A Finnegan-törvény átalakulása Nyíllá azért szerencsétlenség az emberi társadalomban, mert éppen az ember magasabb rendű megnyilvánulásait támadja, mindazt, ami felfelé törekszik, ami a fejlődést előrelendíti — az igazi haladásra gondolok, vagyis az infemóból való kiemelkedésre.
— És önök hogyan küzdik le a Nyilat?
— Úgy, hogy mindent igen gondosan mérlegelünk és megfontolunk, semmibe nem vágunk bele vaktában. Önöknek a neveléssel kell kezdeni, kiválasztani az embereket, kialakítani és óvni a védőrendszereket.
Csoio Csagasz a fejét rázta:
— Lehetetlen. A Jan-Jah emberek túlságosan elkorcsosultak. A génállomány sérülése fizikai gyengeséghez és szellemi konformizmushoz vezetett. A mi körülményeink között a gyors nemzedékváltások elkerülhetetlenek. Ön mondta, hogy minél gyakrabban dobjuk a kockákat, annál biztosabban nyerünk.
— A természet a cél érdekében nem törődik az áldozatokkai. A gondolkodó ember ezt nem teheti meg. — Fay Rodisz látta már, hogy a beszélgetés hiábavaló, felállt.
— Tehát nemet mond? — Csagasz kérdése fenyegetőn hangzott.
— Természetesen. Ha ez megváltoztatná a Jan-Jah embereinek sorsát, örömest adnám oda a gyermekemet, akármilyen nehéz is egy anyának a gyermekét idegen és távoli bolygón hagyni. De hogy világra hozzak egy leendő uralkodót, elnyomót és boldogtalan embert — soha!
Csoio Csagasz lassan állt fel, mint aki azon tűnődik, most mit tegyen.
— Viszontlátásra, elnök! — mondta Rodisz, ismét olvasva a férfi gondolataiban. — Mindig szívesen elmondom a véleményem a két bolygó hasonlóságáról és különbségéről, adok tanácsot, bemutatok akármilyen filmet. Amíg a barátaim a városban vannak, én meg itt — látja, még túszok nélkül sem tud meglenni —, ítélje meg ön, milyen szinten van az állama. Most pedig hagyjuk abba, ennek nincs értelme!
Csoio Csagasz hátradőlt a díványon, pipázott. Rodisz megfordult, és az ajtó felé indult. Mindössze két percbe telt, amíg kitalálta a zár titkát. Az ajtó kinyílt, és Rodisz a folyosón keresztül a zöld szobába ment. Egyik őr sem mozdult, átnéztek rajta.
Csagasz a szoba homályából nézett utána. Fizikailag érezte Rodisz járását. A fényes, fehér szánban, amelynek redőin tisztán kirajzolódott a teste, Fay Rodisz elérhetetlennek tűnt, önmagát pedig nevetségesnek találta. Csoio Csagasz magánkívül kirontott a folyosóra. Az őrök felpattantak, rémült szeműk kidülledt, ami még jobban felbőszítette az oligarchát. Addig pofozta az őröket, amíg kezének sajgása ki nem józanítóttá. Lecsillapodva bement a zöld szobába, amely most már mindörökre összekapcsolódott Rodisz alakjávak Leült az asztálhoz, fejét a tenyerébe támasztotta. Reménytelen ürességet érzett maga körül. Mindig ez a következménye annak, ha valaki a környezetéből eltávolítja a rendes embereket, akik nem tudnak egyetérteni az igazságtalansággal. Könyörtelen folyamát következik: a rendes emberek helyét buta, semmi-emberek foglalják el, akik boldogan magasztalják uruk minden cselekedetét. Tanácsadói, őrei hitvány alakok. Hűségüket csak adományokkal és kiváltságokkal lehet megtartani. Barátai nincsenek, senkire nem támaszkodhat, mind gyakrabban tör rá a félelem, hogy összeesküvést szőnek ellene.
A terror fésűje időnként megtisztogatta a „hél”-ek tömegeit, a főrangú „kígyósokat”, a tudósokat és az „uralkodó szemeit”. A felelősségtől való félelem elriasztotta az embereket a kézdeményezéstől. Ezeket az jellemezte, hogy féltek minden kockázattól, és mindenre mentséget kerestek. Használhatatlan emberanyaggá váltak, akár a katasztrófát átélt emberek, akik nem képesek többé megküzdeni semmiféle nehézséggel, mert a korábbi megpróbáltatások megbénították agyukat és akaratúkát.
Csoio Csagasz gyűlölte környezetét, de nem talált kiutat a zsákutcából, ahová a Bölcs Visszautasítás politikájának a folytatása juttatta.
Csoio Csagasz tenyere élével az asztalra csapott. „De hát miért is kellene kiutat keresni? A távoli őshazából jött emberek okozták a zavart. A Föld térben és időben végtelenül messze van, lényegében elérhetetlen. A csillaghajó hamarosan hazaindul, és minden visszatér a régi kerékvágásba. Hát csak fecséreljék az idejüket, takarodjanak minél előbb! Ma vágyaim rabja lettem, akár egy ostoba ”rél”, és már nem is először! Elég volt! Méghogy túsz! Csak egy gombot kell lenyomnőm… De nem, a tengerparton ott áll az az ördögi csillaghajó, és még egyet várnak. Küldjem a városba az asszonyt? Aligha lenne okos dolog. Olyan éles esze, olyan sátáni varázsa van, hogy megzavarja az emberek fejét. Megparancsolom Taelnek, vigye el a Történelemtárba. Hadd turkáljon az irathegyekben, amíg társai a városban tartózkodnak. A Történelemtár egy régi templomban van, kerttel és fallal körülvéve, s az uralkodó szemek gondoskodnak róla, hogy Rodisz ne hagyhassa el. De mi lesz, ha Tael is a hatalmába kerül? Ostobaság. Túlságosan szánalmas alak, semhogy Rodisz barátjának képzelje magát. Egyébként nem árt szemmel tartam mindkettőjüket. Rodisz már fél valamitől. Talán Tael ijesztett rá? Ha lemondott a filmvetítésekről, akkor ez azt jelenti, a földlakók kezdenek már ráébredni, ki itt az úr!”
Csoio Csagasz a szekrényke felé nyúlt, kitapogatta a titkos rugót, és a kiugró fiókból elővett egy szagos fekete labdacsot. Szájába tette, s lassan rágcsálva a kristálytömb mélyébe bámúlt.
Eközben Fay Rodisz, elégedetlenül ráncolva szemöldökét, a tükörben nézegette magát. Érezte, hogy titokban figyelik. Ez az állandó leskelődés már ingerelte. Bekapcsolta az árnyékolást, megsimogatta fekete SDFjét, az egyetlen barátságos és hűséges lényt.
„Elég a játékból!” — A maharani-ruhát a kilenclábú burája alá rejtette. Ion-zuhanyt vett, s többé nem érezte úgy, mintha összemocskolta volna magát. Ismét felöltötte kényelmes ruháját, a rövid, bő szoknyát, és megkönnyebbülten felment az állványra. Felvette az ecsetet, néhány percig figyelmesen nézte a nő alakját, és nagyon elégedetlen volt a munkájával.
Megszólalt a hívójel a „Sötét Láng”-ról.
— Elfáradt, Rodisz? — kérdezte Grif Rift.
— Nem. Csak elégedetlen vagyok magammal. Semmi sem sikerül. Nem értem az itteni életet, és hibát hibára halmozok… Ó, nem, nem komoly — mondta megnyugtatón, mikor észrevette az aggódást barátai arcán.
— Nálunk minden rendben — mondta Olla Dez. — Egy őrával ezelőtt fürödtünk először a tormanszi tengerben. S képzeld, valamennyien olyan furcsán kielégületlenek maradtunk, nem tudjuk, miért.
— Én végül rájöttem — mondta Neia Holly —, itt más a sók összetétele és koncentrációja, mint a Földön.
— Akkor a tormansziaknak nem sok örömük telik a tengerben — mondta Fay Rodisz hiszen a vérük, akárcsak a miénk, a földi Világóceán vízének összetételét örökölte. Vérükben hordják a földi tengert, és bizonyára vágyódnak utána…