Csedi elfogadta a pénzt, s beszámolt Caszomak kalandjairól. A tormanszi nő nagyon megrémült.
— Ez veszélyes! Megsérteni egy férfit! Te még nem tudod, milyen bosszúállók!
— De ő sértett meg engem.
A férfiaknak mindegy, hogy mi, nők mit érzünk. Mindig mi vagyunk a hibásak. — Vajon a Földön hogy van ez?
Csedi elmondta, hogy a Föld kommunista társadalmában a férfiak és a nők valóban egyenjogúak. Beszélt a szerelemről, az anyaságról, amely tele van büszkeséggel és boldogsággal. Az anyák nem maguknak és nem a szenvedély percének adójaként szülnek gyereket, hanem azért, hogy drága ajándékként tegyék a társadalom kinyújtott kezébe. Nagyon régen, az MVK-ban, a kommunista társadalom hajnalán, a kapitalizmus hívei gúnyt űztek a szabad házasságból és a közösségi gyérmeknevelésből, nem értették, mennyire fontos az a jövő szempontjából, nem értették, hogy milyen magas szinten kell az ilyen kérdéseket megoldani.
Caszor megbabonázva hallgatta, s Csedi gyönyörködött benne. A tormanszi nő olyan volt hétköznapi ruhájában, mint egy kisfiú. A durva szövetnadrágot tartó öv elferdült keskeny esipőjén. Mélyen kivágott, nyitott gallérú és felgyűrt ujjú, kék inget viselt. Vállig érő, kemény szálú, hanyagul elválasztott haja a szemébe hullt. Nyitott ajkai nagy figyelemről tanúskodtak. Karját összefonva az ajtófélfának támaszkodott.
Csedi hirtelen átölelte Caszort, és anyáskodó gyengédséggel simogatta a haját és az arcát. A tormanszi lány remegve simult hozzá.
Így álltak egymást átölelve. A kis szobában egyszerre sötét lett, Caszor elhúzódott Cseditől, meggyújtotta a villanyt, és elröstellte magát. Zavarában énekelni kezdett. Csedit meglepte a dalok zenei tisztasága és szomorúsága. Ezek egészen mások voltak, mint az utcán vagy a szórakozóhelyeken hallott durva ritmusú, disszonáns, rikoltozva előadott dalok. Caszor elmondta, hogy a főrangúak rosszallják, ha a fiatalság mélabús dalokat énekel.
Csedi elhatározta, hogy Caszort bemutatja a többi földlakónak. Arra számított, hogy aznap este az SDF-révén láthatja Rodiszt.
Bementek Csedi szobájába. Nem gyújtottak lámpát, gondosan elfüggönyözték az ablakot, s csak ezután húzták elő az ágy alól az ezüstöskék SDF-et. A jelzőkarperec gombjának elfordítására a kilenclábú zümmögve felállt. Caszor kissé megijedt, azt hitte, élőlényt lát.
Csedi beállította a vivősugarat az ismert koordinátára, de Fay Rodiszt nem találta. Izgatottságában nem vette mindjárt észre a néma jelzéseket a falon. Végre meglátta a láncszerűen egymást követő köröket, s ebből megtudta, hogy Rodisz eltávozott a Coam kertjeiből, csak egy parányi indikátort hagyott hátra, amely az SDF sugarára bekapcsolódott.
Megpróbálta hívni Evizát vagy Vir Norbit. Eltelt egy óra, míg a képernyőn végre megjelent Eviza. Erősen kivágott, testhez simuló estélyi ruhát viselt.
Eviza Tanét megnyugtatta Csedit: Fay Rodisz elhagyta a Coam kertjeit, és most az idő Templomában tartózkodik, amely a város magasan fekvő részén áll, és régi könyveket őriznek benne. Eviza a Központi Kórház mellett lakott, és szabadon érintkezhetett Rodisszal. Csedi megbeszélte Evizával, hogy négy nap múlva találkoznak. Eviza előbb részt vesz az orvosok konferenciáján.
— Jöjjön már reggel, Csedi — mondta Eviza —, majd megebédelünk a kórház ebédlőjében. Egyébként hol szokott étkezni?
— Amikor a városban kószálok, az első utamba eső étkezdében.
— Állandó éttermet kell választani, olyat, ahol jól főznek.
— Mindegyik egyformán rossz. A „rél”-ek nem szeretnek étkezdében dolgozni. Caszor azt mondja, hogy ezek ráadásul… hogy is mondják csak… lopnak. A legjobb falatokat maguknak veszik el.
— Miért?
— Megeszik ők maguk, hazaviszik a családjuknak, vagy elcserélik ezekre a kis lapocskákra… pénzre. Ezért olyan ízetlenek az ételek.
— Azt hiszem, a barátnőjének nincs igaza. Itt a Tormánszón, az Éhínség Kora annyira megrémítette az embereket, hogy igyekeznek minél több ételt kihozni a nyersanyagból, s ezért még ehetetlen anyagot is belekevernek. így aztán elrontják a tejet, a vajat, a kenyeret, még a vizet is. Érthető, hogy az ilyen étel nem lehet jó ízű, gyakran egyenesen ártalmás is. Ettől van az a rengeteg máj- és bélbetegség.
— Hát ezért olyan rossz itt a víz! És még pazarolják is. Inkább lenne kevesebb, de jobb ízű! — mondta Csedi.
— Lépten-nyomon találkozunk olyan dolgokkal, amelyek ellentmondanak a józan észnek. Esténként teljes hangerőre állítják a televíziókat, dübörög a zene; filmeket, híradókat mutatnak be öldöklő sportversenyekről, az emberek pedig a maguk dolgaival foglalkoznak, egészen másról beszélnek, igyekeznek túlkiabálni a közvetítést.
— Ne búsuljon, Csedi! — mondta Eviza az SDF képernyőjéről. — Tormanszi kifejezéssel élve, nem is olyan nagy árat fizetünk azért, hogy a saját szemünkkel lássunk ilyen hihetetlen társadalmat. Rodisz azt mondja, hogy éppen így képzelte el az MVK-t a Földön!
Csedi meghallotta, hogy hazatértek a háziak, és elbúcsúzott Evizától. Az SDF magától az ágy alá mászott. Csedi leengedte a takarót, és szeme találkozott Caszor pillantásával. A tormanszi lány összetett kézzel állt ott, arca kipirult.
— Nagy Kígyó, milyen gyönyörű ez az Eviza!
— Mi különös van benne? — mosolyodott el Csedi.
— Minden! Te is szép vagy, de ŐL. Csak miért olyan rideg? Miért olyan kevés benne a szeretet és az együttérzés?
— Caszor! Hogy találhatsz ennyi kivetnivalót Evizában?
— Bár — folytatta a lány kissé elgondolkozva — eleinte téged is ilyennek láttalak. Lehet, hogy ő is más? De szinte valószínűtlenül szép. — Caszor letörölte könnyeit és kisurrant a szóbából.
Csedi tűnődve állt, arra gondolt, milyen meghatóan védtelenek a gyerekek és a nők a Tormanszon. Könnyek, remegés, félelem, a Tormanszon ilyen a nők sorsa, akik kedvesek és türelmesek, keményen dolgoznak, s otthoni életükben a megalázottság komplexusával küszködnek. A férfi uralkodó és zsarnok. És ráadásul a kedvesség és a türelem csak fokozza a durvaságot. A Föld primitív társadalmaiban és a Sötét Századokban a férfiak féltek a nők fejlett értelmétől, attól, hogy használni tudják nemük fegyverét. Ősi félelem késztette arra a férfiakat, hogy különleges korlátozásokat eszeljenek ki a nők számára. Az értelmi fejlődés alacsony fokán tartották, nehéz munkával merítették ki.
Az oligarchikus államkapitalizmus könyörtelensége az emberek érzelmeit sekélyessé, felszínessé, gyorsan változóvá teszi. Létrejön a talaj az irányított gonosz, az Ahriman Nyila számára, amely éppen az ilyen társadalmi struktúrára jellemző folyamat. Ott, ahol az emberek azt mondják maguknak: „Semmit sem tehetünk” — ott bizony a Nyíl egyre mélyebb sebet ejt az életükön.