— Valóban, valóban! — helyeselt a „kígyós”.
Fay Rodisz őszintén beszélt. A kígyószobor az ötödik templomban csakugyan elütött a bolygón szokásos kétfajta szobortói. Rendszerint támadó állásban ábrázolták a kígyót.
Az ötödik templomban az ismeretlen szobrász az óriási vaskígyót a kétségbeesés pózában formálta meg, aszimmetrikus, görcsösen tekeredő testtel, fejét szenvedőn hátrahajtva, szűk torkát néma kiáltásra tátva. A kígyó, az emberekhez hasonlóan, érezte, hogy fogságban van, és igyekezett kiszabadulni. A szobrász kétségkívül megsejtette az infemót.
Rodiszt bevezették az ötödik épület félemeletén, a sebtében kitakarított két kis szobába, amely por és régi papír szagát árasztotta. Bevitték az előre odaszállított bútort. Rodisz két másik, viszonylag kényelmes, négyszögletes szobát akart választani, a hegyekre néző erkéllyel. Tael azonban azt tanácsolta neki, hogy ezt a két aszimmetrikus szobácskát válaszsza, amely a ferdén meghajló tetőhöz közel esik. A „kígyós” azzal búcsúzott, hogy időnként meglátogatja a földlakók úrnőjét, ellenőrzi, megvan-e minden kényelme, kiszolgálják-e rendesen.
— Nagy és bölcs uralkodónk — a „kígyós” szokás szerint meghajolt — megbízásából közlöm, hogy a rendkívüli veszélyre való tekintettel ne hagyja el a Történelemtárat. Itt őrség van, amely el tudja hárítani a támadást. A városban mindig leselkedik valamilyen veszély, az uralkodó pedig — újabb meghajlás — meg van róla győződve, hogy nem tart igényt személyes védelemre.
— Nem tartok!
— A nagy Csoio Csagasz mindent előre látott! Most pedig távozom. Honteelo Tollo Frael mérnök továbbra is rendelkezésére áll.
A „kígyós” közönyösen a mérnök felé biccentett és kiment. Súlyos léptei alatt nyikorgott a folyosó fapadlója és a lépcső. Csend borult a régi templomra.
Tael, aki eddig szótlanul, tűnődve álldogált, felélénkült. Ujját a szájára téve hallgatásra intette Rodiszt, jegyzetfüzetet vett elő, lerajzolt néhány jelet és átnyújtotta: „Érzékeli-e az SDF az elektronikus berendezéseket és a mérgeket?” — olvasta Rodisz. Bólintott, és bekapcsolta a kilenclábút. Az SDF kitolt egy zöldesen csillogó lámpácskát, amelynek sugara végigkutatta a szobát, de a zöld szín nem változott. Ellenben a számtárcsás fekete golyó mindjárt mozgatni kezdte csápjait, két irányt jelezve az első szobában és négyet a másodikban. A jelzéseket követve, Tael hat fekete dobozkát fedezett fel a bútorban, a szekrényben és az ablakfíilkében. A mérnök útmutatása nyomán Rodisz mindegyik dobozt roncsoló ultrahanggal kezelte. A művelet mindössze néhány percig tartott. Tael megkönnyebbülten felsóhajtott, és megkérte Rodiszt, kapcsolja be a védőteret.
— Most már nyugodtan beszélhetünk — mondta a mérnök, és leült a díványra.
— Miért ez a nagy óvatosság? — mosolygott Rodisz. — Csak füleljenek és jegyezgessenek.
— Szó sem lehet róla! — kiáltott fel diadalmasan a mérnök.
— Hamarosan mindent megért! Csagasz elkövette az első nagy hibát, mikor ilyen félreeső helyet választott. Az ősrégi templomokban titkos labirintusok vannak, amelyekről az idők folyamán megfeledkeztek és a vezetők sem tudnak, mert az előrelátó kutatók, történészek és építészek meg tudták őrizni és ránk, „hél”-ekre hagyták a titkot. Két ilyen épületben — a hátsó féltekén levő Tükör Toronyban, és a fővárosi Fehér Százak Kupolájában most a PV és a REI műszereket készítik… Ezt az Idő Templomát nemrég kutatták át. Építész barátomnak, aki régi épületek helyreállításával foglalkozik, véletlenül sikerült megtalálnia a régi tervrajzokat. Ön itt teljesen szabadon mozoghat. A „lilák” orra előtt bármikor elhagyhatja a Történelemtárat, vagy találkozhat itt, akivel akar.
— Ez utóbbi sokkal fontosabb — mondta Rodisz. — Akik idejönnek, biztonságban lesznek. Nekem most nincs dolgom a városban. Egyébként is szemmel tartanak, és bajba sodornék valakit. De bármikor át tudok menni a „lilák” őrségén, ha úgy kívánom.
— Igazán? — kiáltott fel Tael meglepetten és nagy tisztelettel. — Hogyan?
— Majd meglátja — ígérte Rodisz —, de hogy nézhetnénk meg a tervrajzokat?
— Holnap elhozom az építészt, most pedig megmutatom a föld alatti járatot. — Bement a belső szobába, a vastag fal mellett letérdelt, s Rodisz lábát megfogva, cipője orrát a padlóban levő észrevehetetlen mélyedéshez igazította. Megkérte, hogy nehezedjék a sarkára, egy titkos reteszt nyomatott le vele. A nagy erejű rugók félrehúztak egy keskeny és vastag kőtáblát. A függőleges nyílásból dohos pinceszag áradt. A mérnök belépett a vaksötétbe, és intett Rodisznak, hogy kövesse. Meggyújtotta zseblámpáját, és egy rozsdás kárra mutatott, amelynek elfordításával a nyílás bezárult.
— Itt csak bejönni lehet, visszatérni más úton kell.
A falba vágott szűk kőlépcsőn lementek, és kétszeri kanyarodás után felfelé haladtak. Az utolsó lépcsőfokon sarló alakú fogantyú állt ki a falból. Rodisz lenyomta és a fénytől önkéntelenül összehúzta a szemét: ott volt a saját hálószobájában, csak a másik oldalon.
Tael felugrott, elkapta az ablak feletti fuggönytartó végét, és könnyedén leereszkedett rajta, betolva a falat.
— Ha valaki véletlenül elfordítja a fogantyút, a fal akkor is zárva marad. — Sugárzott az örömtől, akár egy kisfiú, aki kincsre bukkant.
— Holnap ugyanebben az időben várjuk a fal mögött. Ha valami akadály merül fel, adjon jelt az SDF inffahangjával.
Ételt a Coam-palotából hoznak, de ne egyen belőle, mi magunk gondoskodunk önről. Tudom, milyen egyszerű az ízlése, biztosra veszem, hogy ehetőnek találja ételünket. De ma még böjtölnie kell.
Fay Rodisz csak mosolygott.
— Most pedig el kell búcsúznunk — mondta Tael; megfogta Rodisz kezét, és az ajkához akarta emelni. Az asszony azonbán elhúzta a kezét, és azt mondta:
— Magával megyek.
— Hogyan? Miért? És a „lilák”?
Fay Rodisz elmosolyodott. Lement a kígyószoborhoz, és kilépett az éjszakai égbolt gyér csillagai alá.
Az ötödik templom bejáratánál topogó „lilák” foghegyről üdvözölték Taelt, akit már ismertek, de Rodiszt nem vették észre.
A főkapunál néhány „lila” álldogált a parancsnokkal együtt. A parancsnok Tael igazolványát kérte, de nem vette észre a mellette haladó földi asszonyt.
Rodisz és Tael végre kijutott a térre, a Mindenható Idő szobrához. Rodisz a gépkocsiból futólag már látta, most jobbán szemügyre akarta venni. Négy magasan levő lámpa szórta sápadt, higanyszerű fényét a szoborra.
— De hogy jut vissza? — kérdezte Tael aggódva.
— Ahogy kijöttem.
— Tömeghípnózis! — találta ki a mérnök. — Nálunk ezt nyilvános gyónásnál alkalmazzák. A biológusok speciális, kigyó formájú készüléket szerkesztettek. Zene, ritmikus mozgás és fényhipnózis kombinációja.
— Nálunk sok emberrel vele születik ez a képesség, amit aztán különleges gyakorlatokkal kifejlesztenek, s az ilyen emberekből orvosok lesznek. Belőlem, látja, mégse lett orvos. De lám, most hasznomra vált…
A távolból léptek hallatszottak. A mérnök eltűnt a talapzat mögött. Rodisz pedig lassan körbejárta a régi szobrot, megpróbálta megérteni az ezer évvel korábban élt Jan-Jah nép érzéseit. Négy, egy tömbből kifaragott, óriási méretű férfialak. A „Mindenható Idő” — olvasta Rodisz a hatalmas, aranyozott jeleket a kerek talapzaton. Arccal a szabad térség felé, ahonnan a városból felkapaszkodó szűk utcák összefutottak, szétvetett lábakkal egy kifejezéstelen arcú kőóriás állt. Két kezével széles pajzsot tartott, amelyen valami felirat volt, és felső szélén kétoldalt benyomott fejű kigyó hajolt át. Tátott szájából hatalmas méregfogak meredtek elő. „Aki háborgatja az Idő sírját, azt megmarja a felébresztett kígyó” — hirdette a pajzs felirata. Jobboldalt, mosollyal leplezve gonosz titkos tudását, az Idő, második ábrázolatában, a talapzatról felemelkedő arc nélküli emberek sorát engedte át kinyújtott keze alatt. A másik oldalon ugyanilyen óriás kegyetlenül széthúzva széles száját és kitágítva lapos orrának lyukait, szögekkel kivert bunkóval sújtott le a talapzatot félkörben körülvevő emberekre. Az emberek meggömyedve, arcukat és fejüket védve, térdre hullva vonaglottak.