— Miért engedi az állam az ilyen gyalázatos dolgokat?
— Nagyon egyszerű. Ezzel vezeti le az élettel elégedetlen emberek feszültségét, és a szabadság látszatát kelti. A betörők nem olyan félelmetesek, azok beérik azzal, hogy néhány holmit elvisznek. Sokkal veszélyesebbek az „uralkodó szemei”! Átkutatják a lakásokat, tiltott könyveket, dalokat, magánfel-jegyzéseket, leveleket keresnek.
Vir Norin megkérte, hogy vezesse be őket szobáikba.
A négyszögletes, szőnyegekkel és függönyökkel díszített szóbákat Szu-Te nagyon barátságosaknak találta. A házigazda rábeszélésére azt a szobát választotta, amely kinyúlt az utca fölé.
— Tudom, fiatal lányok szeretnek ábrándozni, miközben a rohanó életet figyelik — mondta ellágyulva a professzor.
— Magának van lánya? — kérdezte Szu-Te.
— Volt… Meghalt a Gyöngéd Halál Palotájában: képességei szerint „rél” volt, és nem akart élni az én jogommal.
— Milyen joggal? — kérdezte halkan Vir Norin.
— Hogy megtarthassak egy embert a családomból, még ha „rél” is, azért, hogy ő ápoljon, ha megöregszem, de az államnak még szüksége van rám. így aztán nem maradt senkim…
Vir Norin másra terelte a beszélgetést, engedélyt kért, hogy később elhozhassa az SDF-et.
— Magát pedig, Szu-Te, arra kérem — mondta Vir Norin —, addig ne menjen sehova, amíg meg nem kapja a letelepedési engedélyt.
— Ne nyugtalankodjék! Én majd vigyázok rá, és nem engedem sehova a madárkáját. Ugye, hogy hasonlít a gitaura?
Vir Norin bevallotta, hogy nem tudja, mi az.
— Kicsi madár, hamvas fekete feje és farka van, a begye meggypiros, a háta és a szárnya világoskék. Igazán nem látott még gitaut?
— Nem.
— No persze. Mindig elfelejtem, hogy ön nem közülünk való.
Vir Norin észrevette, hogy Szu-Te összerezzen.
Vir Norin már a sötétség leszállta után érkezett az intézetbe. A „műhelyben” még csak gyülekeztek. A földlakót itt is leplezetlen kíváncsisággal fogadták.
Vir Norinnak eszébe jutott Tael figyelmeztetése. Az össze-jöveteleken nemcsak a Négyek Tanácsának titkos ügynökei vannak ott, hanem lehallgatják és rögzítik a beszélgetéseket. Norin elhatározta, hogy kerüli az olyan témát, amely veszélybe sodorhatja a jelenlevőket.
Az asztronavigátor csodálkozott, hogy a részvevők fesztelenül viselkedtek, meglehetősen éles hangot ütöttek meg. Nyugtálán lett, amikor hallotta, miket mondanak az oligarchák önkényéről. Az ilyen beszédekért a tudósokat azonnal börtönbe kellett volna vetni. Csak később jött rá Csoio Csagasz politikájának agyafúrtságára: hadd beszéljék ki magukat — úgysem akadályozható meg, hogy ne gondolkozzanak a társadalmi helyzeten —, hadd vezessék le a feszültséget üres fecsegésekkel, így legalább nem szerveznek összeesküvéseket, nem kell tisztogatásokat végezni az állam számára értékes értelmiségiek körében.
Elsőként egy fiatal, aszkéta arcú, kiugró állú tudós szólalt fel. Szemében az indulat tüze égett. A tudomány további fejlődésének hiábavalóságáról beszélt: minél nagyobb területet ölel fel a tudomány, minél mélyebbre hatol a természet titkaiba, annál nagyobb erőfeszítéseket és anyagi befektetéseket követel minden egyes lépés. Egyének nem juthatnak gyorsan előre a kutatásban. Az ismeretek túlságosan sokrétűek, az egyre bonyolultabb kísérletek lassítják a kutatásokat, ráadásul óriási mennyiségű fel nem használt információ halmozódik fel. Ha nem áldoznak rá elég pénzt, semmi remény, hogy a tudomány megoldja az eléje tűzött feladatokat, hogy feltárja a biológiai mechanizmusok és a szociális fejlődés ellentmondásait. Ebből az következik, hogy ők, a tudósok, kiváltságokat élveznek olyasmiért, amit nem tudnak elvégezni, vagyis élősködnek. Olyan kérdések vizsgálatába merülnek bele, amelyek gyakorlatilag már fölöslegesek, mert a bolygó tartalékai kimerültek. A tudós azzal fejezte be, hogy mondjanak le a tudomány papjainak ambícióiról, fordítsák pillantásukat az ég felé, ahonnan csillaghajók, mindenekelőtt a Jan-Jah emberekhez teljesen hasonló földlakók csillaghajói érkeznek magas rendű civilizációkból, ahol nem herdálják el a természeti kincseket. A Vir Norin mellett ülő igazgatóhelyettes a fejét csóválta, és odasúgta:
— Veszélyes beszéd, nagyon veszélyes.
— Milyen veszéllyel járhat?
— Súlyos következményekkel.
— Az állam megbünteti?
— Nem hiszem. De a kollégák nem bocsátják meg neki az ilyen önleleplezést.
Felállt egy másik tudós, és sápadtan, komoran, maró gúnynyal így szólt:
— Nem hívhatunk segítségül más civilizációkat. Hódítóként jönnek ide, s mi rabszolgáikká válunk. Ezt előre látta a nagy Ino Kay a Bölcs Visszautasítás Századában, vagyis az idegen kultúrával történt első érintkezéskor. Elnézést a földi vendégtői, de aki nem romantikus álmodozó, hanem reálisan gondolkodik, ezt vallja!
— Nem csodálkozom! — szólt közbe Vir Norin. — A Földön, még a Megosztott Világ Korában, Jang, a híres kínai tudós, azt követelte, hogy ne válaszoljunk a más bolygókról érkező hívásokra. Ugyanebben az időben Homer német csillagász kijelentette, hogy a más világokkal való kapcsolat megteremtésében látja az utolsó lehetőséget a bolygó öngyilkosságának elkerülésére, vagyis az akkor feltalált legszörnyűbb fegyver bevetésével vívandó háború megakadályozására.
Az intézet igazgatóhelyettese felsorolta, mi mindennel gazdagították az intézet tudósai az orvostudományt. Említette a gyógyszereket, a hallucinogén narkotikumokat és a pszichikum átalakításának módszereit.
— Mindez reális cáfolata az első felszólaló vádaskodásának, mely szerint szociális vonatkozásban a tudomány nem tud eredményt felmutatni. Igenis, a tudomány az emberiség javát szolgálja.
— Bocsásson meg, de hadd kérdezzem meg, hogyan szolgálja — vágott közbe Vir Norin.
— Az információ, akármilyen kiterjedt is, önmagában nem szül bölcsességet, nem segíti az embert nehézségei legyőzésében. A mérhetetlen emberi butaság nem teszi lehetővé a bajók igazi természetének megértését. Készülékeink és vegyszereink segítségével mi bevéssük a tompa fejekbe a szociális problémák alapvető megoldását. A nagy és bölcs Csoio Csagasz megbízásából megalkottuk a hipnotizáló kígyót, amely leleplezi az állam ellenségeinek fondorlatait. A mi intézetünk készítette azokat a gépeket, amelyek nagyhatású nyugtató és hallucinogén szerekkel töltik meg a levegőt. Ezekből igen kis mennyiség meg tudja változtatni a legkétségbeesettebb embér gondolatmenetét, és megbékélteti őt a bajokkal, sőt a halállal is.
— Igen, de a tudomány még az emberi lét értelmét sem tudta tisztázni — szakította félbe az igazgatóhelyettest egy újabb tudós, aki ritkás szakállával az ókori mongolokra emlékeztetett. — Az emberek nem tudnak többet az élet céljáról, mint a szárazföld és az óceán szörnyű állatai, amelyek eltűntek a Jan-Jah bolygó színéről, ezért nem vagyok hajlandó úgy ujjongani, mint a mélyen tisztelt főnököm. A műveletlen emberek szemében, akár „rél”-ek, akár a társadalom felsőbb rétegeiből valók, a tudománynak mindig igaza van. Azt hiszik, hogy a tudomány önmagában véve az ember legnemesebb eszköze, amelyet csak a saját rossz természete rontott el, hogy a tudomány az élet leghatékonyabb ereje. Az ő elképzeléseik szerint tehát nekünk mindig tudományos úton kell haladnunk — mágikus úton, amely a tudóst varázslóvá és csalhatatlan bölccsé teszi! Kell-e mondanom, hogy az ilyen előítélet következtében milyen keserű leckét kapott a nép és az egész Jan Jah bolygó!