Выбрать главу

A Tormansz társadalmi berendezésének fogyatékosságait Csedi Daan tartózkodó, jóindulatú megfigyelőként szemlélte. Ezekkel a „fogyatékosságokkal” a Boldogság Virágai utcába költözése első napjaiban került közvetlen érintkezésbe, és ekkor érzelmei egészen megváltoztak.

Már Caszorral tett első sétáján meglepetések érték. A tormansziak úgy haladtak az utcán, ahogy éppen eszükbe jutott, nem követtek meghatározott irányt. Az erősebbek kíméletlenül törtetve szétlökdösték a szembejövőket. Mindenütt, ahol a tömeg összeszorult, a parkok kapuinál, a szórakozóhelyek, üzletek bejáratánál — a Tormanszon, mint mindenütt, ahol egyenlőtlen az elosztás, a két alsó társadalmi osztály számára fennmaradt a munkabér rendszere — a vendéglőkben és a közlekedési eszközökön az erős férfiak és nők félretaszították gyengébb polgártársaikat. Csedi mindezt tudta már, és gyakran azon kapta magát, hogy alig bírja fékezni felháborodását.

Caszor egyszer sápadtan és rémülten elmondta Csedinek, hogy meghívták a helyi Gyűlések Házába, „Találkozásra a Kígyóval”. Évente két-három ilyen találkozót tartottak a város minden kerületében. Bárhogy iparkodott is Caszor elmagyarázni ezeknek a találkozásoknak az értelmét és rendelteiését, a dolog lényegét Csedi nem értette. Végül is úgy gondolta, hogy az afféle ősi, kultikus szertartás, amelyből a mai nem vallásos Jan-Jah embereknél szokás lett. A meghívás, jobban mondva parancs, olyan rémületbe ejtette Caszort, hogy Csedi rosszat sejtett, és ragaszkodott hozzá, hogy együtt menjenek.

A nagy, rosszul szellőző terem hamar megtelt. A középső sorban ülő Caszorral és Csedivel senki sem törődött. Az összegyűltek nyugtalan várakozásban ültek. Némelyek barna arca izgalomtól kipirult, mások viszont sápadtak voltak. Néhányan izgalmukban fel-alá jártak a sorok között, lehajtott fejjel mórmohák valamit, de nem verset, ahogy Csedi eleinte gondolta. A tormansziak általában igen ritkán mondtak verset, röstellték a költészetben kifejezett érzéseket. Ezek inkább bemagolt tételeket vagy szabályokat mormoltak.

A terem körülbelül ezer „rél”-t, vagyis a helyi életkor-számitás szerint huszonöt évesnél nem idősebb embert fogadott be.

Négy hatalmas gongütés remegő zúgása töltötte be a térmet. Az összegyűltek mozdulatlanul, hátukat kiegyenesítve meresztették tekintetüket a kis színpadra, ahová a falak, a mennyezet és a padló fokozatosan keskenyedve, szűkülve összefutottak. A megvilágított színpad mögötti sötét folyosóról kocka alakú, fekete-sárga csíkos emelvény gördült be. Az emelvényen egy „kígyós” állt hosszú fekete ruhában, kezében kis hangszóróval.

— Eljött a találkozó napja! — harsogta, hogy csak úgy zengett a terem. Csedi észrevette, hogy Caszor ujjai remegnek. Megfogta a lány hideg kezét, megszorította, nyugalmat öntött a tormanszi lányba. Caszor hálás pillantást vetett Csedire.

— Ma a Jan-Jah nagy és dicső népének mai — a „kígyós” meghajolt — a Kígyó hatalmas tudása révén felülvizsgálnak benneteket. Akik szemlesütve titkolóznak, a bolygó titkos ellenségei. Akik nem tudják elismételni a hűség és engedelmesség himnuszát, a bolygó nyílt ellenségei. Akik szembeszállni merészkednek a Kígyó akaratával, kötelesek kihallgatásnak alávetni magukat Janhar segédeinél!

Caszor megremegett, alig hallhatóan megkérte Csedit, fog ja meg a kezét, mert most következik a legszömyűbb. Hirtelen elhatározással Csedi katalepsziás állapotba hozta Caszort. S éppen jókor!

Az emelvényről eltűnt a „kígyós”, helyette félig áttetsző gömb jelent meg, csillogó hullámvonalakkal díszítve, amelyek a gömb forgatásakor irizáltak. A színes hullámok futásának megfelelően erős, fokozódó frekvenciájú hang vibrált. A gömb szivárványszínű, függőleges fényoszlopot forgatott és hipnotikus hatást tett az összegyűltekre. Csedinek minden erejét össze kellett szednie, hogy közönyös szemlélő maradhasson. A hang megszakadt, a gömb eltűnt. Az emelvényre kiszámított lassúSággal, tekeregve, gigantikus vörös fémkígyó kúszott fel. Kitátott szájában vérvörös fény csillámlott, lapos fején lilás, gonosz szemek villogtak. A teremben kialudtak a lámpák. A kigyó, ideoda forgatva a fejét, szeme sugarát végigjártatta a tormansziakon. Csedi találkozott a fémkígyó tekintetével, és ütést érzett, öntudata egy pillanatra elhomályosult. Gyengeség kúszott fel a lábától a szíve felé. Csak különlegesen edzett, erős idegrendszere révén tudta megőrizni pszichikai függetlenségét. A kígyó lejjebb ereszkedett, fejével szinte súrolta az első sort. Ringása ütemére a teremben ülők is ide-oda hajladoztak, kivéve a megmerevedett Caszort és a hipnózisnak ellenálló Csedit. Csedi észrevette, hogy a „kígyós” a színpad sarkában áll, s merőn figyeli a közönséget. Magához szorította társát, s vele együtt ringott.

A kígyó torkából elnyújtott üvöltés tört fel, és az ezer tormanszi nyomban reagált rá. Ünnepélyes és mélabús himnuszt énekelve magasztalták a bolygó urait és boldog életüket, amelyet immár nem fenyeget az éhínség. Csedi elnézte a kifejezéstélén arcokat, elképedt a látottak mérhetetlen ostobaságán. A hipnotizált emberek szilárdan tudatalattijukba vésik a dal értelmét, amely harcba száll minden idegen gondolat ellen, akár belülről, akár kívülről, más emberektől vagy könyvekből hatol belé.

De hát a rettenetes fémkígyó csupán gép. A „rél”-ek sorsának igazi urai a háttérben maradnak. Csedi annyira elgondolkozott, hogy nem tátogott a többiekkel együtt, nem színlelte az éneklést. A „kígyós” rámutatott az ujjával. Csedi hátamögött felemelkedett egy megtermett „lila” őr. Kezét a lány vállára tette, de Csedi elővette igazolványát. A „lila” mélyen meghajolt, majd a „kígyóshoz” futott. Néhány szót váltottak, de a tömeg ordítása miatt nem lehetett érteni. A főrangú férfi tehetetlenül széttárta a karját. Csedinek nem kellett többé szerepet játszania. Mozdulatlanul ült, jobbra-balra nézelődött. A tormansziak egyre izgatottabbak lettek. Néhány férfi kiszaladt a színpad és az első sor közti folyosóra. Ott térdre hulltak, és érthetetlen szavakat kiabáltak. Négy „lila” abban a pillanatban a függöny mögötti ajtón át elvezette őket. Két asszony térden csúszott, s néhány férfi követte… A „kígyós” gyakorlott karmesterként irányította a „lilá”kat. Intésére két férfit és egy nőt emeltek ki székükből. Azok kapálóztak, mondtak valamit, de az általános zajban nem lehetett érteni. Az őrök minden teketória nélkül a színpad mögötti sötét folyosóra cipelték az embereket.

A kígyó mozgása lassult, végül abbamaradt, a szemében a fény kialudt, háromszögletű fejét felszegte.

Az emberek elnémultak, s mint akik álomból ébrednek, kábultan néztek körül. „Nem emlékeznek, mi történt velük!” — gondolta Csedi. Megtanulták eltitkolni érzéseiket a munkahelyükön rendszeresen tartott gyűléseken. Ott a „rél”-ektől megkövetelték, hogy nyilvánosan helyeseljék és dicsérjék az öligarchia bölcsességét. Az emberek megtanulták, hogy semmiféle jelentőséget ne tulajdonítsanak ezeknek a követeléseknek, látszólag engedelmeskedjenek. Akkor az oligarchák más módszereket eszeltek ki, hogy behatoljanak a lelkivilágukba, és feltárják a titkos gondolatokat.

Csedi észrevétlenül felébresztette Caszort.