Az emlékmű negyedik oldalát, amelyik a templom felé nézett, a szobor kövével azonos színű üvegösvény szegélyezte. Itt az óriás negyedik arcán mosoly ömlött szét, szomorú, vigasszal teli, furcsán diadalmas mosoly. Az óriás gyengéden, óvatosan hajolt erős és szép testű fiatal férfiak és nők hozzá igyekvő tömege fölé, s mintha megsimogatná tenyerével a feléje nyúló kezek erdejét.
Fay Rodisz gondolataiba merülve tért vissza az egész világtói elszigetelt lakásába, és az SDF-fel összeköttetést teremtett Evizával, leírta neki új lakóhelyének fekvését. Eviza bekapcsolta Vir Norint, s Rodisz megnyugodott, hogy Csagasz megelégedett az ő eltávolításával.
Rodisz számára most senki sem volt drágább, mint a hatalmás fővárosban magára maradt Csedi, Eviza és Vir Norin. Leginkább Csediért aggódott. Ő a lakosság legműveletlenebb és legfegyelmezetlenebb rétegében élt, nem számíthatta ki cselekedeteik minden motívumát. De Eviza biztosította róla, hogy Csedi jól elboldogul, sok érdekes megfigyelést tett. így hát Rodisz megnyugodva aludt el új helyén, nem törődött a fagerendák és deszkák állandó pattogásával. Az áthatolhatatlan sötétségben örökmécsesként világított az SDF parányi fénye. A robot rögtön jelez, ha hívatlan vendég tűnik fel vagy megváltozik a levegő kémiai összetétele…
A megbeszélt időre Rodisz úgy öltözött fel, ahogy a tormanszí nők szoktak — bő nadrág, sima, fekete blúz, kemény, magas szárú cipő. Kézilámpa helyett diadémot tett fel, amely önműködőén világított a sötétben. Mielőtt belépett volna a résbe, az SDF-et az első szobában beprogramozta a védőtér önműködő bekapcsolására. Miután így biztosította lakását a váratlan vendégek ellen, bezárta maga mögött a rést.
Tael és az építész az első lépcső végén várt rá. A félénk, alacsony termetű építész, aki hozzá volt szokva a főrangúak udvariatlanságához és a külvilág durvaságához, a fején fényt sugárzó diadémot viselő Rodiszban istennőt látott. Tael csak mosolygott, eszébe jutott, hogy őt is mennyire meglepte első találkozása Rodisszal. Cikcakkos lejtőn egy oszlopos folyosóra jutottak, amely árkádok gyűrűjével vette körül az alacsony boltozató központi termet. Az árkádok közti fülkékben kőpadók rejtőztek. Az építész bevezette őket az egyik fülkébe, ahol egy új asztal és egy tömör henger állt, amelynek rúdja kétágú lámpát tartott. Az építész felkattintotta a lámpát. Erős, vöröses fény öntötte el a föld alatti helyiséget. Az építész hátrálépett, meghajolt és bemutatkozott.
— Gah Du-Den, vagy Gahden.
Kiterítette az Idő Temploma föld alatti helyiségeinek rajzát. Rodiszt meghökkentették a helyiségek méretei. Két szintben járatok és folyosók fúrták át a talajt, futottak szét minden irányban, hat hosszú kiágazással a kerten és a falon túlra.
— Ez a folyosó itt a Mindenható Idő szobra alatt ér véget — magyarázta az építész —, de ezt zárva hagytuk, mert ott túlságosan sokan járnak. Ettől balra az ötös járat az egyik légkényelmesebb. Egy régi pavilonban végződik, ahol most nagyfeszültségű transzformátorok vannak, és nekünk „hél”-eknek szabad bejárásunk van oda. De ennél is jobb a negyedik járat, amely a hegyoldal egyik sziklájába van mélyítve, ott, a kiszögellésen áll a Zet Ugrói elnevezett kémiai laboratórium régi épülete. A laboratórium alagsorából függőleges akna ereszkedik le, abba mindenki bejuthat, aki be van avatva a templom titkába. A többi járat szabad téren végződik, gyakori használat esetén könnyen felfedezhető, de menekülésre jól kihasználható.
— Zet Ug a Négyek Tanácsának egyik tagja? — kérdezte Rodisz. — Nem is tudtam, hogy ő vegyész.
— Szó sincs róla! — nevetett az építész. — Nálunk bármely intézetet, színházat, gyárat el lehet nevezni olyan nagyságokról, akiknek semmi közük a tudományhoz, a művészethez, áltálában semmihez, kivéve a hatalmat.
— Ez a szokás — jegyezte meg Tael mintegy mentegetőzve.
— S én találkozhatom emberekkel ebben a teremben? — nézett körül Rodisz a tágas helyiségben.
— Azt hiszem, a támadók itt könnyen bekeríthetnek benminket. Menjünk a Három Lépés Szentélybe, a második szinten van.
A második szinten levő helyiség tágasabb volt. Itt-ott épen maradt bútordarabok látszottak; némelyek fekete fából készültek, mások puha vasból. Mindent vékony por lepett. A sima falakat szilárd, üvegszerű réteg borította. Alatta freskók látszottak, amelyeket csillogó fekete alapra festettek a Tormansz két kedvenc színével, a vörössel és a kanárisárgával. A két szín kombinációja nyerssé tette a képet, de egyúttal valami ősi vadságot és erőt kölcsönzött neki. Rodisz önkéntelenül meglassította lépteit, és elragadtatva figyelte a Jan-Jah régi festőinek alkotásait. Tael és Gahden ügyet sem vetett rájuk.
Amennyire Rodisz megítélhette, a freskók az ember útját ábrázolták az elkerülhetetlen halál felé, a könyörtelenül múló Időben.
A csarnok jobb oldalán az életérzések lassan növekedtek a gondtalan gyermeki játszadozástól a tapasztalt érett korig, és kihunytak az öregkorban, a kétségbeesés fellángolásában, amely után hirtelen zuhanás következett a halálba. Ezt függőleges vonal fejezte ki, amely mindent átmetszett. E határon túl csak feketeség volt. Ugyanezen a fekete alapon, a vonalnál, rendkívüli kifejező erővel megfestett emberek csoportja tömörült. A kortól és betegségektől deformált emberek megtorpantak, a testek összetorlódtak, de mihelyt a fejek a karok, a testek átnyúltak a szörnyű vonalon, eltűntek a sötétben.
A bal oldali, ugyanolyan fekete falon, már nem freskók voltak, hanem féldomborművek az üvegszerű anyag alatt. A művészek itt az ábrándozó kamaszkorból a fiatalságba vezető átmenetet ábrázolták, amelyet a szexualitás növekedésével fejeztek ki, mintha az egész világ csak az erotikus féktelenséggél táncoló iljú testek ritmikájából állna.
Vörös férfiak és izzó sárga nők fonódtak össze bonyolult pózokban. Ám ezekből a csodálatos ábrázolásokból mégis hiányzott a régi India erotikus szobrászaidnak magasztos méltósága.
Tükörfekete sötétség szakította meg az alakok menetét, de nem az erők kimerülésének, hanem a crescendo, az érzékek felforrósodásának pillanatában. A jobb oldalival ellentétben a bal oldali fal a korai halál gondolatát tükrözte.
A gyors nemzedékváltás, a technikai fejlődés szempontjából legalkalmasabbak kiválasztásának eszméje nyilván réges-régen keletkezett a Tormanszon.
A bolygó mai lakossága azoknak a gondolatoknak a termését aratta le, amelyeket ezer évvel ezelőtt vetettek el — a túlnépesedés katasztrófája ebből egész fdozófiát teremtett.
A fekete csarnok kiszélesedett. A sétálók feje fölött tarkára festett szörny-maszkok csüngtek. Az óriásira tátott szájakból, amelyeket kaján vigyor torzított el, éles fogak villantak elő, a bámulatosan eleven szemek gúnyosan hunyorítottak. A visszataszító ábrázatok alatt másik sor maszk húzódott, reménytelen mélabút tükrözve. A szellemi hanyatlás olyan valóságosan fejeződött ki bennük, hogy nyomasztó érzés fogta el Rodiszt. A maszkok mindig az olyan élet pszichológiai nehézségeinek jelzői voltak, amelynek szüksége volt rá, hogy elrejtse az ember és a társadalom igazi arcát. A maszkok allegóriája itt igen egyszerű volt, de a gondolat nagyszerűsége és a kivitel színvonala tekintetében nem maradt el a fekete oszlopfolyosó freskói mögött. Rodisz ezt meg is mondta az építésznek. Az felélénkült, és arra kérte Rodiszt, várjon egy kicsit. Taellel odahozott egy magas padot, mindketten felálltak rá, és leszedték a kampókról a könnyű anyagból formált maszkokat, amelyek a csarnok teljes hosszában húzódó gyönyörű frízt fedték. A remekbe faragott nemes arcú fiatalok meztelen testében nem volt sem szégyenlősség, sem állati szexualitás, mint a fekete csarnők alakjaiban.