A fülke megtelt a be nem hangolt vivőhullám remegő zúgásával. A csillaghajó fülkéjében a nagy képernyőn képtöredékék villantak fel, összeálltak, majd ismét széthulltak. Csoio Csagasz eltakarta a szemét, nehogy elszédüljön a vibrálástól. A vibrálás lassult, a képtöredékek egy része fennakadt a képernyőn, mint hálóban a halak, s ezekből végül kialakult a szokatlan űrhajó képe: négy síkfelület több rétegben összeszerelt óriási csövekből, amelyek egy gigantikus hosszanti hengeren feküdtek, mint ferdén keresztbe rakott négy orgona. A csövekben sápadt láng lüktetett, körbefutva a szerkezetben.
A csillaghajó képe megnőtt, betöltötte az egész képernyőt. Csak a hosszanti henger sarló alakú kiszögellése látszott a kozmosz feneketlen sötétségének háttere előtt. A félhold üreges részéből nyolcasokhoz hasonló fényjelek szálltak ki és száguldottak előre hol függőleges, hol vízszintes irányban, külön csoportokban vagy szakadatlan láncban. A látvány alig egy percig tartott, majd a képernyőn az űrhajó belseje tűnt fel. Három sík metszette egymást különböző szögben, az adóállomás perspektívájában csak sejtem lehetett az idegen építési módot.
Hat mozdulatlan alak ült, mély, puha székekbe süppedve, egy ferde, háromszög alakú fal előtt, mely úgy csillogott, mint a fekete tükör. Ezüstös-lila homályos fény kígyózott a menynyezet ferde síkjain. A helyiség hol sötétségbe borult, hol vakító fény villant fel, árnyék és átmenet nélkül. A lüktető világítás megakadályozta a részletek megfigyelését.
A hat alak mozdulatlanul ült, valamilyen sötét köpenyt viselt, melynek hegyes csuklyája elrejtette a titokzatos lények arcát!
A földlakók nem tudták megállapítani az űrhajó méreteit. A képernyőn nem látszott semmi olyasmi, amit akár távolról is ismertek volna a Nagy Gyűrű kozmikus tapasztalataiból.
A fény ritka fellobbanásai, a megmerevedett sötét figurák, a hajótest furcsán megtört és ferde csatlakozói nyomasztólag hatottak. Érthetetlen erő áradt a világűr mélyéből. Az űrhajó közeledett. A vibráló zúgás egyre erősödött. Ettől a hangtól, amely hol elhalkult, majd minden egyes fényvillanásnál felerősödött, megborzongtak az emberek.
Olla Dez — aki nem tudta volna elmondani, mit érez ezekben a percekben — minden ízében remegve levette a hangot, és bekapcsolta a „Sötét Láng” adóját. A gépek néhány perc alatt meghatározták a célt és ráirányították a sugarat, amely a Nagy Gyűrű Galaktika-szerte elismert hívását ismételte.
Az ismeretien csillaghajó adásában semmi sem változott. Ugyanúgy folytatódtak az ezüstös villanások, ugyanolyan mozdulatianul és komoran ültek a csuklyás alakok.
Olla Dez felerősítette a hívójelet, majd újra bekapcsolta a hangot, de rögtön a minimumra csökkentette, mert a zúgást lehetetlen volt elviselni.
A „Sötét Láng” különböző kódjeleket váltogatva, folytatta a hívást. A zúgó hang lassanként halkult, tehát az idegen estilaghajó távolodik, ügyet sem vetve a hívójelekre. A képernyőn egy ideig még látszott az űrhajó körvonala, de aztán az is beleolvadt a kozmosz sötétjébe.
A főlokátor mutatói közt vidám zümmögéssel szaladt a számfüzér.
— Irány 336-11 a Galaktika északi osztókörében, negyedik szint, sebesség 0,88 — közölte Div Szimbel.
— Keresztben halad a Galaktikán, körülbelül a Bereniké haja felől, a legnagyobb galaxishalmazok vonala fölött — mondta Grif Rift.
— Furcsa, hogy a szokott térségben halad. A sebessége nem nagy. Az átjutáshoz több mint százezer földi évre van szűksége — szólalt meg hangosan a palotából Vir Norin.
Csoio Csagasz és néhány jelenlevő előkelőség meglepetten Nor felé fordult.
— Vajon élnek-e azok ott, az űrhajón? — fogalmazta meg Menta Kor a valamennyi űrhajóst nyugtalanító kérdést.
— S a csillaghajó a végtelenségig fog menni? — kérdezte Csoio Csagasz Fay Rodisztól.
Rodisz helyett Menta Kor felelt:
— Amíg az iránymódosító automaták energiakészlete ki nem merül, az űrhajó sebezhetetlen. De azután is, a negyedik szint övezetében oly kevés a valószínűsége az anyagtömörüléssel való találkozásnak, hogy attól átszelheti az egész Galaktikát, és még évmilliókig száguldhat.
— Évmilliókig — mondta lassan Csoio Csagasz, majd elkomorodott. — Mondja, a Földön az a szokás, hogy az felel, akit nem is kérdeznek? — fordult fenyegetőn Rodiszhoz. — Méghozzá idősebbek jelenlétében?
— Szokás — felelte Rodisz. — Ha több ember beszélget, mindig az felel, aki előbb fogalmazta meg a választ. Az életkornak ebben nincs jelentősége.
— A rangnak sincs?
— A kérdés megvitatásában nincs.
— Anarchisták! — dörmögte Csoio Csagasz, s felállt. Rodisz intésére Olla Dez megszakította az összeköttetést.
Az SDF-ek halk zümmögése megszűnt.
A földlakókat felkavarta a csillagközi vándorral való találkozás. Valami reménytelen, infemószerű volt abban, ahogy a fény cikázott az éles szögben egymást keresztező fémsíkok közt, a csillaghajó üres termében.
De nemcsak a földlakókra hatott nyomasztóan ez a látvány. Csoio Csagasz nála szokatlan, fáradt léptekkel ballagott át lakosztályába. Mögötte két „lila” lépkedett nesztelenül, megvetőn nézegetve vissza az uralkodót messziről követő bizalmi emberek maroknyi csoportjára.
Fay Rodisz fölöslegesen aggódott amiatt, hogy társait még néhány napig visszatartják. Tael mérnök átnyújtott Csedinek, Evizának és Vir Norinnak egy-egy hajlékony, bejegyzésekkel ellátott műanyag lapocskát. Az igazolványok tulajdonosai a fővárosban, a Bölcsesség Központjában meglátogathattak minden intézményt, intézetet, jelen lehettek gyűléseken. A földlakók nagy ámulatára kiderült, hogy ilyen joggal csak kevesen rendelkeznek a fővárosban. A többségnek másféle igazolványa van, amely csak korlátozott jogokkal ruházta fel tulajdonosukat. Akinek nem volt igazolványa, azt törvényen kívül állónak tekintették, elfogták, és a vizsgálat után vagy száműzték a bolygó másik vidékére, ahol fizikai munkát végeztettek vele, vagy pedig, ha erre nem volt szükség, „könnyű halálra” ítélték.
Tael elkísérte a három földlakót és SDF-jeit a Coam kertjei tiltott övezetének határáig, átadta őket a kísérőknek, s viszszafordult. Fay Rodiszt ott találta az áttetsző falnál az előcsarnokban, ahová az elhagyott szobák ajtói nyíltak. Védőmha nélkül, rövid, bő szoknyában és blúzban az asszony még rokonszenvesebb lett.
Rodisz elmerülten figyelte a kertet, a fákat, ahogy szomjasan az ég felé nyújtják tölcsér alakú lombjaikat. Tael hirtelen arra gondolt, hogy az ő szívéhez nőtt növényeket a földlakók minden bizonnyal idegennek érzik. S a magányos Rodiszt szómorú és védtelen fogolynak látta.
A mérnök mindenről megfeledkezett. A sokáig elfojtott érzés olyan erővel tört ki belőle, hogy őt magát is meglepte. Térdre hullt, mint a lovagok hajdan a Földön, bár ő mit sem hallott róluk, megragadta Fay Rodisz kezét, és megvallotta szerelmét.
Rodisz mozdulatlanul és csodálkozás nélkül hallgatta, mintha régóta tudná mindazt, amit a tormanszi férfi.