Dajárám még fel sem kelt a betegágyból, amikor megérkezett barátja, Anaréndra, akit Vitarkánanda rendelt oda. Az öreg tudósnak sikerült elfojtani Dajárám első kétségbeesési rohamát. Ám a szobrász olyan rossz állapotban volt, hogy állandó felügyelet alatt kellett lennie. Végül annyira összeszedte magát, hogy részt vett Szeretett Szépségének temetési szertartásán, két oldalról Anaréndra és Cesare támogatta.
A közvélemény felháborodásának hulláma elérte Bombayt, és Tillottama meggyilkolásának értelmi szerzője épp hogy csak el tudott rejtőzni; magukra hagyta cinkostársait; azokat elfogták és elítélték.
Girin már nem tudta tovább halasztani elutazását. Vitarkánanda az orosz orvos elutazása előtti napon összehívta barátait.
Már teljesen besötétedett, amikor Girin beült a nagyon komoly és tisztelettudó Anaréndra mellé a kocsiba, amely elindult Madrász fényárban úszó főutcáján, majd keresztülsuhant a gyéren megvilágított nyaralótelepen, a sötét elővárosi utcákon, és felért a távoli délnyugati dombokra, ahol itt-ott fénypontok látszottak. Az út eléggé hosszú volt, és Anaréndra hatvan mérföldes sebességgel száguldott. Aztán magabiztosan befordult egy, fák szegélyezte keskeny útra, amely alig látszott a sötétben. A fényszórók egy vasrácsos, masszív kapura szegeződtek, amely — akár a mesében — magától kinyílott előttük. Az út tovább folytatódott, majd felszaladt egy meredek dombra; a tetején álló házat Girin igen nagynak látta; alig volt kivilágítva, ezért rögtön nem is tűnt szembe a sűrű trópusi sötétségben.
Két ember — alkalmasint két szolga — lépett elő a bejárat két oldalán álló növényeket tartalmazó váza mögül.
Girin erélyesen kitért mindenfajta üdvözlés elől, és felszaladt a bejárat előtti tornác lépcsőjén, amelyen Vitarkánanda állt. A professzor bevezette vendégét a házba, egy hatalmas terembe, amelynek mind a négy sarkából fehér kőlépcsők kígyóztak kecsesen a magasba, és egy erkélybe torkoltak.
Girin kíváncsian vette szemügyre az épület különleges építészeti stílusát.
— Ne higgye, hogy az én házam — mondta a professzor, és jóságos arcán keresztülfutott a szigorú mosoly, amely sehogy nem illett barátságos arcához. — Egy dél-indiai rádzsacsaládból származó tanítványom tisztelt meg ezzel a házzal, amelyet egyáltalán nem érdemlek meg és amely nem felel meg az ízlésemnek. De menjünk feljebb, ott várnak a barátaink. Felhívom a figyelmét, hogy nagyon ritkán szoktak találkozni európaiakkal. Ez zárt kör, amely a delhi előadása után nyílt meg ön előtt: Ne ítélje el őket hát azért, mert nem ismerik az európai szokásokat!
Felértek az erkélyre, aztán beléptek egy nagy szobába; félig nyitott mennyezetén belátszott a csillagos ég, halványan volt megvilágítva és szőnyegekkel leterítve. Széles kereveteken vagy tízen ültek fehér ruhában, és ugyanolyan fehér turbánt viseltek, mint Vitarkánanda. Az ősz, a szurokfekete, a széles és a keskeny szakállak voltak a legfőbb ismertetőjeleik. Mindnyájan — egy igen öreg ember kivételével — felálltak, néma meghajlással köszöntötték a belépőket. Az alacsony mennyezet alatt halkan zömmögött a legyezőszerű ventillátor.
Vitarkánanda leültette Girint, de úgy, hogy szemben velük ült egy rövid szakállú, aranycsatos turbánt viselő nagyon öreg ember. A nesztelenül suhanó szolgák kis asztalkát állítottak Girin elé, amelyen többfajta cigarettát tartalmazó doboz és italok sorakoztak. Girin elhárította a kínálást, csak egy pohár vizet kért. Az asztalka egy szempillantás alatt eltűnt előle. Az indiai férfiak kifürkészhetetlen arca nem fejezett ki semmit. Girin csak a tőle balra ülő fekete szakállas férfi sötét szemében látott helyeslést.
Néhány percnyi hallgatás. Girin a bőrével érezte magán a jelenlévők fürkésző pillantását; megpróbált hát összpontosítani, mert tudta, hogy ezek a komoly, hallgatag emberek nem puszta kíváncsiságból akarnak találkozni vele.
— Mindnyájan örömmel vesszük tudomásul — szólalt meg végül Vitarkánanda professzor —, hogy a delhi kongresszuson első ízben vesz részt egy tudós pszichofiziológus abból a hatalmas, baráti és igen rokonszenves országból, ahol eddig nem fordítottak kellő figyelmet erre a tudományra. Ez eléggé meghökkentett bennünket, mert az önök országa az emberiség története során elsőként hajtotta végre az új világ építésének gigászi méretű hőstettét. De milyen lehet egy új világ új emberek nélkül, és hogyan nevelhetők fel ezek az új emberek az emberi természet alapos ismerete nélkül?
India legjobb koponyái évezredeken keresztül fáradoztak azon, hogy megismerjék az embert, a lelkét és a testét, és szép sikereket értek el ezen az igen nehéz úton. Sajnos, a Nyugat, leszámítva néhány nagyon okos embert, nem tulajdonított jelentőséget az indiai filozófiai felfedezéseknek. Az európaiakat teljesen lefoglalta a nagy mennyiségű holmi gyártása, hogy tovább növeljék technikai hatalmukat, és elhanyagolták az ember tökéletesedését, naivaknak tartották a pszichológia terén végzett kutatásainkat. A nyugati emberek ugyanakkor naiv módon hisznek a csodákban, amelyeket állítólag a hatha-jóga legelső fokozatával egyenlő, de természetfölöttinek tartott fizikai fejlődést elért szemfényvesztőink produkáltak. A látszólagos csodák teljesen elhomályosították előttünk az indiai filozófia igazi eredményeit. Kétségtelen, hogy a hírhedt indiai fakírokkal kapcsolatos babonák, a jógákról szóló dajkamesék és a titokzatosságnak, a képzelt mindenhatóságnak az a köde, amely a csodára szomjas emberek felé árad a teozófusok, az antropozófusok meg a hozzájuk hasonlók műveiből — akik állítólag arra hivatottak, hogy feltárják a Nyugat előtt az indiai tudomány titkait — mondom, mindez kétségtelenül gátolta a szovjet tudósokat abban, hogy komolyan megismerjék azt, amivel India az emberiség egyetemes kincsestárát gazdagította. Furcsálljuk, hogy a szovjet tudósok és művészek elutasították ugyan a burzsoának nevezett nyugati ideológiát, mégis a közismerten elfogult angol és amerikai kutatók nyomdokaiba léptek, akik szerint a mi művészetünk többnyire pornográf, erkölcsünk primitív, filozófiánk naiv, vallási eredetű, és mivel nem keresztény, még káros is.
Csodálkozunk azon, hogy nem ismerték fel sem a szigorú, gyakorlati dialektikát, amely egész filozófiánkat áthatja, sem a társadalmi magatartás és a társadalmi erkölcs finoman, óvatosan és bölcsen megfogalmazott szabályait. A pszichofiziológia terén tett felfedezéseinket, amelyek sok tekintetben megelőzték az európai tudományos gondolkodást, több filozófiai tételünket- mint például az egység átmenetét sokféleségbe és sokféleség átmenetét egységbe — amelyek tökéletesen ki vannak dolgozva. — Vitarkánanda professzor rövid hallgatás után így folytatta: — Csak nem az akadályozza igazi lényegük meg ismerését, hogy e felfedezések zöme vallási köntösbe van csomagolva? Nos, éppen ezért akartunk mi találkozni önnel. A pszichofiziológiát tanulmányozó tudós nem kerülheti meg mindezeket a kérdéseket, alaposan ismernie kell az indiai tudományt, bármi legyen is a véleménye róla. Szeretnénk hallani, mi a véleménye önnek, a kommunizmust építő, vagyis a föld legfejlettebb, legbölcsebb társadalmi rendjéért harcoló ország tudósának arról, lehetséges-e az indiai és a szovjet kutatási eredmények társítása.
Vitarkánanda elhallgatott, visszaült a kerevetre, s nyugodtan várt. Többé egy szót sem szólt senki. Girin — akaratának megfeszítésével — leküzdötte izgalmát. Lassan felemelkedett a puha párnákról, szétterpesztett lábakkal állt és nyomban visszanyerte a nyugalmát. “Pontos légy, pontos kifejezéseket használj, ne ragadtasd el magadat, ne feledd, hogy nem az anyanyelveden beszélsz” — parancsolt rá magára, mélyet sóhajtott, majd így szólt: