Girin zsebbe dugta a kezét és kiment a verandára. Megállt, a csillagokat nézte.
Szima belépett a szalonba, maga előtt tolta a zsúrasztalkát, rajta teáskészlettel. Szemével a férjét kereste, majd amikor meglátta, kiment a verandára. Girin széles háta eltakarta az utcai lámpa fényét. A férfi vagy dúdolgatott csendesen, vagy suttogott valamit; Szima már tudta, hogy így szokta vigasztalni magát az élet nehéz helyzeteiben. Az asszony nesztelenül odament hozzá, mert tudta, hogy férjét nem szabad zavarni ilyen pillanatokban. Szima meghallotta a szöveget: férje a Se szó, se beszéd című románcot dúdolta; az asszony megdöbbent a dal jelentésének mélységén, amely ezen a keserű és szomorú éjszakán feltárult előtte. Girin eddig a csillagokat nézte, most lehajtotta fejét. Hangja megremegett, és az utolsó szavak elhaltak ajkán: “Mint sötét éjbe hullott csillag”. Szima ezt már nem bírta tovább, kibuggyantak a könnyei, felzokogott. Aztán férje mellére simult.
– Örök sötétségbe hullott “India Csillaga” — dünnyögte az asszony. — Nem tudtad volna megmenteni, drága Ivan?
— Nem, bogárkám! Másfajta sebesülést igen, de ezt nem! Ne sírj, rögtön eltávozott, szépségének és erejének teljében. Számára ez volt a legjobb! Sokkal rosszabb Dajárám helyzete!
— Nem tudok… nem tudok megbékélni a gondolattal — hüppögött halkan Szima. — Förtelmes, iszonyatos kegyetlenség! Miért történt így, Ivan?
Girin némán simogatta felesége sűrű, borzas haját.
— Menjünk az emberek közé! — mondta végül, és magával vonta Szimat a szalonba.
— Cesare, amint megpillantotta Girint, felállt, és hivatalos arccal odalépett hozzá.
— Doktor, közölnöm kell magával, hogy gondolkodtam a maga és Tiszlav javaslatán. Előkerítem a koronát, és átadom maguknak! Mihelyt délen véget érnek a téli viharok, Calegari kapitánnyal együtt szerzünk hajót, és megcsináljuk a dolgot. A lehető leggyorsabban! Csak én találhatom meg a koronát, és velem is bármikor történhet valami. Az élet oly törékeny.
Girin elgondolkodott.
– Én azt hiszem, hogy nem volna helyes nekünk átadni a koronát. Ősi indiai ereklye, tehát az indiai nép tulajdona. Épp ezért igazságos dolognak tartanám, ha a fekete koronát az indiai kormánynak adná át. A szovjet kormánynak pedig át kellene adnia a korona egyik szürke kristályát. Mert Msztyiszlav apja fedezte fel újra ezeket a köveket, mert tőlünk ellopták őket, és csakis a mi segítségünkkel válik érthetővé a jelentőségük. Továbbá, mert mi a gyűrűs embereknek, a szürke kövek hajkurászóinak titkos mesterkedései ellenére nyilvánosságra hozhatjuk ezeket a kutatásokat. Ez az én véleményem. Menjen át Msztyiszlavhoz, kérdezze meg őt is. Alkalmasint ugyanezt fogja mondani magának.
Cesare hevesen megrázta a feléje nyújtott jobbot. Aztán Girin azt kérdezte tőle:
— Maga szeretne valamit megtudni tőlem, de nem meri megkérdezni. Legyen bátrabb. Elvégre nincs semmilyen komplexusom, ezért kérdezhet bármit tőlem.
— Igaza van l Arról van szó, hogy én láttam, amikor maga… hogy maga azt tehet az emberrel, még az olyan veszélyes kígyóval is, mint Ahmed…
— Más szóval, miért nem parancsoltam rá magára egyszerűen, hogy adja át a koronát?
— Igen, igen!
— Nem beszélve a dolog etikai és erkölcsi oldaláról, a hipnózis nem csoda, és lehetőségei nagyon korlátozottak. Érdekes, hogy sokkal könnyebb felhasználni jóra, mint rosszra. Innen adódik az az ősi hiedelem, hogy a szuggerálás velünk született tehetsége semmivé válik, ha az emberek kárára használják fel.
Cesare kelletlenül búcsúzott el az oroszoktól, akik — úgy érezte — most már hozzátartoznak az életéhez.
Ivernyov az Air India egyik éjszakai járatára kapott jegyet; egészen el volt keseredve, hogy nem láthatja még egyszer utoljára a Himalája csodálatos hófödte csúcsait.
A repülő utasterének félhomályában a motorok egyenletes zúgása közepette, félig lehunyt szemmel azon morfondírozott, hogyan zajlik le majd találkozása édesanyjával. Jevgenyija Szergejevnától levél várta Delhiben. Msztyiszlav már legalább tízedszer simította ki a gyűrött levélpapírt. A hatalmas repülőgép remegett, vitte őt haza, ahhoz a munkához, amely nélkül elképzelhetetlen az élete. De Tata hiányozni fog belőle méghozzá örökre! Rettenetes szó! Csak most fogta fel negatív jelentésének sötét mélységét.
“Kedves fiam — írta édesanyja —, újabb nagy bánat ért. Felkeresett Tata, miután olvasta az Altaj ajándéka című cikket. Tudta, hogy te messze vagy, és csupán azért jött el. Ezt mondta, és én ezek után már nem éreztem magamat annyira bűnösnek amiatt, hogy nem tudtam itt tartani neked. Képtelen voltam rábírni. Néha az az érzésem, hogy Tatának van igaza, néha meg az, hogy neked, aki annyira bízol szerelmed erejében.
Tata bevallott nekem mindent. Úgy lépett a házunkba, mint ellenség, helyesebben, mint egy tolvaj, de megszeretett téged is, engem is…
Tata sírt, mint egy kislány, amikor elmondta ezt nekem, és én tudtam, hogy ez igaz.
Kiszakította magát a bűnözők szorító karmai közül, és sohasem tér vissza ahhoz, ami elmúlt. Ezt a te szerelmednek és az én szeretetemnek köszönheti. De Tata eltűnik örökre hazánk beláthatatlan területén. Mégpedig nem csupán azért, hogy elkerülje a bűnöző banda bosszúját. Az alatt a pár hét alatt, amelyeket nálunk töltött — amikor kedves, szép és tiszta volt, amikor szeretett minket és először döbbent rá, hogy egy nő királynőnek érezheti magát, ha boldog —, mindenről megfeledkezett, rajtad kívül.
A szerencsétlen teremtés rövid boldogsága nem születik újjá. Tata képtelen arra, hogy bocsánatot nyert tolvajként jöjjön vissza a házunkba, hozzád, hozzám, mert ez örökké köztünk állna, így az egyetlen dolog, amit tehetett az, hogy örökre elment. És el is ment, fiam!”
Ivernyov tudta, hogy anyjának igaza van, tehát Tata elveszett az ő számára. Még nem érzett éles fájdalmat vagy bánatot, a kilátástalanság sebe még csak most kezdett sajogni.
Az elmúlt nehéz esztendő alatt átélt “felfordulás” több évvel megöregítette. Volt része a nagy szerelemmel együtt járó boldogságban és fájdalomban. Megismerkedett egy ősi kultúrájú, hatalmas országgal és annak igen változatos négyszázmilliós népével. Találkozott emberekkel, olyan bölcsekkel, mint Girin, olyan szépekkel, mint Tillottama és Szima, olyan újat keresőkkel, mint Dajárám, összeütközésbe került a nemzetközi gengszterek sötét erőivel.
Ivernyov először ébredt tudatára annak, mennyire hasonló a különböző országokban és korokban élő és élt embereknek a szépség, az alkotómunkával telített, nagyszerű és hasznos élet iránti vágya. Ezek a vágyak emberemlékezet óta teljesületlenek maradtak, amíg hazájában el nem kezdődött a harc az új társadalom felépítéséért. Ebben a társadalomban az emberek majd felelősséget éreznek minden tettükért, szavukért, gondolatukért: hasznára van-e az embereknek vagy sem.
— Nem szabad szó szerint értelmezni a borotvaélen való haladásról szóló megállapításomat — mondta búcsúzóul Girin —, ez elsősorban a megoldások, a kutatások, a törvények, az erkölcsök és természetesen az irányválasztás nagyfokú élességére vonatkozik.
A sok tapasztalatot szerzett Ivernyov is azzal tér vissza szülővárosába, Leningrádba, hogy megismert egy egyszerű bölcsességet: a boldogságot nem keresik, mint az aranyat vagy a nyereséget. Azok teremtik meg, akiknek van elég erejük, tudásuk és akik szeretni tudnak.
7. FEJEZET
Az Asvinok hídja