— Hát énekelni és táncolni?
— Egy kicsit. Meg rajzolni. De azt ki nem tud?
— A Bölcsesség Központja városnak háromnegyed része!
— Különös. Nálunk, az isten háta mögött, régi dalokat énekelnek és sokat táncolnak.
— Én mégsem nézem magát másnak. Egyetlen nőt sem ismerek a fővárosban.
— Hát az hogy lehet? Te olyan… olyan…
Válasz helyett Vir Norin belékarolt, ahogy a fővárosban szokták, és elindult a lánnyal a szállodába. Felmentek a dombra, az „Azúr Felhő” fehér és sárga épületéhez, és beléptek az alacsony előcsarnokba, amelyet annyira besötétítettek, hogy még nappal is égtek a zöld lámpák.
— Szu-Tenek szobára van szüksége — fordult Vir Norin a portáshoz.
— Neki? — bökött a fiatal tormanszi férfi a lány felé. — Iratokát!
Szu-Te izgatottan matatott kis kézitáskájában és elővett egy piros papírt.
A portás füttyentett.
— Ohó, de hol a letelepedési engedély?
A lány zavartan magyarázni kezdte, hogy a fivére már megszerezte, de aztán…
— Mindegy! — vágott közbe nyersen a portás. — A Bölcsesség Központja városban egyetlen szállodában se eresztenek be! Ne is kérd, hiábavaló!
Vir Norin megpróbált a portás lelkére beszélni. De még a Négyek Tanácsa vendégének igazolványa sem segített.
— Elveszítem az állásom, ha beengedek egy embert, akinek nincsenek iratai. Különösen nőt.
— Miért „különösen nőt”?
— Nem támogathatjuk az erkölcstelenséget.
— De a barátaimat csak fogadhatom?
— Természetesen. A szobájában. Éjszaka azonban jöhetnek ellenőrizni a „lilák”, és akkor kellemetlenségei lesznek — persze a nőnek! De hová lett?
Vir Norin körülnézett. A vita hevében nem vette észre, hogy Szu-Te eltűnt. Egy szempillantás alatt az utcán termett. Megpillantotta Szu-Tet: lehajtott fejjel ment, még mindig a markábán szorongatta a használhatatlan piros iratot.
— Szu-Te — szólt utána.
A lány megfordult, egy pillanatra öröm villant fel az arcán.
— Menjünk! — nyújtotta Vir a kezét.
— Hová? így is elég kellemetlenséget okoztam neked. Látóm, te éppen olyan idegen vagy itt, mint én, nem tudod, mit szabad és mit nem. Isten veled!
— Menjünk hozzám. Rövid időre, amíg beszélek a barátaimmal és nem találok szobát magának, s egyúttal nekem is. Azelőtt közömbös volt a számomra a szálloda, de most undorít.
Szu-Te engedett. Amikor beléptek az előcsarnokba, a portás cinikus mosollyal fogadta őket. Vir Norin elhatározta, hogy megbünteti. Néhány másodperc múlva a portás térden állva átnyújtotta Vir Norin szobakulcsát. A Tormanszon minden szobát gondosan zárva tartottak, így próbáltak harcolni a kétségbeejtően elharapódzott tolvajlások ellen. A portás alázatosan megcsókolta a lány poros lábát. Szu-Te futásnak eredt. Vir Norin elkapta a kezénél fogva, és bevitte kétszobás lakosztályába, amely a fővárosi vendégeknél fényűzésnek számitott.
A fáradt és lelke mélyéig megrendült lányt leültette egy puha karosszékbe. Észrevette, hogy idegesen nyalogatja kiszáradt ajkait; megitatta, majd kezét forró homlokára téve, megnyugtatta, és csak ezután hívta elő az ágy alól a kilenclábút.
Az SDF halkan zümmögni kezdett. Szu-Te felugrott, arcán félelem és csodálkozás váltakozott.
Vir Norin Taelt hívta, de csak az ügyeletest találta ott, a mérnök barátját, aki az összeköttetést tartotta a földlakókkal. Vir megkérte, keressen neki szállást a „rél”-ek között.
A beszélgetés befejezése után az SDF-et vételre állította, leült Szu-Te mellé, és kérdezgette mindenféléről, amíg nem érezte, hogy a lány megnyugodott, s már csak a nagy fáradtSággal küszködik. Mély álomba merítette a lányt. Ő maga türelmesen várta, hogy az SDF megszólaljon. Jó két óra telt el. Alig hallhatóan megszólalt a hívójel, és a képernyőn megjelent az izgatott Tael.
Vir Norin rögtön megkapta a címet. A „hél” lakónegyedben, az Építészeti Szövetség egyik magányosan élő professzoránál két kényelmes szobát találtak. Arrafelé főleg műszaki értelmiségiek laktak. Tael barátai, akik látták a „Sötét Láng”-ról közvetített filmeket, tekintélyes szerepet játszottak köztük.
Szu-Te felébredt, körülnézett.
— Menjen, mosakodjon meg — mondta vidáman az asztronavigátor. — Elmegyünk ebédelni, azután pedig a lakásra. Találtunk szobát, csakhogy az enyém mellett lesz. Ez nem fogja zavarni?
Szu-Te boldogan tapsolt.
— Egyáltalán nem! Ilyen gyorsan? Ó, milyen sokáig aludtam! Két éjszakán át utaztam, a folyosón állva, elfogyott a pénzem…
— Akkor nagyon éhes! Induljunk hát!
Bementek egy nagy Étkező Palotába, egy viszonylag szép épületbe, amelynek vaskeretes üvegajtaja volt.
Szu-Te szégyellte olcsó ruháját — ebben a napszakban a nők általában nadrágot viseltek —, behúzódott hát a sarokba, és onnan figyelte kíváncsian az ismeretlen környezetet és a fővárosiak viselkedését. Vir Norin is szívesen megtette ezt szabad perceiben. Hozták az ebédet. Vir lopva figyelte a lányt, s csodálkozott, milyen szépen, mohóság és mesterkélt finomkodás nélkül eszik, bár kétségtelenül nagyon éhes. Egészen úgy, mintha földlakó volna.
Nem messze tőlük, szürke műmárványoszlop mellett, néhány
összetolt asztalhoz zajos és szabadszájú fiatalemberek társasága telepedett. Vir Norin és Szu-Te nyugodtan beszélgettek, nem vonták magukra a figyelmet.
— Érzem, hogy te egészen rendkívüli ember vagy. Talán álruhás „kígyós”? — mondta Szu-Te, és rémület villant a szemében.
— Hallott már arról, hogy egyetlen „kígyós” segített volna valakin? — mosolyodott el Vir Norin.
— Soha! — mondta örvendezve a lány. — De miért nem tegezel, ahogy nálunk szokás? Miért?
— Majd később megmagyarázom.
Az ebédet némán fejezték be. Szu-Te csendesen követte Vir Norint, mikor elindultak, hogy megkeressék a lakást. A város régi negyedének szűk, görbe utcáin eltévedtek. Vir Norin megállított egy arrajáró „rél”-t.
— Menj fel jobbra — mondta az —, ott látsz majd szürke háztömböket. Ha a kutyák ugatni kezdenek, abból tudhatod, hogy helyben vagy.
A „hél” lakónegyedekben Vir Norin eddig is látott már sok kutyát, amelyeket asszonyok sétáltattak pórázon. A város más részeiben nem vett észre semmilyen háziállatot. Biztosra vette, hogy a kutyák a Földről származtak ide, meglepő hasonlóságuk a földi kutyákkal nem lehetett véletlen.
— Itt túlságosan sok a kutya! — csodálkozott Szu-Te. — Mi az oka?
— A hosszúéletűeknek bizonyára van idejük az állatokkal foglalkozni. Szerintem a kutyák foglyok a szűk házakban és szobákban, amelyek talán csak a macskáknak megfelelőek…
— Meg az embernek — tette hozzá Szu-Te.
— Sajnos, igen. A leglelkesebb kutyabarátok néha magányos neuraszténiások vagy sértett emberek. Számukra a kutya ragaszkodása afféle támasz, elhiteti velük, hogy valakinek a szemében ők is felsőbbrendű lények.
A lakás gazdája otthon volt. A magas, öreg „hél” mélyen meghajolt az asztronavigátor előtt, óvatosan kezet szorított Szu-Tevel. A sötét, szűk előszobában Vir Norin a tömör ajtón több bonyolult szerkezetű zárat pillantott meg.
— Nem a tolvajok ellen — magyarázta a házigazda —, azok, ha akarnak, úgyis betörnek.
— Igazán?
— Természetesen. Azt hiszem, kevesen vannak tisztában vele, mennyire tehetetlenek vagyunk mi, „hél”-ek, a csavargókkai és betörőkkel szemben. Még ha volna is fegyverünk, akkor sem védekezhetnénk. Felelősségre vonnak az okozott sérülésért, még ha késsel támadnak is ránk. Azon csodálkozom, hogy milyen kevés „rél” használja ki a lehetőséget, amit az állam kinál nekik: betömi a lakásokba, bántalmazni a lakókat.