Ne szóljon hozzám, és ne jöjjön a közelembe! — súgta neki. — Tudják, ki vagyok. Menjen haza, én egyedül is eljutok.
Caszor jelezte, hogy érti.
Csedi lassan felállt és kiment, a fullasztó meleg után élvezettel szívta be a hűvös levegőt. Megállt egy olcsó műkőből készült szögletes oszlop mellett, a látottakon töprengett. Hirtelen megérezte, hogy valaki kitartóan nézi. Megfordult, és szemtől szemben állt egy zöld ruhás, atléta termetű „rél”-lel, akinek a ruhaujján ökölbe szorított kezet ábrázoló jelvény látszott. A „rél”-ek között volt egy kis csoport, amelynek életkora elérte és meghaladta a harminc esztendőt is. Ezek voltak az úgynevezett „mintasportolók” — professzionista játékosok és birkózók, akiknek egyetlen dolguk az volt, hogy izmaikat fejlesszék, és a stadionokban összegyűlt óriási közönséget tömegverekedéshez hasonló látványosságokkal szórakoztassák.
A „mintasportoló” merőn nézte, mint sok más férfi, akikkel összetalálkozott. Már a Coam kertjeiben megszokta, hogy a Jan-Jah lakók levetkőztetik a szemükkel. A Földön a meztelenségben, az ember természetes állapotában, senki nem taIáit semmi különöset, semmi izgatót, még kevésbé szégyellnivalót. Persze mindenkitől elvárták, hogy tiszta legyen, ízlésesen viselkedjék, s erre már életük első évétől tanították a gyerekeket. A Föld lányára a Jan-Jah férfiak tekintete olyan kellemetlenül hatott, mint az elmebetegek nézése.
— Messziről jött ide? Régóta van itt? — kérdezte a „mintasportoló”. — Bizonyára a hátsó féltekéről, nem?
— Hogy mer… — Csedi észbe kapott — hogy találtad ki? A tormanszi férfi elégedetten mosolygott.
— Azt mondják, ott szépek a lányok, te meg… — pattintott az ujjúval — egyedül jársz, noha mindenkinél szebb vagy. — Az ismeretlen a lépcsőn lejövök felé intett. — Az én nevem Sót Ka-Sek, rövidítve — Sotsek.
— Az enyém pedig Cse Di-Föld vagy Cseföld — felelte Csedi.
— Furcsa név. Egyébként, ti ott, a hátsó féltekén valahogy mások vagytok.
— Jártál mifelénk?
— Nem — vallotta be a férfi Csedi nagy megkönnyebbülésére. — Van valakid?
— Nem értem.
— Hát, tartozol valami férfihoz? — nevetett Sotsek, látva Csedi csodálkozását. — Elvisz valaki?
— Nem, senki! — kapott észbe Csedi, gondolatban szidva magát ostobaságáért.
— Gyere velem az Élet Ablakába.
A tormansziak így nevezték azokat a nagy helyiségeket, ahol filmeket vetítettek és színházi előadásokat tartottak.
— Jó, menjünk! — felelte Csedi. — És ha lenne férfim?
— Félrehívnám, és megbeszélném vele a dolgot. — Sotsek fölényesen vállat vont. Nyilvánvaló volt, hogy az ilyen „beszélgetések” az ő számára mindig sikeresen végződtek.
Sotsek megfogta Csedi kezét. Elindultak a legközelebbi Élet Ablakába, egy szürke, dobozszerű épületbe.
A fülledt meleg a Gyűlések Házára emlékeztetett. A székék még szorosabban álltak. A helyiségben óriási vetítővászon csillogott szikrázva. A Jan-Jah technikája lehetővé tette a valóságszerű illúziók megteremtését, amelyeknek színes hazugsága lenyűgözte a nézőket. Csedi még a csillaghajón látott sok tormanszi filmet, és ez a mostam alig különbözött tőlük. Noha a Jan-Jah bolygó réges-régen egységes állam lett, a cselekmény valamelyik régi háborúban játszódott. Gyilkosság és csalás követte egymást. A szép nők ágyban jutalmazták a hősöket, vagy megalázták őket. Az egyik főszereplő nő volt. Embereket kínzott és gyilkolt meg.
Amikor a hősnő ágyba feküdt a hőssel, Sotsek forró és nedvés keze megfogta a térdét és a mellét. Csedi megpróbált elhúzódni, de a tormanszi férfi erősen tartotta. Csedi nem akart erőszakot alkalmazni, a férfi oldalának feszítette a könyökét, kiszabadította magát, felállt és a kijárat felé indult. Sotsek kint érte utol.
— Miért bántottál meg? Mi rosszat tettem?
Csedi nyugodtan, sőt szomorúan nézett, azon töprengett, hogyan kecmeregjen ki ebből a helyzetből.
— Nálunk nem szokás így viselkedni — mondta halkan. — Ha már az ismeretség első órájában így ölelkeznek, mi lesz a másodikban?
Sotsek kajánul röhögött.
— Mintha nem tudnád! Hány éves vagy?
— Húsz — hazudta Csedi.
— Annál jobb! Azt hittem, tizenhét… Gyerünk!
— Hová?
— Hozzám. A szobám ablaka a csatornára nyílik. Veszek bort, jól fogjuk érezni magunkat. — Sotsek újra átölelte Csedit.
A lány szótlanul kiszabadította magát, és a fasorból sietve kifordult az utcára. A járókelők nem feszélyezték az üldözőt. Utolérte Csedit, kezénél fogva magához rántotta.
— Miért jöttél el velem? — kérdezte haragosan.
— Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle.
— Gyerünk, jó lesz. Vagy nem tetszem neked? Gyere, nem bánod meg!
Csedi elhúzódott, s akkor Sotsek arcul csapta. Az ütés nem volt különösen fájdalmas. Kapott már Csedi sokkal erősebbekét is az edzéseken. De először ütötték meg azzal a szándékkai, hogy megalázzák, megsértsék. Csedi inkább meglepetten, mint felháborodva pillantott a mellettük elsiető emberekre. Azok közönyösen vagy riadtan nézték, hogy az erős férfi egy lányt megüt. Senki sem avatkozott közbe, még akkor sem, amikor Csedi erősebb ütést kapott.
„Elég volt!” — gondolta a csillaghajós lány, és eltűnt. Az eltűnés pszichológiai játékát minden gyermek ismeri a Földön. El kell terelni, vagy valami mellékes dologra kell osszpontosítani a vetélytárs figyelmét, azután nesztelenül a háta mögé kerülni, kikerülve látómezejéből.
Sotsek vadul és értetlenül nézett körül, míg végül megpillantotta Csedit.
— Elkaptalak! Nem szöksz meg! — üvöltött fel, és ököllel lesújtott.
Csedi villámgyorsan lehajolt, és két idegdúcra bénító ütést mért.
Sotsek a lába elé zuhant. Fetrengett, megpróbált lábra állni, és határtalan csodálkozással bámult a lányra. Csedi nekitámasztotta a falnak. Egy csapat fiatal fiú és lány állt meg mellettük. Szemtelenül mutogattak a póruljárt Sotsekre, röhögtek és gúnyos megjegyzéseket tettek. Csedi most először tapasztalta a Jan-Jah embereknek azt a szokását, hogy csúfot űznek bajba jutott polgártársaikból. Csedi elszégyellte magát. Elsietett. Fülében még ott csengett a pimasz röhögés, látta Sotsek csodálkozó szemét. Különös, új érzés fogta el. Mint a bánat, úgy szorította össze a szívét. Még nem tudta, hogy szánalom ébredt benne, az a régi érzés, amelyet a Föld embéréi ma már oly kevéssé ismernek. A részvét, az együttérzés, a segíteni akarás megvolt az Összekulcsolt Kezek Korának emberében, de a szánalom, amely abból születik, hogy nincs erőnk elhárítani a bajt, új volt Csedi Daannak, és arra késztette, hogy aggodalmasan elemezze viselkedését. Önmagával elégedetlenül megpróbált rátalálni a hibára, s nem sejtette, hogy két társa — Eviza és Vir — éppen ilyen kínosan botladozva teszi meg az első lépéseket a fővárosi életben.
Csedi sietve hazament, nehogy újabb ostobaságokat kövessen el. Látta a járókelők csodálkozó pillantását, de nem sejtette, hogy ez annak szól, hogy különbözik a Jan-Jah lakóktói testtartásával, felszegett fejével és büszkén domborodó keblével! A férfiak fülsiketítőén utána fütyültek, így fejezték ki elragadtatásukat. A nők felháborodva fordultak meg utána, és szemérmetlennek nevezték. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor átlépte a parányi lakás küszöbét.
Caszor örült a vendég visszatérésének, mert eszébe jutott, hogy pénz nélkül engedte el. Mindjárt rá is tukmált Csedire néhány kopott műanyag lapocskát, amelyeken hieroglifák és kódjelek voltaik. Csedi ismét elcsodálkozott, milyen hanyagul bőkezűek a „rél”-ek, egyáltalán nem vigyáznak sem a maguk, sem a mások értékeire. Nem igyekeznek pénzt gyűjteni, ahogy a régi időkben tették a Földön. Csedi csak később értette meg, hogy a „rél”-ek rövid életében nincs jövő; ki vannak szolgáltatva a vezetőknek, akik bármely pillanatban megfoszthatják mindenüktől, az életüktől is. Nincs hát értelme pénzt gyűjteni, vigyázni a tárgyakra… Még a gyereknek sem örültek ezek a jövő nélküli emberek. Állandó küzdelem folyt a szülni nem akaró asszonyok és az állam között, amely tiltotta a fogamzásgátló szereket és az abortuszt. A kormányzat nemrég kedvezményeket biztosított az anyáknak, hogy emelkedjék a születések száma.