— Felszállók a csillaghajóval! Tartsák magukat — mondta röviden Grif Rift.
Gén Atal villámgyorsan számolt: a felszállás parkoló helyzetből — három óra, a leszállás — újabb egy óra. Nem! Késő!
— Törjenek ki a városból, szórják szét a tömeget infrahanggal! — kiáltotta a parancsnok.
— Hasztalan. Nem jutunk messzire. Túlságosan sokáig vártünk, bíztunk Csagasz repülőgépeiben, máskülönben behúzódtünk volna valamilyen épületbe — mondta a páncélvédelmi mérnök —, nem láttuk előre… Hívjon oda mindenkit, Rift, búcsúzunk. De gyorsan, már csak percek vannak hátra.
A búcsú rövid volt és szűkszavú. A csillaghajósok kérése ellenére Gén Atal kikapcsolta az adást: a halál előtti utolsó percekben magukban akartak lenni. Megtettek mindent, amit tehettek, felfedték az árulást és értesítették róla társaikat. Az SDF-ek törhetetlen burái épségben megőrzik az összegyűjtött adatokat.
Tivisza átölelte barátait, és határtalan gyöngédséggel azt mondta Tor Liknek:
— Mindig boldog voltam veled, Afi, s utolsó percemig az leszek. Nem félek, csak nagyon szomorú vagyok, hogy itt és így… Ilyen csúfosan. Afi, nálam van az „Őrök a sötétben…” kristálya.
Az áttetsző kristályból felcsendült kedvenc szimfóniájának komor dallama.
Tivisza felállt, és lassan elindult a köves ösvényen, pillantása végigsiklott a romokon, de szomorú gondolatai messze jártak, tudta, hogy hamarosan ő is azok között lesz, akik már bevégezték útjukat a Földön és itt, az infemó fogságában vergődő idegen bolygón.
A temetőben, akárcsak régen a Földön, kiváltságos halóttak pihentek, akik méltók voltak arra, hogy a város közepén, az ősi templom árnyékában temessék el őket. A súlyos kőlapokát szép, aranyozott hieroglifák díszítették.
Tivisza elnézte a szobrokat: szomorú, lehajtott fejű, gyö nyörű nők és a haláltusájukat vívó férfiak, madarak, amelyek széttárják hatalmas szárnyukat, de már nincs erejük felrepülni; térdelő gyermekek, amint átölelik a követ, amely örökre befedi szüleiket.
Az ember eljött az új bolygóra, s eltörölte színéről az itt kialakult életet, csak szánalmas maradványokat hagyott az egykor harmonikus szimfóniából. Felépítette ezeket a városokát és templomokat, büszke volt arra, amit tett, emlékműveket emelt azoknak, akik különös sikereket értek el a természet meghódításában vagy a hatalom és a dicsőség illúziójának megteremtésében. Ám ösztönüket szabadjára engedték, nem értették meg, hogy a világ törvényeit nem vehetik semmibe, ebből aztán borzalmas túlnépesedés lett. A halál ismét bejárta a bolygót, de most már a természet világában aratott. És a végeredmény — elhagyott városok és örökre elfeledett temetők… Ma pedig a derűs földi világ embereinek maradványai elkeverednek a névtelen sírok korhadó anyagával, a hiábavaló élet maradványaival.
„Hiábavaló és értelmetlen?” Tivisza megremegett. A Földön soha sem jutott az eszébe, hogy nincs értelme az életnek, amely a világegyetem mélye felé törekszik, amelyet az tesz boldoggá, hogy segíthet másokon, gyűjtheti a szépet, mégismerheti az újat, érezheti saját erejét. De itt!..
Tor Lik a szerelmesére nézett: Tivisza nyugodtnak látszott, de a férfi érezte, hogy a lány csupa feszültség.
Tivisza a vállán át hátranézett, és olyan gyöngéd pillantást vetett rá, hogy Tornak elszorult a szíve.
— Tihe! Az energiatelepek kimerülnek! Gyere ide.
A tömeg megérezte, hogy valami nincs rendjén, óvatosan közelebb nyomult. Még néhány perc. A földlakók egészen a kapuig, az utolsó SDF-ig hátráltak. Az „Őrök a sötétben” szimfónia hosszú, elnyújtott hangon véget ért. Tor Lik átölelte Tiviszát, és a kezét nyújtotta Gén Atalnak.
— Lehet, hogy nem sikerül — mondta Tor izgatottan nagy a kisülés…
— Akkor az inffahangot! — Gén Atal elhúzta a kezét. — Önálló feszültség van! A torony összedől, s a halálunk után nem jutunk mocskos kezekbe!
Tivisza és Tor felnézett a gigantikus, roskatag toronyra, amely eltakarta a tiszta, alkonyi eget.
— Rajta — mondta Tivisza. — Szoríts magadhoz, Afi!
Gén Atal a tömeg felé fordította a hangtölcsért. Az oszlopóknál a két SDF mintha sóhajtott volna: a védőtér kikapcsolódott. A „bosszúállók” vad üvöltéssel rohantak az egymást átölelő három földlakó felé. Az infrahang mély, féléimetes bömbölése megállította, visszadobta, szétszórta az elülső sorokat, de a hátsók a földön fekvőkön taposva nyomakodtak előre. Gén Atal teljes feszültségre kapcsolt: a támadók felbukfenceztek, jajveszékelve kúsztak félre, de nem menekülhettek, mert az óriási torony leomlott, betemette a földlakókat és a támadókat, elborította a régi sírokat.
IX. FEJEZET
Leláncolt hit
Amikor Vir Norin és Eviza Tanét repülőgépen Kin-Nan-Tebe érkezett, a „lilák” egész hadát találta ott. Az összeomlott torony romjait már eltakarították, az „elutasítók” hulláit eltüntették. Az életben maradiaknak nyomuk veszett.
A három földlakó teste a temető vöröskő épületében pihent. Tivisza és Tor még mindig átölelve tartotta egymást. Arcukra ráfagyott a halál előtti pillanat határtalan gyöngédsége. Gén Atalt csak a védőruhájáról ismerték fel.
Eviza és Vir levette róluk a védőruhát, és felkészültek a hamvasztásra. Az SDF-et maximális kisülésre állították be, és a kőlapon nem maradt más, mint a testek vékony hamuréteggél jelölt körvonala. Eviza és Vir szótlanul, szomorúan összegyűjtötte a hamvakat: az elpusztult földlakók végső barátságbán egyesültek.
A platina urnát és a három SDF-et, amelynek buráin feltörési kísérletek nyomai látszottak, a „Sötét Láng”-ra szállították.
Rodisz meghívást kapott a Négyek Tanácsától. A bolygó urai kifejezték részvétüket. Nem tudni, véletlenül-e vagy szándékosan, a Tanács a fekete teremben gyűlt össze, amelyet a földlakók a Sötétség Termének neveztek.
Rodisz mozdulatlanul, állva hallgatta meg Csoio Csagasz rövid beszédét. A Négyek Tanácsának elnöke láthatóan válaszra számított, de Rodisz hallgatott. Senki sem merte megtömi a feszült csendet. Végül Fay Rodisz odalépett Csoio Csagaszhoz.
Sokat tanultam az önök bolygóján — mondta nyugodtan —, s már értem, hogy hazudhat is az ember, ha a körülmények rákényszerítik. De miért hazudik az, akinek óriási hatalma, ereje van, aki Jan-Jah piramisának csúcsán áll? Mire jó ez? Vagy az önök életének egész rendszerét úgy átjárta a hazugság, hogy még a legfelsőbb vezetőket is hatalmában tartja?
Csoio Csagasz sápadtan felállt, és a foga között sziszegte:
— Micsoda? Hogy merészel…
— Ha jó szándék vezérel, mindent merészelek. Ön megnyugtatott, hogy a repülőgépeket elküldte, és felhívta a figyelmemet, hogy parancsait habozás nélkül teljesítik. Amikor másodszor felkerestem, azt mondta, hogy a repülőgépek késnek, mert viharba kerültek. Elhittem, mert nem ismerem a Jan Jah planetografiáját, de Gén Atal és Tor Lik megvizsgálta a légkört, felfedezte a csalást, és még halála előtt értesített benminket.
Rodisz elhallgatott. Csoio Csagasz arca eltorzult.
— Gén Si! — kiáltotta, hogy csak úgy zengett a terem.
— Hallgatom, nagy elnök!
— Derítse ki, hogy kik vezették a repülőgépeket, ki jelentette a vihart, és ki irányította az ügyet. Valamennyiüket hozzák elém! Én magam vezetem a vizsgálatot.
— Kérem, elnök! — Fay Rodisz összetette a tenyerét, és lehajtotta a fejét. — Nincs szükség több áldozatra, amúgy is sok van. Az őreik sok embert megöltek Kin-Nan-Te városban, mi pedig — Rodisz hangja most először remegett meg — elvesztettük barátainkat.