Csedi most először tett szemrehányást magának, amiért elbizakodottan fogott hozzá a bolygó szociológiájának tanulmányozásához. Hiányzott belőle Eviza rendíthetetlen magabiztossága és Fay Rodisz mélysége.
Eviza Tanét pedig ebben a percben a konferencián tartandó előadásán gondolkodott. Hogyan mondhatná el a Tormansz orvosainak, milyen óriási erejű a földi orvostudomány az ő tudományuk meglepő szegénységéhez képest, anélkül, hogy megbántaná vagy megalázná őket?
Már látott orvosokat, önfeláldozó és hősies orvosokat, akik erejüket nem kímélve, éjt nappallá téve dolgoznak a rosszul felszerelt kórházakban, küszködnek a munkát gyűlölő, rószszül fizetett, piszkos, tudatlan segédszemélyzettel. A betegek túlnyomó többsége „rél” volt, a segédszemélyzet pedig „hél”. Ez a két különböző csoport gyűlölködve állt szemben egymássál, és az ápoltak helyzete tragikussá vált. A hozzátartozók mindent elkövettek, hogy a betegeket lehetőleg otthon gyógyítsák. De műtét esetében ez lehetetlen volt, az operált betegek fülledt, túlzsúfolt kórtermekben feküdtek, amelyeknek sajátos szagát sokáig érezte Eviza.
Evizát a „hél”-ek közé tartozó egyik mérnöknél szállásolták el. Ezek az emberek kissé magasabban álltak a ranglétrán, ezért Eviza szobája és ágya is valamivel nagyobb volt, mint Csedié. A Tormansz ranglétráján minden egyes fok valami apró előnyt jelentett, nagyobb lakást, jobb táplálkozást. Eviza csodálkozva tapasztalta, hogy az emberek milyen elkeseredetten küzdenek ezekért a jelentéktelen előnyökért. Különösen azon igyekeztek, hogy bejussanak az előkelőségek közé, „kígyósok” legyenek, akiknek a kiváltságai elérték a maximumot. Igénybe vették a csalás, a rágalom, a besúgás minden eszközét.
A konferencia napján Eviza vidáman és virulón lépett be a Központi Kórház szolgálati helyiségébe. A fertőtlenítő folyosón át egy kis hallba jutott, ott megállt, hogy megnézze magát a tükörben. A szomszédos dohányzóból a félig nyitott ajtón át hangos beszédet hallott. A beszélők nem feszélyezték magúkát, Eviza megértette, hogy róla folyik a szó. A dohányzás rítusára összegyűlt fiatal orvosok egymás szavába vágva olyan elragadtatással és olyan hangon beszéltek a földi vendégről, hogy Eviza nem tudta, nevessen-e vagy bosszankodjon.
— Megremegek, ha elhalad mellettem — mondta az egyik —, nagy, sárga szeme csak úgy ragyog, a melle majd kiszakítja a ruháját, a lába pedig… hej, micsoda lábak!..
Eviza hirtelen belépett a dohányzóba. Három pipázó fiatal orvos üdvözölte. Eviza nevető szemmel nézett végig rajtuk, s a férfiak megértették, hogy a lány, ha nem is mindent, de sok mindent meghallott.
Sietve eloltva pipájukat, zavartan követték Evizát.
A kórház vezető főorvosa, a Jan-Jah orvosok öltözékében — élénksárga köpenyben, derékon fekete övvel és ugyancsak sárga, puha sapkában —, amint megpillantotta Evizát, ellenszenves ajkait mosolyra húzta.
— Szálljunk az én kocsimba! — S a főorvos, beleegyezést sem várva, az oldalkijárat felé húzta vendégét.
A konferenciát egy város környéki kastélyban rendezték. A gépkocsi meredek úton haladt, elkerülve a gyalogosokat. Egy helyütt Eviza felfigyelt egy öreg „hél” asszonyra, aki nehéz kosarat cipelt a vállán. Akaratlanul intett, hogy a kocsi álljon meg, de a sofőr nem is fékezett. Eviza csodálkozó pillantására a főorvos a homlokát ráncolta. Megálltak a málladozó, otromba kővirágokkal díszített épület előtt.
— Láttam, csodálkozott, hogy nem vettük föl az öregaszszonyt — szólalt meg a főorvos.
— Jó szeme van.
— Nálunk nem szabad túlságosan jónak lenni — mondta a férfi, mintegy mentegetőzve. — Először is, fertőzést kaphatunk, másodszor, óvni kell a gépkocsit, harmadszor…
Eviza egy kézmozdulattal megállította.
— Ne magyarázkodjon. A kocsit, ezt a vasból és műanyagból készült kezdetleges tákolmányt jobban óvja, mint az embért. De akkor miért lett orvos? Mi értelme van gyógyítani az embereket ott, ahol könnyű a halál, a nemzedékek gyorsan váltják egymást?
— Téved! A „hél”-ek — a lakosság legértékesebb része. Kötelességünk gyógyítani őket, elhódítani a haláltól. Az ideális persze az lenne, ha sikerülne megőrizni csak az agyat, elválasztva a megrokkant testtől.
— Elődeink pontosan ugyanezt a tévedést követték el. Azt hitték, hogy az agy és a pszichikum a testtől független valami, nincs összefüggésben a természet egészével. Voltak emberek, akik azt állították, hogy az egész világ nem más, mint a róla alkotott emberi képzetek derivátuma. Ebből adódik számos biológiai tévedés. Az agy és a pszichikum nem önmagától alakul ki. Struktúrájuk és működésük a társadalom, az idő, az ismeretek összességének származéka. Csak az új benyomások, ismeretek, érzések szüntelen befogadása útján küzdi le az agy az emocionális és jó memóriájú emberekben a törvény szerű konzervativizmust, de csak bizonyos mértékig. A nagy tudós, harminc évvel tevékenysége csúcspontja után konzervatíwá válik, reménytelenül elmarad korától. S ő maga nem érti ezt meg, mert elméje az elmaradt, a múltba tűnt vilúggal volt összhangban.
— Mi nem törtük elméleteken a fejünket, hanem harcoltunk a halál ellen, a tapasztalatok alapján tártuk fel az élet meghosszabbításának új lehetőségeit.
— És a természet, az ember bűneinek kolosszális listáját újabb áldozatok millióival szaporították! Ráadásul sok felfedezés több kárt okozott az embereknek, mint hasznot, mert megtanította a politikai banditákat — a fasisztákat —, hogyan kell pszichikailag megtörni, türelmes állattá tenni az embert. Ha összeszámoljuk, hány állatot kínoztak meg a kísérleteken, hány embert gyötörtek meg operációikkal, akkor az önök empirizmusát el kell ítélni. A mi orvostudományunk és biológiánk történetében szintén voltak olyan időszakok, amikor semmibe vették az életet. Minden iskolás összeszabdalhatott eleven békát, félművelt egyetemista pedig kutyát vagy macskát. Itt nagyón fontos tudni, hol a határ. Ha átlépjük, az orvosból mészáros vagy méregkeverő lesz, a tudósból gyilkos, ha viszont nem megyünk el odáig, akkor az orvosból ábrándkergető vagy tudatlan bürokrata válik. De a legveszélyesebbek azok a fanatikusok, akik készek felszabdalni az embert, az állatokról már nem is beszélve, hogy valami hallatlanul merész operációt végezzenek, pótolják a pótolhatatlant, mert nem tudják, hogy az ember nem tipizált alkatrészekből összeszerelt gépezet, hogy a szív nem csupán szivattyú, az agy még nem az egész ember. Ez a felfogás annak idején sok kárt okozott nálunk, és úgy Iátóm, hogy itt még ma is virul. Önök vaktában kísérleteznek állatokkal, megfeledkeznek róla, hogy csak a végső szükség indokolhatja a magasabb rendű állatok kínzását, amelyek nem kevésbé szenvednek, mint az ember. Épp ilyen védtelenek az itteni kórházakban a betegek is. Láttam kutató laboratóriumokat három fővárosi intézetben. Az a rengeteg szenvedés, amit ott okoznak, nem igazolhatja a jelentéktelen eredményekét…
A főorvos elkapta Eviza karját, és az ösvényről a bokrok mögé húzta a lányt.
— Hajoljon le gyorsan! — A hangja olyan parancsoló volt, hogy Eviza szót fogadott.
A kapu felől emberek jöttek futva, egy kövér, szürke arcú és dülledt szemű férfit kergettek. A menekülő ereje fogytán volt. Tántorogva haladt, majd megállt. Az egyik üldöző térdével a gyomrába rúgott; a kövér összegörnyedt. Egy másik ledöntötte lábáról, s az üldözők tiporni kezdték.
Eviza kiszabadította magát a főorvos kezéből, és odafútott.