— Értse meg — felelte haragosan Csoio Csagasz a bűnösök gyalázatot hoztak rám, a Tanácsra, mindannyiunkra, mert hazugnak és képmutatónak tüntettek fel!
— Megváltozik valami, ha kivégzik őket?
— Minden! A parancs megszegőire lesújtunk, és önök meggyőződnek róla, hogy szándékaink tiszták, nincs bennünk álnokság.
Fay Rodisz elgondolkodva nézett Csagaszra.
Néma szemrehányása elviselhetetlenné vált a Tormansz ura számára. Leroskadt a karosszékbe, és egy legyintéssel elbocsátotta a Tanácsot.
Fay Rodisz felment a lépcsőn a palota „földi” szárnyába. Nehéz beszélgetés várt rá Grif Rifttel. A parancsnok ragaszkodott hozzá, hogy négyszemközt beszéljenek.
Szemtől szemben álltak egymással, mintha Rodisz ott lett volna a pilótafülkében a fal és a műszerasztal közt. Rift és Rodisz, mint minden fejlett és edzett pszichikumú földlakó, szinte szavak nélkül is értette egymást, a szavak csak az érzelmek alátámasztására szolgáltak.
Fay Rodisz látta, hogy Grif szomorú pillantást vet az „élet-jelekre” — a zöld fényekre —, amelyekből csupán négy maradt, s határozottan így szólt:
— Nem tehetjük, Rift. Lehetetlen megszöknünk, meghátrálnunk, vagy nevezze, ahogy akarja. Lehetetlen azok után, hogy elhintettük a remény magvait, azok után, hogy a remény már kezd hitbe szökkenni!..
A csillaghajó parancsnoka nehézkesen felállt. Nagy kezét összeszorítva, kissé gömyedten, mereven nézett az asszony zöld szemébe, akit nem lehetett nem szeretni. Azután felegyenesedett, mellét kidüllesztette. Egész lénye felháborodást fejezett ki.
Ez az átkozott bolygó az ezredrészét sem éri a mi veszteségünknek. Itt még nincs talaja a jónak! Nem hozhatunk ilyen áldozatokat! — Rift a mindörökre kialudt „életjelekre” mutatott.
— Nyugodjék meg, Grif — mondta halkan Rodisz. — Mi ketten, akik olyan ismeretek birtokában vagyunk, amilyenről az ittenieknek fogalmuk sincs, nem lehetünk addig boldogok és szabadok, amíg vannak szerencsétlenek. Hogy lépjük át a legnagyobb öröm küszöbét, amikor itt egy egész bolygó infemóban, tengernyi bánattól sújtva él? Mi ehhez képest az életem, a maga és valamennyiünk élete? Kérdezze csak meg három útitársamtól!
— Tudom, mit fognak mondani — felelte lehiggadva Grif Rift, és elnézett Rodisz mellett. — Azt fogják mondani, hogy jelenlétük nélkülözhetetlen, hogy erőt és hitet ad a Tormansz embereinek.
— Lám, felelt is rá, Rift! Maga jól tudja, hogy minél tovább vagyunk itt, annál jobb nekik. Minden tökéletlenségünk ellenére megtestesítői vagyunk mindannak, amit a kommunista társadalom hoz az embernek. Ha megszökünk, akkor Tivisza, Tor és Gén csakugyan hiába halt meg. De ha itt kialakul az emberek olyan csoportja, amelyben erő és hit van, akkor a küldetésünk gyümölcsöző, még ha valamennyien elpusztulünk is.
— Legenda a hét igazról. De a bolygó nem kisváros, és mi nagyon kevesen vagyunk! — mosolyodott el szomorúan a csillaghajó parancsnoka.
— Megint elfeledkezik róla, hogy velünk a Föld, a tudománya, az életformája, amelyet maga olyan sikerrel mutatott be a sztereofilmeken. Vegye ehhez még hozzá az előadásainkat, beszámolóinkat és mi magunkat. Ha megbeszélésem az elnökkel eredményes lesz, Csedi, Vir és Eviza rövidesen elindul a városba.
— Mondta magának Tael, hogy a Tanács hivatalnokai felháborodtak a filmelőadásokon? — kérdezte Grif Rift.
— Még nem. Várható volt. Remélem, elintézem majd a Tanács tagjaival, hogy ne bántsák azokat, akik nézték és nézni fogják. Ne álljon úgy, kedves, mintha fából volna!
Grif Rift tehetetlenül széttárta a karját, nem nézett Rodisz szemébe. Az asszony mögött hirtelen valamilyen kép színes körvonalait vette észre a falon: azelőtt nem volt ott. Rodisz elfordította a kép fókuszát, és ő maga félreállt. A nemrég befejezett freskó az infemóból való feltámadást jelképezte.
Szakadék félelmetesen meredek falán, egymást támogatva, erejük végső megfeszítésével emberek kapaszkodtak felfelé. Lent, a dús fíivön, tarkabarka sokaság állt, és megvetően mutatott a verejtékező, szánalmas, sápadt sziklamászókra. Kissé odább egy kisebb csoport, mely felsőbbrendűsége tudatában közönyösen bámult.
Ez a felfelé kapaszkodás tragikusan reménytelennek látszott. Magasan fent, a völgyteknőt körülvevő falnak majdnem a peremén, a szikla hegyes ékként ugrott ki. Ez volt mintegy az utolsó lépcsőfok. Az árnyékból kék fény sugárzott felfelé, a szikláról visszaverődött. A kiszögellésen, egészen a szélén, leláncolt nő térdelt. A hasát és a jobb combját körülfogó lánc végül a csuklóját hurkolta át, és kegyetlen erővel feszítette hátra a karját, benyomódott a testébe. Meztelen volt, csak a hátát takarta be a hullámos fekete haj. A leláncolt nő, aki nem nyújthatta a kezét a kapaszkodóknak, de még egy biztató mozdulatot sem tehetett, mégis jelkép volt: a tudásba vetett rendíthetetlen hit jelképe! A Leláncolt Hit függetlennek és szabadnak látszott, mintha nem volnának kegyetlen béklyók, nem volna halál és szenvedés.
Nem tudni, véletlenül-e vagy szándékosan, a Leláncolt Hit Csedire hasonlított…
— Minek ez itt? — kérdezte Grif Rift kétkedőn. — Gondolja, hogy megértik?
— Meg fogják érteni — mondta Rodisz határozottan —, emléket akarok hagyni magunkról a palotában.
— Meg fogják semmisíteni!
— Lehet. De a reprodukciói elteijednek a bolygón.
— Maga minden alkalommal erősebbnek bizonyul nálam… — Rift elhallgatott, és búcsúpillantást vetett Rodiszra. Az aszszony kikapcsolta a televizofont.
A szomszéd szobában Eviza kritikusan nézegette Csedit és Vir Norint, akik éppen öltözködtek, hogy elhagyják Coam kertjeit, és bemenjenek a földi fogalmak szerint hallatlanul zsúfolt fővárosba.
— Ez így nem lesz jó, Csedi — mondta határozottan Eviza —, egy kilométerről észreveszik, hogy a Földről jött. Ha itt a nép valóban rosszul nevelt, akkor valóságos tömeg szegődik majd a nyomába.
— No és maga?
— Én nem akarok egyedül kószálni az utcákon, mint maga Norbinál, helybeli kollégák fognak kísérni. Az orvosok kanárisárga ruháját fogom viselni, tehát nekem elég a nadrág és néhány blúz.
— Az egyetlen megoldás — mondta az asztronavigátor —, ha Tael feltűnés nélkül elvisz a barátaihoz, azok majd segítenek felöltözködni.
— Ha kap rá engedélyt, és ha minket kiengednének. A palotában mindenhez külön engedély kell. Ezt már jól megtanultuk. — Csedi az övébe dugta a kezét, hátrafeszítette a vállát, s dölyfös, rosszalló fintort vágott, ahogy a tormanszi „kigyósok” szokták. Olyan jól sikerült az utánzás, hogy Vir és Eviza elmosolyodott.
Rodisz bement hozzájuk. Sápadt volt, éjszakákat vinasztott át a festmény mellett.
Eviza székkel kínálta, de Rodisz a fejét rázta.
— Itt amúgy is olyan sokat ülnek, mint egykor nálunk a Földön, amikor az ember — aki természete szerint mozgékony lény — kényelmesen letelepedett az asztal mellé, de még a közlekedési eszközökön is ült, és ettől eltunyult a teste és a szelleme.
— Ez igaz — felelte szórakozottan Eviza, majd váratlanul megkérdezte: — Fay, nem gondolja, hogy ezt a bolygót már lehetetlen kiemelni az infemóból? Hogy a betegség már túlságosan elhatalmasodott, az örökölt rossz megmételyezte az embereket? Hogy a Tormansz emberei már nem tudnak semmiben hinni, csak a primitív élvezetekkel törődnek, de azokért mindeme képesek? — Eviza kérdőn tekintett Rodiszra, az pedig biztatón bólintott. Eviza folytatta: — Ha a bolygón elvadúlt tömegek kóborolnak, terjeszkednek a sivatagok, felemésztik a termőtalajt, ha elhasználták az ásványi kincseket, ha minden elkorcsosult, különösen az emberi lélek, akkor mivel, milyen erővel tudnak felemelkedni? Amikor három évszázaddal ezelőtt a tormanszi nőknek a gyermekszületések korlátozását javasolták, ők úgy találták, hogy ez merénylet az ember legszentebb jogai ellen. Miféle jogok? Nem jogok ezek, hanem közönséges ösztönök, minden állatban megvannak, ösztönök, amelyek ellentétben állnak a társadalom szükségleteivel. Itt máig sem tudják megérteni, hogy szabadság csak ott lehet, ahol teljes a megértés és a felelősség. Semmilyen más szabadság nincs az egész világegyetemben. A tormansziakat egyáltalán nem érdekli, hogy gyermekeik egészségesek, okosak, erősek lesznek-e, hogy méltó élet vár-e rájuk. Engednek pillanatnyi vágyaiknak, nem gondolnak a következményekre, arra, hogy koldus, rosszul szervezett világba dobják az új életet, rabszolgának adják, korai halálra ítélik.