést dobott, mintha ki akarná próbálni a védőfal erejét. A kés visszarepült, pengve hullt a kőre, aztán újra minden elcsendesedett.
Grif Rift hangja hirtelen betört a temető feszült csendjébe, és a tömeg felmorajlott.
— Figyelem! Tivisza, Gén, Tor! Rodisz az imént beszélt Csoio Csagasszal. A repülőgépek a Men-Zin síkságon tomboló viharban törnek előre. Késéssel érkeznek. Amennyire csak lehetséges, takarékoskodjanak az energiatelepekkel, s bármikor tájékoztassanak a helyzetről, itt várok a műszerpultnál!
„Vihar itt, a Tormansz legnyugodtabb szélességi körein? S miért csak most szereznek erről tudomást, amikor az energiatelepek indikátoraiban az utolsó szál ég?” Tor Lik kedvétlenül nyitotta ki az SDF hátsó nyílását, de mielőtt még kivette volna az atmoszféra szondaperiszkópot, Gén Atal odanyújtotta a magáét.
— Kössük össze a kettőt, akkor a szonda ötszáz méterre emelkedik.
Tor Lik némán bólintott. Egyre nehezebben tudtak beszélgetni. A védőtér már nem nyelte el a tömeg zsivaját. Az ég felé repülő csillogó henger lecsendesítette a „bosszúállókat”. Csupán két perc kellett hozzá, hogy a földlakók meggyőződ-jenek róla: Kin-Nan-Tetől az egyenlítő felé a légkör sok-sok kilométeren át teljesen nyugodt, és legalább egyórányi repülőtávolságra nincs gép a levegőben.
— Csoio Csagasz hazudik. De miért akarja a mi halálunkát? — kiáltott fel Tivisza.
A férfiak hallgattak. Gén Atal a „Sötét Láng”-ot hívta.