A rövid beszélgetés véget ért. Rodisz nem nyerte vissza szokott belső nyugalmát. Hozzáfogott a képhez, és átdolgozta a figurát erős, tapasztalt nővé, a Mértéktartás jelképévé. A nő kinyújtott kézzel lehajol az emberekhez, készen arra, hogy felrántsa az első odaérkezőt. Arcán ugyanaz a győzelembe vetett hit, mint Taelén. Nemrég, amikor az első változatot látta, Tael azt mondta Rodisznak, hogy a „Mértéktartás” Rodiszra hasonlít.
Rodisz csaknem egész éjszaka dolgozott. Nem sejtette, hogy hamarosan el kell hagynia a Coam kertjeit.
X. FEJEZET
Ahriman Nyila
Csedi Daan még nem szokta meg a tormanszi főváros zaját. Meglepő hangok hatoltak be harmadik emeleti parányi szóbájába. A ház, ahol lakott, a Bölcsesség Központja városának alsó részében volt. Az olcsó, hangáteresztő anyagból készült falak és mennyezetek csak úgy zengtek a fölötte lakók dobogásától. Fülsértő, összhang nélküli zene hallatszott. Csedi megpróbálta megállapítani, honnan jön ez a zagyva zsivaj, hogy megértse, miért zajongnak így az emberek, holott tudják, hogy a rosszul épített házakban zavarják szomszédaikat. Az egész ház rezonált, kopogás, nyikorgás, fütyülés, a vékony falakban húzódó vízcsövek zúgása szüntelenül hasogatta a fülét.
Csedi tudta, hogy a házakat hanyagul és nem ilyen sok lakó számára építették. Az utcáit is úgy tervezték, hogy nem vették figyelembe a rezonálást, így csak növelte a zajt. Csedi hiába próbált lazítani, magába mélyedni, nem sikerült. Alighogy kikapcsolódott a hangok zagyva zsivajából, hirtelen erős és visszhangzó csattanások ütötték meg a fülét. Ajtókat csapkodtak. Csedinek feltűnt, hogy a tormansziak egyáltalán nem tudnak alkalmazkodni életkörülményeikhez, a zsúfolt házakbán úgy viselkednek, mintha most jöttek volna a pusztáról.
Csedi az utcára néző ablakhoz lépett. A vékony, egyenetlen üveg eltorzította a szemközti házat, amely sötét tömegével eltakarta az eget. Csedi éles szeme észrevette, hogy a városi teherszállításokra szolgáló alagutakból szénmonoxiddal és ólomgázzal telített füst száll fel.
Csedi eddig csak a történelemórákon próbálta elképzelni az olyan város zsúfoltságát, fülledtségét és kényelmetlenségét, amelyet csak azért építettek, hogy olcsóbban élelmezzék és lássák el a szükséges dolgokkal a névtelen embertömegeket, most viszont egész testével érezte.
Nem is gondolhatott összpontosításra és pihenésre, amíg meg nem tanul kikapcsolódni a szünet nélküli hangzavarból.
A ruhát is meg kellett szoknia. A felső ruházatra nem lehetett panasza. Magas gallérú, acélkék blúza, melyet derékban puha, fekete öv fogott össze, és az ugyanilyen anyagból készült bő nadrág tetszett Csedinek. De kénytelen volt alsóneműt is felvenni. Új barátai meggyőzték Csedit, hogy e furcsa kellékék nélkül botrányos feltűnést kelthet az utcán.
Csedi szót fogadott, és félig meztelenül várta, hogy a szórgoskodó háziasszony és leánya az alakjához igazítsa a ruhát. Hamuszürke haja még a Coam kertjeiben szurokfeketévé változott. A Jan-Jah bolygó lányai vagy ziláltan, vagy két rövid és feszes copfba fonva viselték a hajukat. A kontaktlencsék megváltoztatták a szem színét. Most, ha Csedi a tükör elé lépett, idegen és valahogy kellemetlen arc nézett rá. De a két háziasszony egyre dicsérte, azt jósolgatta, hogy rengeteg férfit meghódít majd. Csedi azonban éppen ezt kívánta legkevésbé. Küldetésének gyors teljesítése attól függ, hogy mint megfigyelő mennyire mozoghat szabadon.
Tael barátai hozták el ide Csedit az éjszaka. A Hei-Goi, vagyis a Boldogság Virágai utcában „rél”-ek laktak. Két fiatal tormanszi nő és a háziasszony húga fogadta, aki ideiglenesen itt lakott.
E fiatal nő, akinek három szótagú nevét Caszorra rövidítették, vállalkozott rá, hogy Csedi kísérője lesz a Bölcsesség Központja városában. Fiatal — és főleg szép — lányok számára veszélyes volt az esti órákban sétáim a Jan-Jah fővárosban, nem beszélve az éjszakáról, mikor erős férfiak sem szívesen mentek ki az utcára. A nőket molesztálták, megtámadták, főlég a nemi pszichózisban szenvedő suhancok. A szépség nemhogy védelmet nyújtott volna, hanem még jobban vonzotta a fiatal útonállókat, mint ahogy a vérszag vonzza a ragadozókát.
A hűséges kék SDF az ágy alatt feküdt (itt vasból vagy műanyagból készült magas fekvőhelyeken aludtak), és a padlóig lógó takaró elrejtette. Csedinek megmagyarázták, hogy erre az óvatosságra azért volt szükség, nehogy a háziakat meggyanúsítsák, hogy kapcsolatot tartanak egy földlakóval. Csedi hivatalosan egy nagyüzemben dolgozó mérnök családjának vendége volt, de azt nem engedték meg, hogy a tudatlan, műveletlen „rél”-ekkel érintkezzék. A háziakat emiatt száműzhették a fővárosból. Ez súlyos büntetésnek számított, mert a bolygó más vidékein nehezebb az élet. Ott kevesebbet fizettek a munkáért, így az emberek kevesebb pénzt fordíthattak táplálkozásra, a szükséges holmik beszerzésére és szórakozásra. Emiatt aztán a Jan-Jah szerencsés lakosai irigyelték azokát, akik a Bölcsesség Központjában és az egyenlítői tenger két-három nagyvárosában éltek.
Ennek a boldogságnak a lényegét Csedi mindaddig nem értette, amíg rá nem jött, hogy a gazdagságot a Jan-Jah bolygón a személyes tulajdonban levő apró tárgyak mennyiségével mérik. A gazdasági jelentések, az eredményekről szóló közlemények csak az anyagi javakat tüntették fel, a szellemi értékékről egyetlen szó sem esett bennük.
Csedit meglepte, hogy házigazdái milyen őszintén tudnak örülni szűk otthonuk szerény díszeinek, mennyire ragaszkodnak hozzájuk. Ha kéthárom szál virág került az egyszerű üvegvázába, már jobb kedvük lett. Ha sikerült szerezniük valamilyen olcsó szobrocskát, örömük napokig tartott. Minden lakásban volt képernyő nagyerejű hangszóróval. Esténként, mikor a családos emberek, azaz a párban és olyan korú gyermekekkel együtt élők, ami a Földen az első ciklus kezdetének felet meg, otthon ültek, bámulták a homályos, kicsi, lapos képernyőt, a dübörgő hang pedig csak úgy rázta a házak falát. Ám a lakókat ez nem zavarta. Fiatal emberek lévén, hamar elaludtak. Nem érezték szükségét az olvasásnak, a gondolkodásnak. Igen sok időt töltöttek üres fecsegéssel, pletykálkodással.
A Boldogság Virágai utcában iskola is volt, komor, vöröstéglás épület, satnya, kitaposott kertecske közepén. A tanítás reggeltől estig folyt. Az iskola kertje és az utca időnként visszhangzott az ordítozástól, a vad fütyüléstől és a sikoltozó nevetéstől. A lányok és a fiúk hancúroztak az óraközi szünetekben. Még nagyobb lárma kerekedett az esti órákban: kiabálás, dobogás, szitkozódás és verekedés.
A tanulók, akiket már elvettek szüleiktől, az iskola mögötti hosszú épületben laktak mindaddig, amíg elosztották őket szakiskolákba, és szétválasztották őket „hél”-ekre és „rél”-ekre. A gyerekek elképesztő neveletlensége senkit sem zavart. Még a felnőttek közt is úgyszólván szégyennek számított, ha valaki betegeken vagy öregeken segített, tisztelettel viseltetett az idősebbek iránt.
A Jan-Jah bolygó furcsa társadalma mintha nem is gondőlt volna arra, hogy megkönnyítse, nyugodtabbá, boldogabbá tegye az egyes ember életét. A legkiválóbb elmék csak arra törekedtek, hogy olcsóbbá tegyék a termelést, szaporítsák a tárgyakat, s az embereket arra ösztönözték, hogy hajszolják a tárgyakat, és még a testi halál bekövetkezte előtt elpusztuljanak szellemi éhségben.
Számtalan kellemetlenség keletkezett a meggondolatlan építkezés, a hanyag technológia és a szakszerűtlen munka miatt. A fiatal „rél”-ek csak kezdetleges kézműves jártasságra tettek szert, igazi mesterségbeli tudással senki sem rendelkezett. A tormansziakat nem vezérelték sem erkölcsi, sem vallási szabályok, a fejlett öntudatról nem is beszélve. Hiányzott az embernek mint a társadalom tagjának folyamatos nevelése. Semmi sem fékezte az elemi indulatokat.