A tormanszi férfi felállt a díványról, határozottan megrázta a fejét.
— Nem, Rodisz! — Dallamosan és lágyan ejtette ki az érdes tormanszi nyelv, számára szokatlan földi nevet. — Én nem lehetek tökéletesen egészséges bolygóm beteg emberei között. Azért nem lehetek, mert tudom, milyen sok időt és erőt kell pazarolnom magamra, ha meg akarok maradni ezen a színvonalon. Nem örököltem ideális testet őseimtől. Ha csupán megközelítem akarom az önök erejét, ez annyi időt és figyelmet követel tőlem, hogy nem futja a fontosabb dolgokra: a jóságra, a szeretetre, a másokról való gondoskodásra, holott én ebben látom a kötelességemet. A mi világunkban kevés a szeretet és a jóság! Kevés az olyan ember, aki tehetséges, és belső erőit nem olyasmire fecsérli el, mint a karrier, az anyagiakban gazdag élet vagy a hatalom, Én gyengének születtem, de van bennem szeretet az emberek iránt, nem térhetek le erről az útról. Köszönöm, Rodisz!
Rodisz figyelmesen nézte a mérnököt, azután „csillag”-szeme kialudt, szempillái eltakarták.
— Rendben van, Tael! Indítékai szépek. Ön igazi erős embér. A bolygó jövője az olyan emberek kezében van, mint ön. De fogadjon el egy ajándékot tőlem. Megszabadítja az esetleges kínzás veszélyétől, kivonja a hóhérok hatalma alól. Ha szükségesnek találja, átadhatja másoknak is…
Újra a mérnökre pillantott: megérti-e?
— Látom, kitalálta. Megtanítom rá, hogyan lehet meghalni bármely pillanatban, a saját akaratunkból, anélkül, hogy a szervezet belső erőin kívül bármit is igénybe vennénk. Ősidők óta minden zsarnok azokat az embereket gyűlölte a legjobban, akik önhatalmúan lerázták az élet és halál urainak hatalmát. A hatalmon levőnek elidegeníthetetlen joga volt, hogy élet és halál felett rendelkezzék. S az emberek hittek ebben a fetisizmusban, amelyet a keresztény egyház is hirdetett. A földi civilizációk évezredei alatt az embereknek semmi más megoldás nem jutott eszükbe, csak az öngyilkosság gyötrelmes módszerei. Csupán India bölcsei értették meg, hogy ha az embert a saját halálának urává teszik, akkor nem fél többé az élettől… — Rodisz kicsit gondolkodott, majd hozzátette: — De itt, ahol szokás a „korai halál”, ez talán nem olyan fontos, mint régen a Földön…
— Nagyon fontos! — kiáltott fel Tael. — A „gyöngéd halál” szintén teljes egészében az oligarchia kezében van, és engedély nélkül senki sem léphet be a halál palotájába. A művelt hoszszúéletűek élete és a halála pedig teljesen a vezetőktől függ.
— Akkor hát mondja meg, mikor tud időt szakítani rá — mondta határozottan Rodisz —, több órát kell vennie.
— Olyan sokat?!
— Ezt nem lehet megtanulni tapasztalt oktató nélkül. Tudni kell, hogyan állítsuk meg a szívet bármely pillanatban. Ha az átlag Jan-Jah ember lassítani kezdi a szívműködését, az agy, minthogy nem kapja meg a szükséges oxigént és táplálékot, serkenti a szívet. Ezért a szívműködés fékezéséhez hódítani kell az agyat. Csakhogy akkor megszűnik az önkontroll, és a „lecke” halállal végződik. Az én feladatom megtanítani önt, hogy ne veszítse el az önkontrollt élete utolsó pillanatáig.
— Köszönöm, köszönöm! — kiáltott fel boldogan Tael. Bátran megfogta Rodisz mindkét kezét és csókolgatta.
Az asszony kiszabadította a kezét, s felemelte a mérnök fejét, ő maga csókolta meg Taelt.
— Soha nem gondoltam volna, hogy én adom át a meghalni tudás képességét annak az embernek, aki szerelmes belém. Milyen különös és szomorú az élet az infemó hatalmában!..
Látva, hogy Tael csodálkozva néz rá, hozzátette:
— A Föld egyik legrégibb legendája a bánat istennőjéről szól, aki mérgezett borral vigasztalta a halandókat.
— Emlékszem erre a legendára, s most már tudom, hogy közös őseinktől származik! Csak nálunk úgy hangzik, hogy a bort a szerelem sírján sarjadt vesszőkből készítették. Önöknél nem?
— De igen.
— Ez is egyezik. A holnapi viszontlátásra!
Tael mérnök maga kapcsolta ki az árnyékolást, s hátra sem fordulva, kiment, óvatosan becsukva a magas és nehéz ajtót.
Fay Rodisz hasra feküdt a díványon, állát összekulcsolt kezére támasztotta. Elgondolkodott ezen a kettős szerepen, amelyet a Jan-Jah bolygón játszik. Az eszes uralkodó fogolyként itt tartja a palotában, elszigetelte a Jan-Jah emberektől. Egyúttal önkéntelenül is lehetővé tette neki, hogy behatoljon a bolygó feletti malom lényegébe, tanulmányozza az oligarchikus rendszert, amelyet a magasabb rendű, kommunista társadalom emberének rendkívül nehéz megértem. Rodisz úgy látta, hogy az oligarchia igen egyszerű alapra épül, és változatai ősidők óta léteztek a Földön — Asszíria, Róma, Mongólia, Közép-Ázsia zsarnoki diktatúráitól kezdve egészen a kapitalista Nyugat nacionalizmusának legutolsó válfajáig, amelyek szűkségképpen a fasizmushoz vezettek.
Ha azt állítják magukról, hogy egyedül — és minden esetben — nekik van igazuk, ebből egyenesen következik, hogy mindenkit, aki másként gondolkodik, vagyis a nép legértelmesebb részét kiirtják.
Ha az emberiséget piramisnak képzeljük el, akkor minél magasabb a piramis, annál hegyesebb a csúcsa, annál kisebb létszámú a felső vezető réteg és annál szélesebb az alap. Régebben az egyéniség sokoldalú és erős volt, de a piramis növekedésével, az élet iránti érdeklődés csökkenésével, gyengébb és tehetetlenebb lett. Az MVK számos gondolkodója az unalmat, az élet iránti érdeklődés elvesztését veszélyesebbnek tartotta az atomháborúnál! Akármilyen volt is a felső rétegek elitje, az alsók sorsa mind nehezebbé vált. Ilyen tendencia mellett a technokratikus kapitalizmusból kinőtt civilizációnak össze kellett omlania — és össze is omlott! A tormanszi hatalom hierarchikus piramisát Rodisz úgy képzelte el, hogy széles „alapja” több milliárd „rél”, képzetlen, alkalmatlan, a korai halál „boldogságára” méltónak talált fiatal.
„A mi tudósainknak és az én mesteremnek, Kin Ruhnak, tökéletesen igazuk volt — gondolta Rodisz —, amikor arról beszéltek, hogy az infemó nagyobb lesz, ha a piramis alsó rétegeinek nincs kiütjük. A piramist le kell rombolni! Csakhogy a piramis valamennyi közt a legszilárdabb építmény! A csúcs eltávolítása semmit sem old meg: az eltávolítottak helyén nyomban új felső réteg keletkezik az alsó rétegből. A piramist alapjaiban kell lerombolni, ezért kell éppen a ”rél”-eknek megadni a kellő információt.”
Rodisz a „Sötét Láng”-ot hívta, tanácskozni akart Griffek Grif Rift örült a programon kívüli találkozásnak. Rodisz elmondta neki gondolatait a piramisról, és Grif Rift elgondolkodott.
— Igen, ez az egyetlen megoldás. Egyébként minden igazi forradalom régi módszere ez. A piramis összeomlik, de csak akkor, ha lent felgyűlnek egy más társadalom megszervezésére alkalmas erők. Értesse meg a mérnökével, hogy ehhez elengedhetetlen a „hél”-ek és a „rél”-ek szövetsége. Máskülönben a Tormansz nem jut ki az infemóból. A „hérek és a „rél”-ek ellentéte az oligarchikus rendszer fő támasza. Az oligarchák csak az ő megosztottságuk jóvoltából létezhetnek. A „hél”-ek és a „rél”-ek ugyanabban a vasketrecben vergődnek, amelyet ez a két osztály kovácsolt. Minél jobban gyűlölködnek, annál erősebb a ketrec. Nemcsak információval kell ellátni őket, hanem fegyverrel is.
— Vaktában nem osztogathatunk fegyvert — mondta Rodisz —, az általános információ pedig nagyon lassan hat! Az ő számukra most nem a támadó, hanem a védelmi eszközök a légfontosabbak, vagyis a zsarnokság elleni védőeszközök. A két nagy erejű műszer: a PV, a pszichojelleg vizsgáló és a REI, a rövid emlékezet inhibitor megvédi a kialakuló csoportokat a besúgóktól, segíti fejlődésüket és érlelődésüket.