— Sajnálom — szomorodott el Eviza. — Szerettem volna bebizonyítani nekik, hogy hatalmunk a vágy felett nem jár együtt a szexualitás elvesztésével. Mennyivel nagyszerűbb és erősebb a szenvedély, ha mi uralkodunk rajta és nem ő rajtünk. No de hát mit lehet tenni, ha nekik, ahogy Csedi mondta, egyetlen szavuk van a szerelemre — a fizikai egyesülésre, és még néhány tucat szó, amely becsmérlésnek számít Rodisz végighúzta ujjait Eviza testén, bizonyos pontokon megnyomta, és ritmikus, dallamos szavakat mondott. Alig néhány perc múlva Eviza már úgy aludt, mint egy gyermek. Csak a szája szögletében maradtak még keserű ráncok, de hamarosan azok is kisimultak. Azután Rodisz letérdelt, hátrahajolt, fejével megérintette a padlót. Társai abban az életkorbán vannak, amikor a mély és egészséges alvás gyorsan visszaadja az erejüket. Rodisz gyönyörködve nézte mindkettőjüket.
Ők mindent megtettek, amit tehettek, hogy megismerjék a Tormanszot, és természetesen nem tudták megváltoztatni az itteni életet. Most visszatérnek a „Sötét Láng”-ra. Az a kevéske, amivel Eviza és Csedi még elő tudná segítem a Tormansz megváltozását, nem éri meg, hogy újra kockára tegyék az életüket. Csedi, az antropológus, és Eviza, a CsillagHotta orvosa még sokfelé jár majd a világmindenségben, gyermekeket adnak a Földnek, hosszú, érdekes életet fognak élni.
Az ajtó lassan kinyílt, bejött az SDF, és megállt Rodisz előtt. Az asszony levett a robot burájáról egy súlyos, fehér hengert, és kissé erőlködve az ablakra állította, kék kúpot csavart bele. Eviza holmijából kivett egy áttetsző, szinte észre sem vehető poharat, s a kúp elfordításával ugyanolyan áttetsző folyadékot eresztett bele. Óvatosan megízlelte, s az arca felragyogott. A rozsdás csőből folyó tertőtlenítőszeres fővárosi víz után a földi víznek elmondhatatlanul kellemes íze volt. Neia Holly sűrített élelmiszert is küldött a csillaghajóról.
Rodisz elkészítette Csedi és Eviza ételét.
A betegszobába sietve bejött a sápadt és verejtékező főorvos.
— Nem is sejtettem, hogy a földlakók úrnője itt van — hajolt meg Rodisz előtt —, ebben a kényelmetlen és szűk szóbábán. De később majd elrendezzük a dolgot. Most menjünk át a dolgozószobámba. A Coam kertjeiből keresik, úgy gondolom — a főorvos arca ájtatos kifejezést öltött maga a Nagy és Bölcs kíván beszélni önnel…
Rodisz odaállt a kamera elé, és a képernyőn hamarosan feltűnt Csagasz. Rosszkedvű volt. Intett a főorvosnak, az mélyen meghajolt, és kisurrant a szobából.
Csoio Csagasz szemügyre vette Rodisz ezüstös köpenyét, amelyen áttetszett az egyszerű Jan-Jah öltözék.
— Kevésbé hatásos, mint az előző ruhái. De így közelebbinek érzem magát, olyan mintha az én… alattvalóm volna — mondta Csagasz tagoltan. — Mindamellett csodálkoztam, mikor tudomásomra jutott, hogy ott van.
— Ha nem történik ez a szerencsétlenség Csedivel, nem hagytam volna el a Történelemtárat. Igen érdekes anyag van ott, s ön bölcsen tette, hogy odaküldött.
Csoio Csagasz kissé megenyhült.
— Remélem, újólag meggyőződött róla, hogy nem veszélytélén érintkezni a mi vad és rosszindulatú népünkkel? Kis híján a negyedik vendégünk is belepusztult! Most mi a szándéka?
— Mihelyt az antropológusunk jobban lesz, az orvossal együtt a csillaghajóra küldöm. Ez néhány nap kérdése csupán.
— S azután?
— Visszatérek a Történelemtárba. Befejezem munkámat a kéziratokon. Asztronavigátorunk tovább ismerkedik a főváros tudományos világával. Még vagy húsz nap, és elbúcsúzunk önöktől.
— S a második csillaghajó?
— Már közel kell lennie. De nem élünk vissza a vendégszeretetével. Valószínűleg nem száll le. Körpályán marad, amíg mi fel nem szállunk.
Rodisz úgy érezte, hogy az oligarcha elégedett.
— Rendben van. A kórházban biztosítják kényelmes elhelyezését.
— Ne nyugtalankodjék. Inkább adjon utasítást, hogy kérésünkre huzavona nélkül teremtsenek összeköttetést önnel vagy munkatársaival. Különben magunk sem tudhatjuk, hol végződik az ön akarata, és hol kezdődik a főrangúak ostobasága és félelme.
Csoio Csagasz kegyesen bólintott, egy ideig némán nézte Rodiszt, majd hirtelen eltűnt a képernyőről. Rodisz visszatért Csedihez, aki már párnákkal feltámasztva, bura nélkül ült az ágyon. Csedi és Eviza élvezte a Föld vizét és táplálékát.
— Nem is képzeltem, hogy a földi konzervétel valóban ilyen jó ízű — mondta Csedi.
— A tormansziaké után — felelte Rodisz, ujjait a lány sűrű hajába mélyesztve, amely újra visszanyerte természetes hamvasarany színét. Mióta megszabadult a kontaktlencsétől, szeme éppen olyan kéken ragyogott, mint azelőtt.
— Azon csodálkozom — mondta Csedi felkönyökölve, de Eviza rögtön visszanyomta —, hogy is képesek mérgezni magukat, gyerekeiket, tönkretenni saját jövőjüket, hamisítani a táplálékot. El tudják képzelni, hogy valaki a Földön ilyen mérget egyen?
— Náluk — mondta Rodisz — ilyen szörnyű módon nővelik a táplálék mennyiségét, teszik olcsóbbá a termelést, de a régi áron adják el. A tormanszi társadalomban ezt hívják közvetett adónak. A hasznot az oligarchák vágják zsebre.
— Biztos vagyok benne, hogy itt egyetlen laboratórium sem foglalkozik a termékek összetételének elemzésével, nehogy kiderüljön az ártalmasságuk — mondta Eviza. — Vigyünk magunkkal mintát a földre.
— Kitűnő ötlet — mondta Rodisz. Sokáig masszírozta Csedi vállán a begyógyult sebhelyeket, amelyeken még látszott a felszívódott fekete kapcsok nyoma. Csedi azt állította, hogy teljesen egészséges, de Rodisz és Eviza még félt a belső sérülések esetleges következményeitől. Egy kis tolókocsin szórakoztató olvasmányokat hoztak be. Csedi egyik könyvet a másik után olvasta el a tormansziak számára elképzelhetetlen gyorsasággal. A földlakóknál azonban egészen megszokott volt, hogy egy pillanat alatt egész oldalakat tudtak felfogni.
Mire Eviza megjött, Csedi ágya mellett halomba nőttek a könyvek.
— Csakugyan olyan érdekesek? — kérdezte Eviza.
— Kerestem valami okosat. Nem tudtam elhinni, hogy egy technikailag fejlett civilizációban ilyen haszontalan dolgokat írhassanak, akárcsak az MVK földi irodalmában. Mintha náluk nem volnának lelki problémák, izgalmak, betegségek, bajók. Őket nem érdekű a nagyszerű emberi hősiesség, amelyet a hétköznapok szürkesége eltakar. Szemlátomást maga az embér sem érdekli őket, csak háttérként szolgál. Az itteni írók ügyesen elterelik a figyelmet az életről, százszor elmondják ugyanazt. Az embernek az a benyomása, hogy értelmileg fejletlen gyerekek számára írják a könyveket. Minden könyv új állapotban van, alig olvasták őket. Valamilyen régebbi kiadványt kellene kérni.
Eviza elment a könyvtárba, sokáig kutatott, beszélt a könyvtárossal, és álmélkodva tért vissza.
— Mikor Csoio Csagasz lett a bolygó ura — mondta —, a régebbi könyveket kivonták a bolygó összes könyvtárából, hálóba kötötték, és kövekkel terhelve a tengerbe süllyesztették. Egy-egy példányt különleges raktárakban helyeztek el, de sem olvasni, sem lemásolni nem szabad őket.
— Micsoda gonosztett! — jegyezte meg komoran Rodisz.
— Ó, maga még nem tud mindent — mondta Csedi. — Szőrnyű szűrőrendszer működik itt. Az Előadóművészetek Házaibán, a televízióban és a rádióban ott ülnek az „uralkodó szemei”. Joguk van megszakítani bármely előadást. Az „uralkodó szemei”-nél jegyzék van arról, hogy mit szabad előadni és mit nem… S így megy ez mindenben. Nagyon sajnálom ezekét a szegény embereket! — mondta Csedi elcsukló hangon.