A házigazda, egy idős bakteriológus, állandóan távol volt, az Egészségügyi Járőröknél teljesített szolgálatot. A háziaszszony behívta Csedit a szobába. Középkorú, kisírt arcú asszony volt. Csedi megtudta, hogy Eviza már négy napja nem jött haza. Az asszony izgatottan kérdezte:
— Mit gondol, eljön még ide a barátnője? Mert hát a holmija itt maradt!
— Persze, hogy eljön. De önnel mi történt?
— Nagy baj! Szükségem volna a barátnőjére. Csak ő tudna enyhíteni a bajomon.
— Én nem tudnék segítem?
— Az a bajom, hogy… — zokogott fel a nő, s könnyei legördültek az arcán.
Csedi a nő fejére tette a kezét.
— Az a bajom — emelte fel az asszony a könyvet —, hogy egy sort sem tudok elolvasni. Nem látok. Mit tegyek? Másolássál kerestem valami keveset. És most? Most mihez kezdjek? Miből éljek?
— Mindenekelőtt nyugodjék meg. A férjének és gyerekeinek szükségük van önre.
— Szörnyű ilyen tehetetlennek lenni. A könyvekben leltem egyetlen örömömet. Rám senkinek sincs szüksége, belőlem senkinek sincs haszna, nekem a könyv a mindenem! — S újra patakzottak a könnyei. — Nem látok! A mi orvosaink pedig nem tudnak segítem.
A tehetetlenség és reménytelenség könnyeitől Csedinek elszorult a szíve. Nem bírt küzdeni az új érzés, a szánalom ellen, amely egyre jobban elhatalmasodott rajta. Meg kell kérnie Evizát, hogy valamilyen hagy hatású gyógyszerrel segítsen az asszonyon. Csedi leült a síró asszony mellé, megnyugtatta, s csak aztán ment haza.
Besötétedett. A főváros gyéren világított utcáin ritkán tűnt fel egy-egy ember, felvillanva a lámpák fényében, majd ismét belemerülve a sötétségbe. Az alacsonyan álló hold halvány, szürke fénye áttetsző, alig látható árnyékokat vetett. Alighanem Csedi volt az egyetlen nő a néptelen utcákon ebben a kerületben. Nem félt.
Csedi nem sietett visszatérni szobácskájába, eszébe jutottak a Föld ezüstös, holdvilágos éjszakái, mikor az emberek mintegy feloldódnak az éjszakai természetben, álmodoznak, szeretnek vagy barátaikkal sétálgatnak. Itt a sötétség leszálltával az emberek ijedten rohantak haza. A tormansziak tehetetlensége az Ahriman Nyilával szemben már odáig fajult, hogy valódi tragédia lett belőle.
Csedi egy óra hosszat ment, míg elérte a Bölcsesség Központja jól kivilágított belvárosát. Az esti szórakozások rengeteg embert vonzottak ide, főleg „rél”-eket, akik a biztonság kedvéért többedmagukkal jöttek. A „hél”-ek kerülték azokat a helyeket, amelyeket a „rél”-ek látogattak.
Csedi szintén igyekezett elkerülni a „rél”-társaságokat, hogy ne kelljen a fárasztó pszichológiai ráhatáshoz folyamodnia és még inkább, hogy ne kelljen igénybe vennie az oligarchia igazolványát. Ezúttal is, amikor megpillantott egy csoport szembejövő férfit, akik valamilyen dalt ordítoztak, átment az utca túloldalára, és megállt egy kőkapu alatt. Mindenfelől kiabálás és a Jan-Jah lakókra oly jellemző harsogó nevetés hallatszott. Két fiatalember lépett hozzá, és megpróbált szóba elegyedni vele. Vörös-lila fény öntötte el a lépcsőházat, ferde vízesésként zuhogva le az Esti Szórakozások Palotájának homlokzatárói. A palotát két sor négyszögletes kék-arany oszlop vette körül. A suhancok hirtelen eltűntek, mintha a szél fújta volna el őket: három „rél mintasportoló” közeledett. Odajöttek, jól megnézték Csedit, és néhány szót váltottak egymással. Egy durva kéz hátulról hirtelen megragadta és megfordította Csedit. A veszélyérzet azt sugallta a lánynak, hogy hajoljon félre. Nehéz fémtárggyal nagy ütés érte a fején, felszakította a bőrt a tarkóján, összetörte jobb vállízületét, a kulcscsontot és a lapocka egy részét. Csedi esés közben ösztönösen a bal oldaIára fordult. A földre zuhanva mintha ezernyi izzó kés fúródott volna a vállába, a karjába és a nyakába. Csedi minden erejét összeszedve felemelte a fejét, megpróbált feltérdeim. Ismerős arc bukkant fel előtte. Sotsek nézett rá rémülten, dühősen és diadalmasan.
— Maga? — suttogta Csedi végtelen csodálkozással. — Miért tette?
A tormanszi férfi nem látott áldozata arcán félelmet vagy haragot. Csak csodálkozást és szánalmat! Igen, szánalmat. Ettől megmozdult valami a fiú sötét lelkében.
— Mit vársz? Üsd még! — kiáltotta egyik barátja.
— Félre! — förmedt rá Sotsek.
Mindenki elszelelt. A támadás szemtanúi már korábban szétfutottak, a lépcsőház kiürült.
Csedi lassan oldalt fordult, és Sotsek lábánál elterült a köveken. A Föld lányának tehetetlen összeroppanásában annyi tiszta és végtelenül távoli szépség vált semmivé, hogy Sotsek hirtelen elviselhetetlen bánatot és lelkiismeret-furdalást érzett.
Fogcsikorgatva előkapott egy hosszú, háromélű tűt, a mellébe döfte, lerogyott Csedi mellé. A lány semmit sem látott, sem Sotsek öngyilkosságát, sem azt, hogy két „lila” odafut, kikutatják, s mikor megtalálják nála az igazolványt, ijedten odahívnak egy „szem”jelvényes embert.
A Központi Kórházba, azonnal! — rendelkezett a „szem”.
XI. FEJEZET
Maszkok a föld alatt
Fay Rodisz, mielőtt elindult a Történelemtárba, szeretett volna találkozni a bolygó urával, de Csagasz nem fogadta. A magas, sovány „kígyós”, aki közvetítő volt a Négyek Tanácsának elnöke és Rodisz között, kijelentette, hogy az elnököt nagyón elfoglalják az államügyek. Rodisz bizonyára jót mulat az elfoglaltság és a múlt heti kaland összefüggésén, ha nem aggódik városban tartózkodó barátaiért. Mielőtt elhagyta volna a Coam-palotát, sikerült elhelyeznie egy mikróadót.
Az épület komorsága és elhanyagoltsága ellenére Fay Rodisz új lakóhelye kellemesebbnek tűnt, mint a palota. A Történelemtár tulajdonképpen egy régi templom volt, amelyet valaha a Mindenható Idő tiszteletére emeltek. Ez nem istenség, hanem inkább szimbólum volt, a nem vallásos tormansziak egykor ennek hódoltak. Az Idő Temploma nagyméretű, kék téglából rakott hat hosszú, párhuzamos épületből állt, amelyek egy nyitott, oszlopsoros folyosóhoz csatlakoztak. A folyosó két méterre a föld felett húzódott, alacsony mellvédjét összefonódott kígyók alkották. Mind a hat épület homlokzatát csavart vasoszlopok támasztották alá. Elvadult kert burjánzott a templom és a magas vörös fal között, amelynek peremén időnként „lila” őrök sétáltak végig.
Az épületekben csak könyvkötegek voltak, semmi más. Mindegyik terem közepén magas, szürke és vörös kőtáblák álltak, cikomyás, régi feliratokkal, előttük pedig kőteknők az adományoknak.
A felső emeleteken zsúfolt könyvszekrények állványokkal. A szabadon maradt körfalaknál félig elmállott kéziratok, újságok, reprodukciók és metszetek tornyosultak. A Jan-Jah bolygón nem építettek külön raktárakat, beérték úgy-ahogy átalakított, üresen álló régi épületekkel. Nem voltak itt igazi múzeumok sem, speciális optikai diorámákkal, különleges megvilágítással, porvédő és hőmérsékletszabályozó berendezésekkel.
A felső emeleteken megmaradt számos ismeretlen rendeltetésű kisebb-nagyobb szoba, keskeny folyosó, rozzant külső és belső erkély.
Amikor a „kígyós” felvezette Rodiszt, hogy válasszon lakhelyet, Tael, a földi „uralkodónő” elmaradhatatlan kísérője, egy alkalmas pillanatban odasúgta, hogy ragaszkodjon a kaputól számított ötödik épülethez. A „kígyós”, aki arra számított, hogy Rodisz a kapuhoz közelebb kíván elhelyezkedni, megörült ennek, de gyáva óvatosságból azért megkérdezte, miért éppen az ötödik templom tetszett meg.
— Az épület jobb állapotban van — felelte Rodisz gondolkodás nélkül —, azonkívül a lépcsőpihenőn egy remek kígyót láttam.