— Megálljának, hagyják abba!
Nagy-nagy ámulat ömlött el a felbőszült arcokon. Az öklök szétnyíltak, az eltorzult ajkakon mosoly suhant át. A nagy csendben csak az áldozat hüppögését lehetett hallani.
— Hogy verhet meg hat fiatal egy idős embert? Szégyen, gyalázat!
Egy markos, kék inges ember előrehajolt, és ujjával Evizára bökött.
— Nagy Kígyó! Gondolhattam volna! Ugye, te a Földről jöttél?
— Igen! — felelte Eviza, s letérdelt, hogy megvizsgálja a sebesültet.
— Hagyd ezt a szemetet! Szívós egy dög! Csak egy kicsit megleckéztettük.
— De miért?
— Azért, mert firkász. Ezek az átkozott író-talpnyalók mindenféle hazug históriákat eszelnek ki az életünkről, elferdítik a történelmet, azoknak a nagyságát és bölcsességét bizonygatják, akik hosszabb életet engedélyeznek nekik és jól megfizetik őket. Egyetlen mondatukért, amely megtetszik a nagyuraknak, valamennyiünknek bűnhődnünk kell. Nem elég megverni, meg is kell ölni az ilyeneket!
— Várjanak! — kiáltott fel Eviza. — Ő talán nem is olyan bűnös. Az írók nem gondolnak arra, milyen következményekkel jár valamelyik hangzatos, hatásvadászó mondatuk.
— Okos vagy te, földi lány! Csak éppen nincs igazad: tudják ezek, hogy hazudnak. Rosszabbak, mint azok a lányok, akik pénzért kaphatók a kertekben. Azok csak magukat adják el, de ezek mindnyájunkat! Gyűlölöm őket. — Belerúgott áldozatába, aki négykézláb próbált elmászni.
— Hagyják abba, szerencsétlenek! — állt Eviza védelmezőleg az író elé.
— Kígyó-Villám! Nem tudsz te semmit — komorodott el a főkolompos —, ezek a szerencsétlenek. Mi erőnk teljében hagyjuk itt az életet, nem ismerjük a betegségeket, nem ismeijük a félelmet, nem törődünk semmivel. Mitől féljünk, ha nemsokára úgyis meg kell halnunk? De a „hél”-ek örökké reszketnek, félnek a haláltól, félnek a hosszú élettől, betegségektől. Félnek, hogy nem tudnak a „kígyósok” kedvében járni, félnek egyetlen szót szólni a hatalom ellen, nehogy áttegyék őket a „rél”ek közé, nehogy a Gyöngéd Halál Palotájába küldjék őket.
— Akkor őket kell sajnálni.
— De mennyire! Tudod-e, mivel szerzik meg a hosszú élet jogát? Kieszelik, hogyan lehet az embereket engedelmességre szorítani, hogyan lehet mindenféle szemétből élelmiszert csinálni, kényszeríteni a nőket, hogy több gyereket szüljenek a Négyeknek. Dicsérnek, hazudnak, hogy feljebb jussanak.
— Így akarnak nehezebb munkához jutni?
— Dehogy! Nálunk minél magasabban áll egy ember, annál kevesebbet dolgozik. Azért kapaszkodnak, hogy eléljék a „kígyós” rangot, és készek ezért elárulni az egész világot.
— És maguk akkor árulják el egymást, ha a Kígyóval találkoznak? Nem félnek Janhartól?
A f őkolompos összerezzent, és körülnézett.
— Te többet tudsz, mint gondoltam… No, isten veled, földi lány, többé nem látjuk egymást!
— Kérhetek magától valami fontos dolgot? — Eviza a vezérre nézett.
— Attól függ, mit.
— Menjen el a régi Idő Templomába, keresse meg ott a vezetőnket. Fay Rodisznak hívják. Beszéljen vele ugyanolyan nyíltan és okosan, ahogy velem beszélt. Csak először keresse meg Tael mérnököt. Ő ugyan „hél”, de kevés ilyen ember akad a maguk bolygóján.
— Rendben van — nyújtotta a kezét a főkolompos.
— S mondja meg, hogy Eviza Tanét küldte.
— Eviza Tanét… Micsoda név!
A hat ember eltűnt a kertben. A kapu felől a Központi Kórház orvosainak nagy társasgépkocsin érkezett csoportja közeledett Eviza felé.
A bokrok közül előjött a főorvos, segítőtársakat hívott, és a sérültet némán a gépkocsihoz vitték.
— Ki ez? — kérdezte Eviza az egyik kórházi kollégájától.
— Híres író. Jól elbántak vele! — s elégedett mosolyra derült az arca, mint aki teljesen egyetért a „rél”-ekkel.
Eviza csodálkozva indult az orvosokkal a szűk bejárat felé.
Az épület belsejében széles lépcső vezetett fel a két sor őszloppal szegélyezett terembe. Az előcsarnokban hemzsegett a sok ember. Pillantásuk rögtön Eviza felé fordult. A vendéget felvezették, és az oldalerkélyen leültették egy ócska díványra. A többiek lent maradtak, sorfalat alkottak.
— Várnak valakit? — kérdezte Eviza egy sárga orvosi kőpenyt viselő idős embertől, aki ott ment el mellette.
— Természetesen — felelte az ridegen a Felső Gyűlés képviselői érkeznek.
Jó fél óráig várakoztak, míg végül kiderült, hogy az előkelőségek nem jönnek. A tömeg a tormansziakra jellemző nagy zsivajjal tódult fel a lépcsőn a terembe. A főorvos megkereste Evizát, és felvezette az emelvényre, ahol a főváros leghíresebb orvosai és a bolygó más vidékeiről meghívott vendégek foglaltak helyet. Eviza szabadkozott, mondván, hogy nem érdemelte ki ezt a megtiszteltetést. A terem szélén leült egy oszlop mellé. Érezte, hogy az egész közönség őt figyeli.
A szónokok szép lassan követték egymást. Sokáig beszéltek több mint nyilvánvaló dolgokról. Eviza látta, hogy a közhelyeknek ez az áradata senkit sem érdekel.
Végre az ülés vezetője bejelentette, hogy a földi orvos óhajt beszélni a Tormansz orvosai előtt.
Eviza az emelvény felé indult. A lelkes fiatalság kiáltásokkai, a székek karfáinak csapkodásával és fütyüléssel üdvözölte. Eviza meghajlással mondott köszönetét a tormansziaknak. Amikor beszélni kezdett, a teremben példátlan csend támadt.
— Vezetőik azt kívánták, hogy amikor már megismerkedtem a Jan Jah orvostudományával, elemezzem az orvosok hibáit, és számoljak be a földi eredményekről. De én nagyon keveset tudok a Jan-Jah tudományáról, főleg pedig hiányzik az az alapvető szempontom, amely minden tudomány megítéléséhez szükséges: nincs róla fogalmam, hogy az itteni tudómány milyen részt vállal az emberi boldogság megteremtésében. Ezért szerénytelenség és tiszteletlenség lenne a részemről ha tanácsadóként és kritikusként beszélnék. Csak annyit tehetek, hogy beszámolok azokról a nehézségekről, amelyeket a Földön már leküzdötték… Nálunk minden tárgy, különösen a tudomány nagy fejezeteinek tanítása azzal kezdődik, hogy áttekintik a történelmi fejlődést és a menetközben elkövetett hibákat. így küzdünk az emberek azon hajlama ellen, hogy a kellemetlent elfelejtsék, így óvjuk magunkat attól, hogy rossz utakra tévedjünk, és megismételjük a múlt kudarcait, amelyek szép számmal voltak a kommunista történelem előtti időkben. A Megosztott Világ Korában az emberiség jóval több pénzt fordított a katonai és a technikai jellegű kutatásokra, mint az orvostudományra.
A legkiválóbb elmék fizikával, kémiával, matematikával foglalkoztak. A biológia és az orvostudomány fokról fokra eltávolodott a fizikaimatematikai tudományoktól, bár alkalmazta kutatási módszereiket és eszközeiket.
A tudósok megfeledkeztek róla, hogy a természet nagy egyensúlya és a szervezet konstrukciója elképzelhetetlenül hosszú és bonyolult történelmi fejlődés eredménye. E bonyolultság nagy vonásokban való tanulmányozása is több évszázados munkát kívánt, de a földi emberiség meggondolatlanul és elhamarkodottan, nem számolva az emberek számára nélkülözhetetlen biológiai életfeltételekkel, időről időre változó utilitáris célokra használta fel a természetet. S az ember mint hálátlan és meggondolatlan fiú, elkezdte tékozolni, entrópiává átalakítani a rámaradt állótőkét: a bioszférában felhalmozódott energiát, amely mint egykor felhúzott rugó, az emberiség technikai ugrását segítette…