— Te már sok nehézséggel megbirkóztál, még az indiai idealistákat is legyőzted. Előttem meg titkolózol? Nem szép dolog!
— Mi ez és ki mondta neked?!
— Msztyiszlav, amikor tegnap meglátogattuk.
— Nagyon rossz szolgálatot tesz nekem. Ha elkiabáljuk a nem is létező győzelmet, elveszítjük a leendő ütközeteket, mert lebecsültük az ellenfél erejét. Én azt tartom sikernek, ha meg tudtam magyarázni, hogy egy mai materialista nem a tunya anyag vulgáris rajongója, aminek a század elején tartottak bennünket, hanem olyan ember, aki megpróbálja megismerni, nem pedig leegyszerűsíteni ezt az igen bonyolult világot. Az indiai dialektikusok megértettek engem, márpedig a megértés a legfontosabb az emberi kapcsolatokban. Különösen most, amikor olyan nagy szükség van a világ népeinek összefogására, hogy kiirtsák a régi ideológiák sötét csökevényeit, a fanatikus dogmatizmust, a nacionalista gőgöt és megsemmisítsék a felhalmozott atomfegyvereket. Szima ráemelté immár mosolygó szemét.
— Ha veted vagyok, hiszek abban, hogy most nem történik semmi rossz. De néha eszembe jut a fasizmus, aztán olvasok a világ reakciósainak makacsságáról és gonosztetteiről, és elfog a félelem.
— Nincs okod a félelemre, drágám. Én hiszek a józan észben, mert ismerem a történelmet és próbálom megérteni az emberek pszichológiáját. Természetesen keskeny és nehéz a kommunista társadalomhoz vezető egyetlen biztos út, amelyet a borotva éléhez hasonlíthatunk. Ez az út alapos lelki önnevelést igényel minden embertől…
— Jó érzés fog el, ha rajtad keresztül nézem a világot. Félek a jövőtől, mint jószerint minden nő. Világosan akarjuk látni a jövőt, és ha ez nem sikerül, elfog bennünket a rettegés. Utána pedig a bánat. Engem is el szokott kapni a szomorúság. Emlékszem, Liza mama halála és még más bajok után egy évvel búskomor lettem; nyáron elutaztam egy Moszkva környéki faluba. Rendszerint éjszaka fogott el a szomorúság. Olyankor kimentem a határba. Mentem szembe a csillagokkal, amelyek a fenyves fekete fala fölött hunyorogtak, és egy régi dalt dúdoltam. Az erdő mögül feljött a holdsarló, és csontok gyanánt fehérlettek a kövek a harmatos réten. Alacsonyan és nesztelenül suhantak tova a madarak, de élesen rikoltoztak, balra fölöttem lassan halványulni kezdett a sápadt hajnalpír. Legszívesebben sírva fakadtam volna, hogy olyan kevés nagyszerű reményem teljesült. Az érzésekre és az élet szép eseményeire gondolok. És egyre jobban aggasztott a jövő.
Leültem egy kőre, amely még mindig őrizte a nap melegét, belélegeztem a harmatos fű illatát és az út porát.
És ekkor hirtelen ráeszméltem, hogy mindez az enyém, hogy ez orosz-föld. Hogy tekintetünket a jövőbe szegezve és a múltat visszaálmodva ugyanígy ülhettek más lányok, talán tegnap, talán ötszáz évvel ezelőtt.
Nem tudom megmagyarázni miért, de a hangulatom állandóan változott, és megsejtettem a jövőt. A sötét messzeségbe vezető út és az áthatolhatatlan erdő olyan volt számomra, amin túl titkok várnak rám. Csak el kell indulni, sokáig menni a pirkadattól jobbra és a holdtól balra…
Sok minden megváltozott azóta, eltűnt a meseszerű érzés, de egyvalami megmaradt: várom, hogy feltáruljon a titok, széthúzódjanak a hétköznapi élet falai. Még akkor is, ha nem tudom, hogy mi tárul elém, mihez vezet az egész.
Azóta, hogy te megjelentél, ez a várakozás szilárd meggyőződéssé vált. A falak valóban széthúzódnak, és én már látom a változatos, tágas, gyönyörű világot. Eljutok-e oda, eljutunk-e együtt, nem tudom, de megyünk. És én olyan nagyon szeretlek téged, Ivan!
Girin megszorította Szima karját. A beszélgetésbe teljesen belemerülve észre sem vették, hogy túljutottak az útkanyaron, és most előttük terült el váratlanul Lahta. Kékes színű esti köd lebegett a lapos síkság fölött, a kis tavacskák rózsaszínű tükrök gyanánt csillogtak, és az apró fenyők fölött a felhőablakokban kigyulladt néhány csillag. Szélroham zúgott végig a lapályon, meghajlította a megsötétedett füvet, felkapta Szima haját, és gyengéden végigcirógatta vele Girin arcát. Megszaporázták lépteiket, és ráfordultak a városba vezető útra.