Látva, hogy a tervük meghiúsult, titkukat leleplezték, előkapta fegyverét. De akármilyen ügyes céllövő volt is, gyorsaságban nem tudott versenyre kelni Fay Rodisszal.
Rodisznak sikerült bekapcsolnia a védőteret. A két golyó visszapattant, és Janhart találta el az ormyergén és a kulcscsontján. Janhar arcát elborította a vér. Nekiesett a falnak, és összecsuklott.
A lövések visszhangoztak a templomban. Haladéktalanul cselekedni kellett. Rodisz becipelte Er Vo-Biát a hálószobába, becsukta az ajtót, és kinyitotta mindkét ablakot. Azután kifeszítette a száját, és orvosságot töltött bele. Er Vo-Bia göresős rángatózása megszűnt. Kisvártatva kinyitotta a szemét, és támolyogva felállt.
— Azt hiszem… én… — nyögte rekedten.
— Igen. Végigcsinálta mindazt, amit tőlem várt.
Er Vo-Bia arcáról a haragot hirtelen letörölte a félelem.
— És a felvevő? Hát Janhar?
— Ott van — mutatott Rodisz a szomszéd szobába nyíló ajtóra. — Janhar halott.
— Megölte?
Rodisz tagadón rázta fejét.
— Önmagát ölte meg. A saját golyóival.
— S maga mindent tud?
— Ha a kettőjük viszonyára gondol, igen. Er Vo-Bia Rodisz lába elévetette magát.
— Kegyelmezzen! Csagasz nem bocsát meg, nem tűri, hogy megalázzák.
— Megértem. Az olyanok, mint ő, nem tűrik a vetélytársakát.
— Az ő bosszúja iszonyatos! A hóhérok szörnyen tudnak kínozni!
Rodisz átment a szomszéd szobába, s egy pillanat múlva visszatért a filmfelvevővel.
— Visszaadom — mondta ~, ha megkapom a maradék mérget.
Er Vo-Bia összerezzent, és sietve odaadta a parányi permetezőt.
— Most pedig menjen. Lépjen ki a folyosó első ablakán. Hajoljon le a mellvéd mögött. Eljut a hátsó lépcsőig.
Er Vo-Bia a csodálkozástól megdermedve, némán állt Rodisz előtt.
— Ne féljen semmitől. Senki meg nem tudja a titkát.
A tormanszi nő szólni próbált, de nem jött ki hang a száján. Rodisz óvatosan megérintette az ujjaival.
— Fusson! Nekem is mennem kell.
Az első szobában, az SDF védőtere előtt, egy csapat őr állt.
Úgy látszik, azután, hogy Rodisz beszélt vele a kórházból, Csagasz utasítást adott, hogy a földiek hívását azonnal kapcsolják, mert most rögtön megjelent az SDF képernyőjén. Az őrök elrohantak.
Rodisz közölte, hogy Janhar rálőtt. Csoio Csagasz már eléggé ismerte a védőteret ahhoz, hogy megértse, mi következett ezután. Egyébként cseppet sem bánkódott testőrparancsnoka pusztulásán, aki állambiztonsági ügyekben Gén Si első helyettese volt. Sőt, mintha még örült volna is.
Rodisz nem ért rá ezen töprengeni, attól félt, hogy Janhar halála után eltávolítják a templomból. Az uralkodó fel is ajánlotta neki, hogy a biztonság kedvéért költözzön a palotába, de Rodisz arra hivatkozott, hogy nem nézte még át azokat az anyagokat, amelyeket Tael gondosan előkészített.
— Mikor fejezi be a munkát? — kérdezte óvatosan Csoio Csagasz.
— Ahogy megállapodtunk, körülbelül három hét múlva.
— No jó! Mielőtt hazaindulna, néhány napig még a vendégém lesz. Szeretném még egyszer igénybe venni a tudását.
— Igénybe veheti a Föld tudását.
— Éppen azt nem akarom!
— Szívesen segítek.
— Rendben van, ne felejtse el a meghívásomat! Most még egy kérdésre válaszoljon: mit tud azokról az emberekről, akikét a régi időkben a Földön kispolgároknak hívtak? Ma találkoztam ezzel a furcsa szóval.
— Egy egész réteget neveztek így, később pedig olyan emberekre alkalmazták, akik csak elvenni tudnak, de semmit se adnak. A tetejébe úgy veszik el, hogy megkárosítanak másokát, kapzsiságuknak nincs határa.
— Akárcsak nálunk a főrangúak!
— Természetesen.
Csoio Csagasz búcsút intett és eltűnt.
Néhány perc múlva az őrök felmosták a padlót ott, ahol az imént Janhar hullája feküdt, és babonás félelemmel nézegették a szobában jövő-menő Rodiszt. Amikor az őrök elmentek, lihegve megérkezett Tael.
— Az én hibám! Az én ostobaságom! — kiáltotta, s megállt a küszöbön. Rodisz nyugodtan bevezette a szobába, becsukta az ajtót, és beszámolt a történtekről.
A mérnök kissé megnyugodott.
— Most elmegyek, és visszatérek a föld alatti helyiségbe. Ott fogjuk várni önt. Ne feledje: ma nagy és fontos fogadást tart!
Rodisz az SDF-et figyelésre állította be, bezárta az ajtót, és lement a föld alatti helyiségbe.
A Három Lépés Szentélyében már várta Tael, Gahden és egy ismeretlen férfi.
— Maga művész, ugye? — mondta Rodisz, mielőtt a mérnök és az építész bemutatta volna a vendéget.
— Megkönnyíti a feladatunkat — mondta Gahden —, ha tudja, hogy a Föld szimbólumának kell lennie. Ri Bur-Tin, vagy Ritin — szobrász, sok ember kívánságára meg kell alkotnia az ön portréját. Ő a bolygó egyik legkiválóbb szobrásza. Bámulatosan gyorsan dolgozik.
— Az egyik legrosszabb! — szólalt meg a szobrász meglepően magas és vidám hangon. — Legalábbis azok véleménye szerint, akik nálunk a művészetet irányítják.
— Hát lehet a művészetet „irányítani”? — csodálkozott Rodisz, de mindjárt hozzátette: — Igen, elfelejtettem, hogy „irányítani” maguknál azt jelenti: „megvédem” — megvédeni az oligarchiát attól, hogy bárki elvitassa korlátlan hatalmát a szellemi élet felett.
— Találóbban ki sem lehetne fejezni! — kiáltott fel a szobrász.
— Pedig hát vannak olyan emberek, akik egyszerűen szerétik a művészetet és támogatják. Azok, akik tudják, hogy egy szál rózsa dísze lehet egy egész kertnek.
— Minket csak a szegények szeretnek. A „kígyósok” műveletlenek, és mindent túlságosan hasznossági szempontból néznek. Ők csak a szolgalelkű művészeket tartják el, akik dicsérik őket. Az igazi művészet — hosszú munka. De hát nem sokát tudunk alkotni, ha egész életünkben palotákat és kerteket díszítünk ízléstelen szobrokkal! De az igazi művészet, irodalom, építészet az ember pajzsa; védelmezi álmait, amelyek az élet természetes folyamatában nem valósulnak meg.
— Mi a műalkotásokat nem pajzsnak nevezzük, hanem az infemo elleni harc mérföldköveinek — mondta Rodisz.
— Akárhogy nevezzük is, az a fontos, hogy a művészet vigaszt adjon, ne szórakozást, hőstettekre lelkesítsen, ne álomba ringasson, ne hamis Paradicsom megteremtésén fáradozzék, ne váljék kábítószerré — mondta Ritin.
— Eszembe jut, mennyire meglepte a mi Csedinket, hogy a városban, a parkokban és a tereken úgyszólván nincsenek szobrok. Fölöslegesnek tartják őket?
— Nemcsak erről van szó. Ha a szobrokat nem őrzik, vagy nem védik vaskerítéssel, megcsonkítják, bemocskolják feliratokkal vagy teljesen szétverik!
— Van, aki kezet emel a szépre? Hát képesek az emberek bántani a gyerekeket, széttaposni a virágot, megsérteni a nőt?
— A gyerekeket is, a virágot is, a nőt is! — felelte kórusban mindhárom tormanszi férfi.
Rodisz csak széttárta a karját.
— Nos hát, fogjon hozzá, Ritin! Álljak, üljek vagy járkáljak?
A szobrász zavartan hümmögött, sóhajtozott, nem mert megszólalni. Rodisz kitalálta, mire gondol, de nem sietett segítségére, csak a szeme sarkából, várakozóan nézett rá. Ritin nagy nehezen kibökte:
— A földi embereknek nemcsak az arcuk, a tartásuk más, hanem a testük is… Az öné egészen különleges…
— Tehát azt akarja, hogy ruhátlanul álljak modellt?