— Ezek szerint semmit sem tudtam megmagyarázni — felelte Girin alig észrevehető gúnnyal. — Sajnálom, hogy nem hangsúlyoztam már a legelején: a képzőművészet sok ezer éves létezése óta egyetlenegy valóban tudományos kísérlet sem akadt a szépség érzékelésének magyarázatára. Szabályok, felmérések, áltudományos, álantropológiai német könyvek születtek, a műtörténészek, akik a művészet nyelvéből racionális fogalmakat faragtak, olyan szavakkal zsonglőrködtek, mint “térfogat, összefüggések, törvények”. Az emberi test arányait a tizenhetedik században ezerszer felmérte egy tudós apát. Fejet kell hajtanunk az előtt a titáni erőfeszítés előtt, amellyel az ókori Indiában, az ókori és újkori Európában, Kínában és Japánban próbálták megérteni a szépséget! De észre kell vennünk ezeknek a próbálkozásoknak teljes eredménytelenségét is, mivel a magyarázatot az emberen kívül keresték. Ma már teljesen világos, hogy a szépség érzékelése lényünk legmélyén rejlik. Tovább kell lépnünk és meg kell állapítanunk azokat az okozati törvényszerűségeket, amelyeknek alapján a meghatározott formák, vonalak, színek “gyönyörű szépség” gyanánt tükröződnek tudatunkban…
Miből induljunk ki, amikor feltesszük a kérdést: szép ez az ember? Fényes, sima és feszes bőr, sűrű haj, világos, tiszta szem, élénkpiros ajkak. Csakhogy ezek az általános egészség, a jó anyagcsere, a kitűnő élettevékenység közvetlen mutatói. Szép, egyenes testtartás, kihúzott váll, figyelmes tekintet, magas fejtartás, amelyet büszkének nevezünk. Ezek az aktivitás, a tetterő, a jól fejlett és szüntelenül tevékenykedő vagy edzésben lévő test — ahogy a fiziológusok mondják — az alertitás jelei. Nem véletlen, hogy a színészeket, különösen a filmszínésznőket, a táncosnőket, a próbakisasszonyokat, tehát mindazokat, akiknek fontos, hogy elbűvöljék a másik nemhez tartozókat, külön tanítják az alertre, vagyis hétköznapi nyelven feszes tartású járásra, állásra vagy ülésre. Megfigyelték már, hogy az állatok — a kutyák, a lovak, a macskák — milyen testtartásban a legszebbek? A legmagasabb fokú álért állapot pillanatában, amikor az állat magasra felágaskodik, fülét hegyezi, izmait megfeszíti. Miért? Mert az ilyen pillanatokban domborodnak ki a legélesebben a test aktív tetterejének jelei!…
De ez a szépségnek csak az első, jóllehet fontos lépcsőfoka. Menjünk tovább. Mi az, ami kétségtelenül szép az emberen? Mondjuk a nagy szemek, amelyek egymástól távol helyezkednek el, nem túl dülledtek, nem túl bent ülnek. Minél nagyobb a szem, annál nagyobb a recehártya, annál jobb a látás. Minél távolabb vannak egymástól a szemek, annál nagyobb a látás térhatása, annál mélyebbek a síkok. A legjobb, ha a szem a szemgödör közepén helyezkedik el. Szép az egyenes, sűrű, szabályos ívelésű fogazat, amely mechanikailag a legtartósabb és a legalkalmasabb a kemény növényi eleség vagy a nyers hús megrágására. A szép hosszú szempillák jobban védik a szemet. Még szebbnek tartjuk a szempillákat, ha felfelé görbülnek. Helyes a meglátásunk, mert a végükkel felfelé görbülő szempillák nem ragadnak vagy fagynak össze.
Igen kifinomult a belénk táplált anatómiai érzék. Tudat alatt rögtön megkülönböztetjük és érzékeljük a két nem ellentétes vonásainak szépségét, sohasem tévedünk abban, melyik nemhez mi illik. A bőr alatt erősen kidudorodó izmok szépek a férfiaknál, de a nőknél már nem tartjuk előnyösnek. Miért? Mert egy normális alkatú, egészséges nőn mindig jobban kifejlődik a zsírréteg, mint a férfin. Ez köztudomású, de vajon azzal ugyanígy tisztában van-e mindenki, hogy ez nem más, mint egyhónapos élelemtartalék arra az esetre, ha váratlanul beköszönt az éhínség? Nézzük csak meg, hol helyezkednek el a nő testén ezek a bőr alatti táptartalékok. Az alhason és a medence körül, következésképpen ez a tartaléktápréteg ugyanakkor hő és ütés ellen szigeteli az anyaméhben lévő magzatot. Ez a bőr alatti réteg egyúttal biztosítja a női testnek, a természet legszebb alkotásának lágy vonalait…
És végül a nemek közötti egyik legfontosabb ellentét: a széles csípő, amely a férfinál kifejezetten csúnya, a női testnek pedig egyik legszebb vonása.
— Réges-régen volt így! Ma már minden megváltozott, ez bizonyítja az ön tévedését. A szépségnek nincsenek örökérvényű törvényei! — szólt közbe kihívóan a szavakat elnyújtó, lomha mozgású nő, aki az imént azt kérdezte: “De minek?”
— Már vártam ezt az ellenvetést. Valóban: az emberiség történetében sok olyan időszak akadt, amikor az egészséges szépségideálokat átmenetileg egészségtelenek váltották fel. Valamennyi kultúra legnagyobb virágzása és jóléte idején a szépségideál az egészséges, a mai szempontból talán túlságosan is egészséges test volt. Ilyenek például azok a nők, akiket Kréta anyajogú társadalma, az ősindiai, dravida civilizáció vagy az ókori és középkori India szült. Érdekes, hogy nálunk Európában a középkorban a művészek, amikor először ábrázoltak meztelen testet, angolkóros nőket festettek, akiken erősen látszottak a betegség tünetei: nyúlánk, magas termet, keskeny csípő, lapos mell, lógó has, kidudorodó homlok. És ez teljesen érthető: a feudális városokban bezárkózva élő nők voltak a modelljeik, akik jóformán soha sem láttak napot, a táplálékuk pedig kevés vitamint tartalmazott. Gyakori volt a ritkás haj, a kopaszodó fej; majd éppen divatból szabaddá tették a homlokot a hajtól. És ez így tartott több mint két évszázadon át. A nők abbéli igyekezetükben, hogy a legangolkórosabb külsejű városi arisztokráciához hasonlítsanak, leborotválták a hajukat a homlokuk fölött…
A mai divat szerint szép a meghosszabbított, mintegy megnyújtott emberi test, különösen a női test; ezek a nők városiak, törékenyek, gyengék, nem alkalmasak a fizikai munkára, a sikeres gyermekszülésre és kevés erőtartalékkal rendelkeznek.
— Egyszóval ósdi az ízlése! — vágta oda epésen az előbbi nő.
– Én nem beszélek itt semmit az ízlésekről, és nem is tudom megítélni, helyesek-e azok vagy sem. A rengeteg városi típusú, edzetlen alkatú nő megjelenése, akik soha nem végeztek hosszú ideig fizikai munkát, szükségszerűen hatással van korunk ízlésére. Ejtsünk még pár szót a széles csípőről, felejtsük el szépségét, jóllehet a hellének gyakran mondták szenvedélyesen a nőknek: “Legyetek büszkék a csípőtökre!”…
Az anyának széles csípőjűnek kell lenni ahhoz, hogy minél csekélyebb legyen a csecsemő agyának károsodása, akárcsak ahhoz, hogy a legjobb állapotban hordhassa ki. Amint az emberek letelepedett életmódot kezdtek folytatni — Dél-Európa, Észak-Afrika, Ázsia barlangjaiban — megkezdődött az erős, széles csípőjű anyák kiválasztódása, akik azokat az egyedeket adták az emberiségnek, akik joggal kiérdemelték a homo sapiens, az értelmes ember elnevezést. Ez így zajlott le a világ minden részében…
…Bármit mondanak is a divat diktátorai és a mindenfajta “eredetiség” kiagyalói, amikor önök, művészek a férfiakat meghódító csábító nőt akarják ábrázolni komoly vagy mókás, bidstrupi formában, kit festenek meg, ha nem a széles csípejű, telt keblű, darázsderekú nőt? Nézzék meg a balerinák, tornászlányok, műkorcsolyázónők alakját, vagy az egészséges, a mindenféle munkához szokott falusi lányokat, és azt tapasztalják, hogy esztétikai érzékünk itt is hibátlanul rátapint a legmagasabb fokú célszerűségre.
Ezzel tehát megvizsgáltuk a szépség második fő fokát — a látszólag káros ellentmondások harmonikus megoldását, az egyetlen tökéletes lehetőségét, amely mint a borotva éle, mint a mutató hegye, az ellentmondások között ingadozik. Úgy látszik, ennek a vékony vonalnak megkeresésén keresztül jutunk el a szép megismeréséhez; ez a vonal a hosszú történelem folyamán alakult ki, és azt a tökéletességet jelenti, amelyet az élő gondolkodó lény, az ember ért el a természetben való fennmaradásával járó óriási nehézségek sokoldalú leküzdése során. Engedjék meg, hogy ezzel befejezzem!