A teremben levők helyeslésük jeléül a tenyerükkel csapkodták a székeket. Ez a téma közelről érintette a Jan-Jah bolygót, amelyet az elődök esztelensége teljesen tönkretett.
Eviza nem volt hozzászokva a közönség ilyen reagálásához, tehetetlenül nézte a zajongó hallgatóságot, amíg az elnök csendet nem teremtett.
Azzal folytatta, hogy rövidlátásukban nagyot tévedtek azok, akik ujjongtak, amikor vegyszerek segítségével, évente létrehozott sok ezer új, lényegében csalárd gyógyszerrel sikerült a betegségek egyes tüneteit leküzdeni. A tudósok visszaverték a természet kisebb támadásait, de nem számoltak a tömeges következményekkel. A betegséget elnyomták, de nem gyógyították meg a betegeket, roppant mennyiségű allergiát idéztek elő, és elterjesztették legszörnyűbb válfaját, a rákot. Allergiák keletkeztek egyrészt az úgynevezett immuntúlterheltség következtében, amelynek az emberek a túlzsúfolt lakásokban, iskoIákban, üzletekben és szórakozóhelyeken voltak kitéve, másrészt amiatt, hogy a gyors légiközlekedéssel a bolygó egyik vidékéről a másikra állandóan áthurcolták az új bacilus— és vírustörzseket. A mértéktelen gyógyszerfogyasztás megrongálta a szervezet védőberendezéseit, mint ahogy a hatalommal való visszaélés tönkretette a társadalom védőberendezéseit — a törvényt és az erkölcsöt.
Az ősi fogalmakon alapuló gyógyítás elmaradt az élettől. Amikor a társadalom fejlődése folyamán eltűnt a vallás, a túlvilági életbe, az imádság erejébe és a csodába vetett hit, az elmaradott kapitalista rend világnézete a hitetlenség, a lét ürességének és céltalanságának reménytelen zsákutcájába jutott. Ez tömeges neurózist okozott az idősebb nemzedékben. A totális háború veszélye, ennek a veszélynek állandó emlegetése az újságokban, rádióban, televízióban, nagymértékben hozzájárult a lakosság fiatal részének pszichózisához, kiváltotta azokat az ellentmondó törekvéseket, hogy gyorsabban élvezzék az élet örömeit és fordítsanak hátat a valóságnak. Az emberek egyre jobban áhítoztak arra, hogy visszatérjenek elődeik életének örömeihez, a szertartásokba és titkokba vetett naiv hitükhöz. Az orvosok pedig a régi életritmus által kialakított kánonok szerint próbáltak gyógyítani. Az orvostudomány továbbra is olyan tapasztalatok alapján dolgozott, amelyek égészén más életkörülmények között halmozódtak fel.
Az orvosok, akiket megdöbbentett a betegségek özöne, vég nélkül operáltak, átkozva az „egyszerű esetek” unalmas rutinmunkáját, s nem sejtették, hogy a katasztrófa első hullámával kerültek szembe. Mikor pedig az emberek általános legyöngülése nyomán mind gyakrabban bukkantak fel az öröklött betegségek, csak néhány nagy elme ismerte fel ebben az Ahriman Nyilát. A nagy vívmány: a gyermekhalálozás megszüntetése — szerencsétlenséggé változott; pszichikailag fogyatékos, gyenge elméjű vagy születésüktől testi hibás emberek nagy számát eredményezte. Nyugtalanítóan gyakorivá vált a kettős-hármasikrek születése, ezáltal is romlott az általános egészségi és pszichikai színvonal. Ezen a nehéz helyzeten csak az emberek nagy erkölcsi felelősségével lehetett segíteni, a tudománynak pedig be kellett hatolnia a genetika legmélyére.
Eviza felsorolt még néhány alattomos csapdát, amelyeket a természet állított az emberiség haladásának útjába. Ennek az útnak a célja az volt, hogy visszatérjenek az ősi egészséghez, de ne függjenek többé a könyörtelen természettől.
— S nekünk sikerült! — kiáltott fel Eviza. — Valamennyien egészségesek, erősek, szívósak vagyunk születésünktől fogva. De megértettük, hogy csodálatos emberi testünk többre érdemes, mint a karosszékekben való üldögélés és a gombok nyomogatása. Kezünk — a legtökéletesebb szerszám, amelyet a természet vagy az ember valaha is megalkotott — munkát kér, igazi kielégülést akar kapni. De ez még nem minden. Mi éppúgy harcolunk elménk életéért, mint a test életéért. Mindebből láthatjuk, mekkora erőfeszítéseket tettünk ebben az egyenlőtlen küzdelemben. Azért egyenlőtlen a küzdelem, mert a természet ereje máig sincs kimerítve, és az ember mindmáig lankadatlanul harcol értelmi és fizikai egészségéért, felkészült a természet elemi erőinek minden támadására!
Eviza beszédét nagy ovációval fogadták. A szigorú komolyság eltűnt a lány arcáról; életörömtől duzzadó, kissé kacér nővé változott.
Visszatért a helyére, és figyelte az előadókat, akik okos dőlgokat mondtak a Tormansz tudományos színvonalán, új felfedezéseket közöltek, de az érdekes gondolatok elvesztek a fölösleges frázisok tömegében. A gondolat űzött vadként bújkált az aforizmák, kitérők, skolasztikus bizonyítékok szóhalmazai között.
Egyre fárasztóbb lett valami gondolatot kihalászni a teljengős beszédekből. Eviza örömmel fogadta a szünetet. Felállt, félre akart vonulni, hogy sétálgasson, pihenjen, de az izgatott tormansziak zajongva körülsereglették.
Eviza pillantása a főorvosát kereste. A főorvos odament.
— Bevigyem az étterembe egy kis frissítőre? Engedjenek utat, kollégák, vendégünk éhes és fáradt!
Eviza nem kívánt enni, különösen ismeretlen étteremben. A felszolgálónő érthetetlen rosszindulata elvette az étvágyát. A Tormanszon az emberek bármilyen függő viszonyt megalázónák éreztek. Akitől kértek valamit, az grimaszt vágott, megjegyzéseket tett, mielőtt teljesítette volna a kötelességét.
Eviza elgondolkozva ment a főorvos mellett a fasorban az étterem és a szálloda alacsony épülete felé.
— Bizonyára csodálkozik, hogy miért bújtam a bokor mögé, miért nem siettem az író segítségére — szólalt meg a főorvos.
— Nem — felelte Eviza közönyösen.
— Megsérülhetett volna a kezem, és ennek sok ember látná kárát, mert nem tudnám operálni őket.
A fák közül váratlanul sok ember bukkant fel, kiáltozva rohant feléjük. A főorvos elszürkült arcát eltorzította a félelem. Eviza nyugodt maradt, megismerte a konferencián résztvevő fiatal orvosokat. Azok elsodorták a főorvost, és szoros gyűrűbe fogták a Földről jött vendéget. Evizának eszébe jutott, hogy fővárosi tartózkodásának első napjaiban mennyire meglepődött azon, hogy tömeg vett körül egy szép, furcsán öltözött nőt. Később megtudta, hogy az illető híres színésznő. Néhány vörös ruhás férfi durván visszalökdöste a tolakodó embereket. Ha egy népszerű ember nyilvános helyen megjelent, mindjárt megrohanta száz meg száz fiatal, valami emléket kért tőle.
Most ő maga került a kíváncsiak gyűrűjébe. Egy mosolygós, elég csinos tormanszi lány állt Eviza elé.
— Ne vegye zokon, hogy feltartóztatjuk. Láttuk, hogy el akar menni. Aligha találkozunk még egyszer! Rendkívül fontos dolgokat szeretnénk kérdezni…
— Szívesen felelek, ha ugyan tudok. Mert az én tudásom nagyon szűkös. Mi érdekli önöket?
— A szex! Mondja el, a Földön hogy oldják meg ezt a kérdést, amely annyi baj oka, korbács a hatalom kezében, a légnagyobb boldogság hamis illúziója. Beszéljen róla, vagy légalábbis válaszoljon a kérdésekre, amelyeket nem tehettünk fel a konferencián!
Eviza észrevett egy kis tisztást, amelyet magas és sűrű fák határoltak és árnyékoltak. Azt ajánlotta, telepedjenek le ott. A fiivet tarka pettyekként szórták be az árnyékba telepedett emberek ruhái. Eviza leült eléjük egy kis buckára, lábát maga alá húzta, és mosolygott magán, hogy megint prédikátor lesz belőle.
A Földön egy költő azt írta, hogy az embereket űzi az éhség és a szerelem ostora. Az ember a Földön és Önöknél a Jan-Jahon azért harcolt, hogy kiküszöbölje az életből ezt a kétágú ostort. Először az éhséget, aminek tömeges elhízás lett az eredménye. Azután a szerelem ostorát, amiből a szexuális élet üressége és közönye lett. A Jan-Jahon hol tagadják a szex erejét és jelentőségét, hol meg eltúlozzák, túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanak neki az életben. A két véglet között hányódva nem sikerül kialakítani a szexuális nevelést.