Önök nem merték megosztani tudásukat az emberekkel, attól félve, hogy a kárukra lesz. Önök azt hitték, hogy a magasabb ismeretek megszerzéséhez szükséges tulajdonságok csak egy maroknyi kiválasztottra jellemzők.
Aztán India legjobb elméinek felfedezéseire olyan vallási babonák, haszontalan rítusok súlya nehezedett, amelyet néha alkalmi szélhámosok használtak ki. Hazájuk nehéz napjaiban, márpedig a sokat szenvedett indiai nép életében sok ilyen volt, ezek az ismeretek egy maroknyi ember birtokában voltak, és nem váltak India javára.
Alighogy a professzor lefordította Girin szavait, egyszerre három indiai állt fel a helyéről, és sietve mondott valamit Vitarkánandának.
— Barátaim azt mondják, hogy ez a kijelentés nem helytálló. India bölcsei, a jógik és a szvámik ugyanúgy harcoltak és elestek a szabadságért, mint a többiek.
– Én nem erről beszéltem. Túlságosan keveset tudok ahhoz, hogy ilyen váddal illessem az indiaiakat, akiket mint népet mélyen tisztelek. Értsék meg, arról van szó, hogy a jógik és a szvámik pszichológiai eredményei sem azelőtt, sem most nem növelték és nem növelik népük erejét a jobb élet felé vezető útján. A jógik kinyilatkoztatásai nem voltak a tudomány hasznára. Erejüket nem a reális gonoszságok, hanem egyéb látszólagos akadályok leküzdésére fordították.
Most már a professzor valamennyi barátja állt, a tehetetlen öregen kívül, aki a szovjet-orosz tudósra szegezte csodálkozó tekintetét. Aztán felemelte kezét, nyugalomra intette a többieket, és gyenge hangján mondott valamit Vitarkánandának.
— Paramátmánanda szvámi szeretné tudni az okát, hogy miért nem tudtunk mi — a tisztelt vendég véleménye szerint — sikert elérni az anyagi világ felfedezésében, amit oly fontosnak tartanak a nyugati tudósok.
— Ennek alighanem az az oka, hogy önök lemondtak a keresés és a harc ősi hagyományáról, azokról a tradíciókról, amelyeknek révén India olyan nagyszerű tudományos és művészeti eredményeket ért el az ókorban. Azokat a felfedezéseket, amelyeket a lelki és a testi erő több ezer éves keresése során tettek, önmaguk céljára, az egyéni boldogság elérésére használták fel, s emiatt maga a természet büntette meg önöket, mert a további kutatások megszakadtak.
Az önök haladása megakadt, és a nagy indiai tudósok és filozófusok egykori tudásra szomjas szellemét közömbösség váltotta fel.
A rádzsa-jógában, minden jógák királynőjében, az egyik legfelsőbb fok, ha nem tévedek, az ötödik, a minden múló jelenség, az öröm és a szenvedés iránti teljes közömbösség állapota.
Önök ezt felszabadulásnak nevezik. Szerintünk pedig ez nagy szerencsétlenség. Az emberiség nagy tragédiáinak ideje alatt a különböző népek fiai iszonyúan közömbösek lettek minden, még önmaguk iránt is. Ez a kikapcsolódás az életharcból a öröklődési mechanizmus sokszori megsérülésének és a pszichikum fogyatékosságának következménye, önök pedig ezt a sérülést szándékosan okozzák saját maguknak. Talán a szenvedéstől való félelemből? Attól tartva, hogy az öröm dialektikus összefüggésben van a szenvedéssel, tehát: hogy elkerüljék a szenvedést, le kell mondani mind a kettőről?
— Eszerint, ön haszontalannak tartja a jógi utat? — kérdezte Vitarkánanda szigorúan.
— Hogy érthették ennyire félre a szavaimat? — csóválta a fejét szemrehányóan Girin. — Az ember fizikai ereje és pszichikai lehetőségei óriásiak. Különösen most kell tudni uralkodni rajtuk, amikor a régi és az új összeütközése hallatlan tragédiákkal fenyegeti a világot. Hiszen önök nevezik korunkat “vaskornak”, kálijugának, Agni korának, a kozmikus tűz korszakának, előre látják korábban ismeretlen betegségek elterjedését, “orvosok képzését” sürgetik. Ugyanakkor az egész jógaideál a személyes “üdvözülésen”: a visszavonuláson és azon alapul, hogy a világ többi része menjen a maga útján. Ez cél? Néhány tucat ember nagymértékben kifejleszti erejét, azzal hízeleg magának, hogy látszólag megszabadul a születés és halál körforgásából. Mi értelme van ennek az önök testvérei, az emberek szempontjából? Rohan a jövő felé, egyre duzzadva, tajtékozva a sok milliárd emberélet áradata, önök pedig ki akarnak ugrani belőle a partra? Büszkén cseng a név: Tirthakara, aki hidat ver a létek áradatán át a többi ember számára. De hiszen ez a tevékenység végső soron elméletileg a halál és a születés megszűnéséhez, vagyis az emberiség pusztulásához vezet. És ez — az élet minden szenvedése után az eszméhez és az akarathoz vezető úton?! Hát ezt tették a bóddhiszatvák, akik lemondtak a nirvánáról? Hát nem ezerszer nemesebb a másik cél, amelyet az egész nép, az én népem tűzött ki maga elé, és amely felé nagy nehézségek leküzdésével halad?! Ez a céclass="underline" felvértezni mindenkit tudással, hogy megtisztuljon, hogy megszabaduljon a félelemtől, egyenlő legyen a törvény és a társadalom előtt, hogy mindenki számára elérhetővé váljon az ember és a természet kimeríthetetlen szépsége. Az e célhoz vezető hosszú és nehéz út annál hamarább véget ér, minél nagyszerűbbek és tökéletesebbek lesznek azok, akik munkálkodnak érte. De nagy szükség volna most India felszabadult népének az önökhöz hasonló emberekre!…
Girin megállt, mert észbe kapott, hogy elragadtatta magát, aztán már nyugodtabban folytatta:
— Az önök jógája, vagy — a nyugati tudósok szerint — a pszichofiziológiai tökéletesedés szerintem olyan, mintha az ember pszichikumában a tudatost és a tudatalattit erősen össze fogná valamiféle, a lélek és a test szilárdságát biztosító vascsavar; hatalmas energiatöltés ez, amely képessé teszi az embert a magasröptű szárnyalásra, a súlyos harcra, legyőzhetetlen szívósságra.
Az embernek, aki a paleontológiából ismeri saját történetét, azt a nehéz utat, amely az élőlények értelmetlen szenvedéseitől vezetett sok milliárd éven keresztül a gondolkodó lényig, óriási felelősséget kell éreznie saját sorsa iránt. Milyen jogon teszi kockára magát, hirdeti az önmegsemmisítést, vagy az életről és halálról való lemondást, ahogy a jógik teszik? Csupán az egyéni felemelkedés céljából? Miféle bölcsesség ez, hol itt a mérleg másik serpenyője, amelyre az élő testnek az amőbától az emberig vezető történelmi útján előfordult valamennyi szenvedése kerül?
Girin elhallgatott, esetlenül meghajolt a jelenlevők előtt, és leült. Aztán megtörölte a feszültségtől és izgalomtól verejtékes arcát. Vitarkánanda törte meg a csendet.
– Én azt az embert nevezem brahmannak, aki igaz. épületes dolgokat mond, nem beszél durván és sértőn — kezdte tamil nyelven, aztán megismételte angolul Girin számára. — A tudomány a Nyugat vallása lett, de még sok minden van az emberben, amit ez a tudomány nem ismer, tehát nem tud felelni az emberi lélek valamennyi kérdésére. De jaj a léleknek, ha a tudomány nem váltja be a hozzá fűzött nagy-nagy reményeket, mert akkor az európai eszme erkölcsileg teljesen összeomlik…
Vitarkánanda professzor oldalra hajtotta a fejét, ahogy a madár szokott nézni, majd így folytatta:
— Az önök életformája, amely sokkal jobb módú és technikailag hatalmasabb, mint a mienk, egyelőre nem produkált nagy boldogságot. Én nem ismerem Oroszországot, de azt hiszem, hogy önök, akik a Nyugat és a Kelet között állnak, és új módon alakítják át az életet — mások. De a tudományos kutatásokkal alátámasztott amerikai statisztika szerint egyre jobban terjed a narkománia, az alkoholizmus, ennek megfelelően növekszik a pszichikai megbetegedések száma. Azt mondják, hogy a száznyolcvanmillió amerikai közül huszonnyolcmillió bizonyos mértékben nem teljes értékű lelkileg, illetve fizikailag. A szellemileg visszamaradottak száma az Egyesült Államokban az orvostudományi intézmények számítása szerint túlszárnyalja a rákban, érelmeszesedésben, tébécében, gyermekbénulásban és más súlyos betegségekben szenvedőkét együttvéve. Egy olyan országban, amelyben nagy a jólét, és amely messze elöl jár a technikai civilizáció terén. Hol itt a nyugati tudomány fölénye?