— Miért, önöknél van ilyen nevelés? — hangzott a következő kérdés.
— Van, és igen fontosnak tartjuk. Meg kell tanulnunk uralkodni a saját testünkön úgy, hogy ne fojtsuk el vágyainkat, de ne is engedjük szabadjára őket.
— Hát lehet szabályozni a szerelmet és a szenvedélyt? Mi lesz akkor a szerelemmel?
— Az ember felemelkedett az igazi szerelemig, de itt önöknél még mindig azt hiszik, hogy a szerelem csupán szenvedély, a szenvedély pedig csak nemi egyesülés. Kell-e mondanom, hogy az igazi szerelem gazdagabb, szebb, tartósabb? A tökéletes összhang, a törekvések, az ízlés, az ábrándok összhangja, amit szerelemnek lehet nevezni, nálunk a Földön sem található meg könnyen és egyszerűen. Számunkra a szerelem szent szó, nagyon átfogó és sokrétű érzést jelöl. De maga a szó szoros értelmében vett fizikai, nemi szerelem sem egyoldalú. Ez több, mint gyönyör, ez a szeretett ember szolgálata és ezzel együtt a szépség és a társadalom szolgálata is.
— S önök erotikára tanítják a lányokat és a fiúkat? Hallatlan! — kiáltott fel az idegsebész.
— A Földön ez évezredekkel ezelőtt megkezdődött. Az ókori Görögország, Fönícia, India templomi erotikájával, amelyet vallási szolgálattá emeltek. A devádászik, a templomi táncosnők intenzíven tanulmányozták és gyakorolták a szerelmet, hogy teljesen kimerítsék a szexuális vágyakat, és más gondolatok felé tereljék az ember figyelmét. Ilyenek a tantrikák szertartásai is.
— Tehát a Földön mindig megvolt a szenvedély és a nő kultusza? — kérdezte egy idősebb nő. — Nálunk mindjárt szabadosságról kezdenek beszélni…
— Egyáltalán nem! Az ősi társadalmakban a nőt szinte igásállatnak tekintették. Voltak úgynevezett „szent” szertartások, ahol speciális műtéteket végeztek, hogy a nőt megfosszák a nemi gyönyörtől.
— Miért? — kiáltottak fel ijedten a tormansziak.
— Hogy semmit ne követeljen, csak engedelmesen teljesítse a kötelességét mint szolgáló és gyermeket szülő gép.
— Nagy Kígyó! Mennyi akadályon vezet ez az út az igazi, szép szerelemhez! — gondolkozott fennhangon egy fiatal tormanszi lány, aki keresztbe tett lábbal az első sorban ült.
— Mindent el lehet érni, ha a nemi kérdést okosan és komolyán fogjuk fel. Mindkét nemnek egyaránt komolyan kell vennie az élet szexuális oldalát…
Fölényes hümmögés hallatszott. Egy magas orvos, mellén valami csillogó brossal, felállt, végigment a sorok előtt, és szemtelenül méregette Evizát.
— Mást vártam a Föld küldöttétől. Ezek olyan régi dolgok, mint a Fehér Csillagok. Mondja, önöknél a párok előbb, hogy úgy mondjam, kipróbálják egymást?
— Természetesen! Hogy sokáig szeressék egymást.
— Nálunk ez lehetetlen! A földlakókban nincs meg a szerelem legerősebb érzése — a féltékenység? Hogy azt mondhassuk az egész világnak: ez az én asszonyom!
— Ilyen féltékenység nincs. Ez még az ősi nemi kiválasztás maradványa — versengés a nőstényért, a hímért. Később, a patriarchátus kialakulásával a féltékenység a tulajdonosi ősztön talaján virágzott ki, átmenetileg megszűnt az antik világ erotikailag rendezett életében, majd új életre támadt a feudalizmusban. A mi erős, nyugodt nőink és férfiaink nem féltékenyek.
Vitapartnere mint férfi mérte végig Evizát.
— Valószínűleg csak azért, mert maguk, földlakók olyan hűvösek, hogy bámulatosan szép külsejük inkább taszít, mint vonz.
A férfiak egy része helyeslőén tapsolt. Eviza nagyot nevetett.
— Idejövet meghallottam néhány itt jelenlevő férfi beszélgetését. Egészen másként értékeltek. S most is érzem, hogy bámulják a lábamat. — Eviza megsimogatta a rövid ruha alól kilátszó csupasz, kerek térdét. — Mindvégig éreztem a felém sugárzó vágyakozást. Tehát a hűvösség nem zárja ki a vonzerőt.
Az orvosnők tapssal jutalmazták Evizát.
— Mi valóban hűvösek vagyunk, amíg át nem engedjük magunkat az erotikának, de akkor…
Eviza lassan felállt, kiegyenesedett. S a tormansziak tanúi lehettek a csillaghajós lány átalakulásának: Eviza ajka kinyílt, mintha énekelni készülne, „tigris”-szeme szinte fekete lett. Szép keble még jobban kidomborodott, karcsú nyaka szinte megnyúlt, az izgalom pírja átütött napbarnított bőrén. Nem volt többé megfontolt és barátságos tudós, csupán asszony, nemének jellegzetes képviselője, kihívóan szép és csábító, egy cseppet fölényes…
Átváltozása olyan lenyűgöző volt, hogy hallgatói szájtátva bámulták.
— Kígyó, igazi kígyói — sugdosták az ámuló tormanszi nők. Eviza, kihasználva a megdöbbenést, elsietett a tisztásról.
Csedi halkan dúdolva, lassan ment az utcán. Nagy térre szeretett volna kijutni, régóta hiányzott neki a tágasság. A szűk kalitka-szobácskák, amelyekben most állandóan élt, elviselhetetlenül nyomasztották. Néha elindult kószáim, gyorsan áthaladt a kisebb-nagyobb, szánalmas tereken, parkba igyekezett. Most már gyakrabban járt egyedül. Megtörtént, hogy „liIák” vagy „szem”-jelvényesek feltartóztatták, de az igazolvány mindenkor kisegítette. Caszor felhívta a figyelmét a kék vonallal aláhúzott jelekre, amelyek azt jelentették, hogy „különös figyelem tanúsítandó”. Caszor megmagyarázta, hogy ez határozott utasítás minden tormanszinak, bárhol dolgozzék — étkezdében, boltban, fodrász-szalonban vagy a közlekedésben —, hogy a lehető leggyorsabban és legjobban szolgálja ki Csedit. Amíg Caszorral járt, nem használta az igazolványt, és a gyakorlatban győződött meg róla, milyen nehéz egy közönséges fővárosi lakosnak bármit is elintézni. Bezzeg amikor előkerült az igazolvány, a goromba emberek rögtön alázatosan hajlongtak, bár az is igaz, hogy mielőbb szabadulni igyekeztek a veszélyes látogatótól. Ezek a félelemszülte átváltozások anynyira zavarták Csedit, hogy az igazolványt csak a „lilák” elleni védekezésül használta.
Már napok óta nem tudott az SDF útján kapcsolatot teremteni Evizával és Virrel. Rodisszal sem találkozott. Vir Norin tudósok közt élt. Csedi elhatározta, hogy csak végszükség esetén keresi fel. Számított Eviza mielőbbi visszatérésére, és nem értette, mi tarthatja vissza már több mint egy napja. Csedi gyalog indult el a barátnőjéhez, nem riadt vissza a nagy távolságtól.
Egyik kilométert a másik után tette meg, ügyet sem vetve az egyhangú házakra, inkább a szobrokat és az emlékműveket kereste, amelyek minden bolygón a nép vágyait, a múlt emlékeit tükrözik. A Földön nagyon szerették és mindig nyílt téren állították fel a szobrokat.
A Bölcsesség Központja városában a tereken és a parkokbán obeliszkek vagy kígyók álltak. Itt-ott bálványszerű szobrókát látott, amelyek a Jan-Jah történelem különböző korszakainak nagy vezetőit ábrázolták. Ezek zord, vasakaratot tűkröző arcukkal és testtartásukkal úgy hasonlítottak egymásra, mint az ikrek. Teljesen hiányoztak az olyan szobrok, amelyek csupán az ember, az eszmék szépségét, a nagy vívmányok magasztosságát ábrázolták.
Csedi befordult egy szűk mellékutcába, egyforma vörös házak közé, amelyeket régi fekete kerámiaminták díszítettek, mintha nagy kátránycseppek csorognának le a sima falon. Itt „rél”-ek laktak, itt volt Eviza szállása is a fővárosban.