— Nagyon keveset. Adjon néhányat a gépeikből — az SDFre sandított —, és jelentse ki a televízióban, hogy mellettünk áll. Ezt majd mi megszervezzük.
— S mi történik a hatalom megdöntése után?
— Önök, földlakók, teljes mozgási szabadságot élveznek a bolygón. Addig élnek köztünk, amíg jólesik, azt csinálnak, amit akarnak! S ha megérkezik a másik csillaghajó, azt sem korlátozzuk semmiben.
— Ezt kapjuk mi, vendégek. No és a Jan-Jah népe?
A „kígyós” elkomorult, mintha Rodisz tapintatlan kérdést tett volna fel. Hosszadalmasan és zavarosan beszélt jogtalanSágokról, tömeges kivégzésekről és kínzásokról, az ostoba főrangúakról, arról, hogy milyen hitvány alak a Négyek Tanácsának három tagja és a Felső Gyűlés többsége, amelynek tagjait Csoio Csagasz maga választotta ki a legtudatlanabb és léggyávább emberek közül. Ám Rodisz kérlelhetetlenül visszaterelte a kérdés lényegére, kérte, sorolja el, milyen reális váltózások várhatók a bolygó életében a Négyek Tanácsának megdöntése után.
A „kígyós” dühösen harapdálta az ajkát, ujjaival a széken dobolt, s mikor látta, hogy Rodisz általánosságokkal nem éri be, hozzáfogott a felsoroláshoz:
— Több szórakozási lehetőséget biztosítunk. Rövid idő alatt több Szerelem Házát, Élet Ablakát, Üdülőt építünk az egyenlítői tenger partján. Megszüntetjük a szexuális látványosságok korlátozását, a férfiak felelősségét a gyermeknevelés kézdeti időszakában… Mindezt mind a két osztály számára. De különösen a „rél”-eknek. Feloldjuk a kozmoszból érkező közvetítések vételi tilalmát. Én ebben semmiféle veszélyt nem Iátok az államra nézve. Az adásokat ritkán lehet fogni, és nem is érthetők…
Rodisz némán figyelte az előkelőséget, igyekezett megérteni gondolatmenetét, majd lassan megszólalt:
— Hatályon kívül helyezik a korai halál törvényét: nem lesz többé „rél”, sem „hél”. Nem táplálják a gyerekeket hamisított élelmiszerrel! Százszor többet fordítanak nevelésre, jobb iskolákra, utazásokra, az életkörülmények javítására. Több kórházat, étkezdét, lakóházat építenek. Múzeumokat létesítenek. Más lesz a tudomány, a művészet. Mi segítünk, hogy sok minden megváltozzon, és jobb legyen a nép élete.
— Ó! Ez már sokkal, nehezebb. A bolygó az Éhínség Kora óta nagyon szegény. Nem lehet mindent egyszerre. És higgye el, a „rél”-ek boldogok, persze a maguk módján. — Fürkészve Rodiszra nézett, és azt mondta: — Tudja-e, hogy a történelmi folyamat olyan, mint az inga, előre és hátra leng, keresztülhalad az ellentétek csúcsain és a mélyponton. A mi győzelműnkkel az inga fellendül az élet gazdasági intenzitásának csúcsára — és akkor…
— De hiszen ez nem igaz! A történelem igazi menete más. Az inga csupán kép, azok találták ki, akik egysíkúan gondolkoznak, és nem ismerik a dialektikát.
— Hagyjuk a távolabbi dolgokat! Talán a szórakozási lehetőségek növekedése nem elég értékes vívmány a nép számára?
— Nem! A szakadék az élet nyomorúsága és a szórakozások között annál szörnyűbb lesz, minél erősebbek az illúziók.
— Ön tehát nem bízik bennünk, nem tartja szükségesnek a változást?
— De igen. Eddig azonban csak üres szavakat hallottam. Önnek és társainak nincs kidolgozott programja és helyzetismerete. Nem tudják, mivel kell kezdem, mire kell törekedni, kivéve a Jan-Jah legfelső osztályának hierarchikus átszervezését.
A „kígyós” arca kemény lett. Felállt. Kijelentette, volna még egy kérése, reméli, a földlakók nem utasítják vissza.
— Mondják meg orvosainknak, mit tegyenek az élet meghosszabbításáért. Árulják el, mitől ilyen erősek és szépek, hogyan élnek kétszer annyi ideig, mint mi.
— Miért akarja ezt tudni?
— Hogyhogy miért? — kiáltott fel az előkelőség.
— Mindennek kell, hogy célja és értelme legyen. Hosszú életre azoknak van szükségük, akik szellemileg gazdagabbak, akik sokat tudnak adni az embereknek. Önök több millióan semmivel sem törődnek, csak önmagukkal, saját kiváltságaikkai, közönyös élősdiek, nincs lelkiismeretük, erkölcsük. Kibújnak közvetlen kötelességeik alól, de azért százszor többet vesznek el maguknak, mint amennyi a társadalom bármely más tagjának jut. Hát nem szédül, ha belenéz abba az óriási szakadékba, amely önök és a nép között tátong?
A „kígyós” morgott valamit, kezét ökölbe szorította, dobbántott, és hirtelen a kijárat felé indult.
— Várjon!
A földi asszony szokatlanul éles, parancsoló hangjára földbe gyökerezett a lába. Engedelmesen Rodiszra nézett, aki villámgyors mozdulattal végighúzta kezét a férfi ruháján, mellzsebéből kivett egy súlyos kis dobozt. Odament az SDF-hez, egy rövid kattanás, és a felvétel letörlődött. Rodisz visszaadta a dobozt. Az előkelőség úgy állt ott, mint egy szobor, és fennhangon egyre azt ismételgette: „Semmire nem emlékszem, semmire nem emlékszem” — és nem érezte, hogy fejéből kitörlődik a lezajlott párbeszéd emléke. Az ajtóhoz botorkált, meghajolt és eltűnt. Rodisz kikapcsolta a hangvédőt, és rögtön hívójelek hallatszottak. Megjelent Eviza képe. Izgatottan közölte.
— Csedi súlyosan megsebesült. Csonttörések. Itt van a kórházban.
Eviza felsorolta a gyógyszereket és műszereket, amelyeket feltétlenül meg kell kapnia a „Sötét Láng”-ról. Ő Norinnal együtt rögtön elindul a város vezetőjéhez, hogy figyelmeztesse: a „Sötét Láng”-ról automata korongrepülő indul, és megbeszéli vele a leszállás helyét.
— Csedi öntudatán van?
— Alszik.
— Odamegyek.
Rodisz a tenyere élét mutatta (ezzel az összeköttetés végét jelezte), és hívta a csillaghajót.
Vir Norin és Eviza elment a város vezetőjéhez, nem messze a Központi Kórháztól, egy dombon álló nagy épületbe. Emberek százai jöttek-mentek a sötét, magas folyosókon. Az igazolványuk megtette a hatását. Beengedték őket a vezetőhöz, holott a főváros lakói még a titkáraihoz is csak több hónapi várakozás után jutottak be.
A hatalmas szoba, az óriási íróasztal a magas rangú tisztviselő fontosságát hangsúlyozta. A város vezetője — jól megtermett, ápolt és végtelenül nagyképű férfiú — karosszékben trónolt. Nehézkesen felállt, meghajolt, és újra visszaroskadt helyére, szótlanul helyet mutatva Vimek és Evizának az asztal előtt álló székeken.
Vir Nonn néhány szóval elmondta kérésüket. Hosszú hallgatás következett. A főtisztviselő az előtte fekvő iratokban lapozgatott, majd felemelte tekintetét, s a földlakók észrevették rajta azt a bárgyú gőgöt, amely hasonlóvá tette a többi „kígyós”-hoz.
— Különleges eset. Soha nem lőttek még automatákat a város fölé. Nem adhatok engedélyt.
— De az ilyenfajta sürgős küldemények már évezredek óta szokásban vannak a Földön. Teljesen veszélytelen! — nyugtatta meg Vir Nonn.
— S ha valami elromlik benne? Ha a korong olyan helyen zuhan le, ahol fontos személyek laknak…
— Értse meg, az lehetetlen!
— Mindegy. Meg kell kérdeznem a Négyek Tanácsát!
— Hát kérdezze meg! Emberéletről van szó!
A „kígyós” bosszús lett, mintha személyében a legfőbb hatalmat sértették volna meg.
— Még ha bátorkodom is közvetlen összeköttetésbe lépni, hogy jelentést tegyek, akkor sem kaphatom meg azonnal a választ. S nem vagyok biztos benne, hogy a döntés pozitív lesz.
Eviza felugrott, szikrázott a szeme. Vir Norin is felállt. Egymásra néztek, és hirtelen elnevették magukat.