— Hány éves vagy? — kérdezte hirtelen.
— A ti éveitek szerint, amelyek egy hónappal rövidebbek, mint a Földön, negyvenkettő.
— Nálatok ez sok vagy kevés?
— Egykor, amikor a Föld a Jan-Jahhoz hasonló színvonalon állt, az ilyen ember középkorúnak számított, most fiatalnak. Én itteni fogalmak szerint — körülbelül huszonkét, huszonhárom éves vagyok, Rodisz pedig huszonöt. Nálunk hosszú a gyermekkor. S maga hány éves?
— Húsz. Lassan középkorú leszek. Még öt évem van addig, amikor bekerülök a Gyöngéd Halál Palotájába. Téged már régen oda küldtek volna. Nem, butaságokat beszélek, hiszén te tudós vagy; és sokáig élnél itt, „hél” volnál!
— El van keseredve, Szu-Te? Nézzen a szemembe! A lány ráemelte szomorú pillantását.
— Nem — mondta halkan —, nekem jó, csak ma másodszor találkozom a hajdani halállal.
— Hogyan? Ez is emlékmű? Itt mi volt?
— Nem emlékmű, hanem templom. Élt egy híres orvos, Rce-Juti, az Éhínség és az Emberölés Korában. Ő találta fel a Gyöngéd Halál eszközét. Követői és munkatársai építették ezt a Baráti Kéz Templomot egy ősrégi, feneketlen kút fölé. Rce-Juti azt mondta a gyenge, beteg, az életbe belefáradt, üldözött és megfélemlített embereknek: „Jöjjetek ide, és én gyöngéd halállal megszabadítalak benneteket szenvedéseitektői.” Temérdek ember jött el hozzá. Az első szobában levették ruhájukat, lemosták magukról az út porát, és meztelenül léptek be a második, boltíves terembe, ahol aztán gyöngéd álombán, észrevétlenül és fájdalom nélkül haltak meg… A feneketlen kút elnyelte testüket. Egyre jöttek az elcsigázottak, akik elveszítették a reményüket, az egészségüket, szeretteiket, és magasztalták a bölcs orvost. Régen volt…
Vir Norin megsimogatta a lány szélborzolta haját. Szu-Te a férfi arcához simult. Vir képzeletében az infemó sötét falai közé zárva látta a lányt, akinek nincs már senkije, hitének, lelkének nincs többé támasza.
Nagy erőfeszítéssel leküzdötte a látomást, s mosolyogva azt mondta a lánynak, hogy okos és bájos, tetszik neki.
Szu-Te bizalommal nézett rá. Aztán gyorsan felugrott, olyan ruganyosán, mintha a Föld leánya volna. Elindultak a komor város felé.
XIII. FEJEZET
Űrhajó — start!
Vir Norin annál az utcánál vált el Szu-Tetől, ahol Tael sok barátja dolgozott egy kis finommechanikai üzemben. A lány találkozni akart egyikükkel, aki megígérte, hogy segít neki munkát keresni.
Szu-Te izgatottan tért haza, minden úgy alakult, ahogy elképzelte. De öröme nem sokáig tartott, bánat szakadt rá, mert megtudta, hogy a földlakók látogatása a Jan-Jahon hamarosan véget ér. Már csak ketten vannak a Bölcsesség Központjában, a többiek mind a csillaghajón tartózkodnak.
Vir Norin ezen az estén sokáig várta, hogy a lány kijöjjön a szobájából, de Szu-Te nem mutatkozott. Végül maga kopogtatott behozzá.
Szu-Te az asztalnál ült, fejét a kaijára hajtotta. Valóban a gitaura, a szomorú madárra hasonlított. Felugrott, sietve kényelmes helyet csinált Vir Norinnak, ő maga pedig a padlóra, egy kemény párnára ült és sokáig szótlanul nézte földi barátját.
— Hamarosan elrepül a csillaghajód? — szólalt meg végül.
— Hamarosan. Akarsz velünk jönni? — tört fel Norinból a kérdés, bár tudta, hogy ezt nem lett volna szabad megkérdeznie.
A nyugodt szomorúságot kemény belső harc váltotta fel a lány arcán. A szeme megtelt könnyel, a lélegzete elakadt. Hosszú hallgatás után erőlködve megszólalt:
— Nem… Ne hidd, hogy hálátlan vagyok, mint sokan közülünk, vagy hogy… nem szeretlek. Mindjárt jövök!
Eltűnt a beépített ruhásszekrényben, amelyben öltözködni szokott.
Vir Norin a szőnyeg tarka mintáját nézte. Azon töprengett, hogy a lányt természetes okossága visszatartja attól, hogy vele menjen a Földre. Tudja, hogy ez szökés lenne, és a Földön elveszne számára az élet célja és értelme.
Halkan nyílt a szekrényajtó.
— Vir! — suttogta a lány. A férfi megfordult és megdermedt.
Ott állt előtte meztelenül Szu-Te. Meghatóan keveredett benne az asszonyi merészség és a gyermeki félénkség. Ragyogó és szomorú szemmel nézett Vir Norinra, mint aki sajnálja, hogy nem adhat többet. Két kezét a szívére tette, majd a férfi felé nyújtotta.
Vir Norin megértette, hogy Jan-Jah szokás szerint most a legszentebbet, a legnagyobbat adja neki. Ilyen áldozatot Vir Norin nem utasíthatott vissza, de nem is akarta visszautasbani. Ölébe kapta SzuTet, és erősen magához szorította…
Nem sok idő maradt hajnalig. Vir Norin a lány ágyánál ült. Szu-Te két kezét az arca alá téve mélyen aludt. Vir elnézte szerelmese nyugodt és gyönyörű arcát.
Szu-Te megérezte, hogy Vir nézi, de még sokáig feküdt csukott szemmel. Végre megkérdezte:
— Nem alszol, kedves? Pihenj itt mellettem. — Hangja félálomban gyermekien vékony volt. — Olyan szépet álmodtam, mint még soha! Mintha elutaztál volna — ó, nem hosszú időre! — valamilyen kisvárosba. Elindultam, hogy találkozzam veled. A mi városunk volt, és mégsem a mienk. Az emberek, akikkel találkoztam, sugároztak a jóságtól, szívesen útba igazítottak, hogy megtaláljalak, pihenni hívtak, kísértek ott, ahol eltévedhettem volna. S én mentem az utcán — milyen különös neve volt: a Szerelem utcája! aztán egy ösvényen a friss és lágy fuvön egy nagy, bővizű folyóhoz, s te ott voltál! — Megkereste Norin kezét, az arcához szorította, és ismét elaludt.
Vir Norin nem mozdult, furcsa szorítást érzett a torkában.
Felállt, körülnézett a szobában, figyelte az ébredő ház minden részéből hallatszó dobogást és kopogást. Az utcán egy éles hangú kiskutyavakkantott, szállítójármű dübörgött.
Egyre szomorúbb lett, zsákutcában érezte magát. Vonzalma a kis SzuTe iránt lobogó szerelemmé változott. S ez a szerelem tele volt soha nem érzett mély és gyengéd szánalommal, amely felébresztette a határtalan önfeláldozás vágyát. Igen, beszélnie kell Rodisszal! Hol van Rodisz?…
Fay Rodisz ezt az éjszakát a „rél”-ek problémáinak megvitatásával töltötte. Gzer Bu-Jam néhány társával még egyszer eljött a Három Lépés Szentélyébe. Első látogatásuk alkalmával a „rél”-ek azzal dicsekedtek, hogy ők jobb helyzetben vannak, mint a „hél”-ek, mindenekelőtt sokkal nagyobb a cselekvési szabadságuk. Rodisz lehűtötte őket, megmagyarázta, hogy ez képzelt szabadság; csak azt engedik meg nekik, ami nem árt az állam tekintélyének és gazdaságának, nem veszélyezteti a „kígyósokat”, akiket kiváltságaik falként választanak el a nép életétől.
— Gondolkozzanak csak el a szabadság fogalmán, ahogy önök értelmezik, és rádöbbennek, hogy milyen alantas cselekedetekre terjed ki. Az önök tiltakozása az elnyomás ellen ártatlan embereket sújt. Az állam vezetői állandóan azt hangoztátják, hogy meg kell védeni a népet. De önök megkérdezték-e már, hogy kitől? Hol az az állítólagos ellenség?
Gzer Bu-Jam sokáig hallgatott, majd elkezdett beszélni a „rél”-ek példátlan elnyomatásáról.