— Hogy nemet mondok, mert maga fizeti a jegyeket? Pedig éppen azt akartam mondani! — vallotta be Girin.
— Nem, nem azért, hogy az utazásunk füstbe megy. Más miatt!
— Hogy csalódik bennem?
— Igen! — suttogta Szima és mind a két kezét Girin felé nyújtotta. Így jutott el Girin — életében először — a tavaszi Krímbe. A három nap olyan gyorsan telt el, mintha filmszalagon pergett volna le, ugyanakkor tele volt benyomásokkal, amelyek mélyen bevésődtek emlékezetébe. Szima mellett ült a kényelmes karosszékben, a halvány világítású repülőgépen. Itt kezdődött az a nagyszerű közös magányuk, amely oly széppé varázsolta az egész utazást. Sem Szima, sem Girin nem beszélt magáról; nem is kérdezősködtek semmiről, örültek a meleg krími tavasznak, a hegyeknek és a tengernek, a friss, szinte kemény levegőnek.
Az első napot az Aj-Petri lejtőin töltötték, a fenyőfák oszlopcsarnokai és az élénklila virágú bokrok között, a szél és az apró vízesések dallamos zúgásában, és olyan muzsikáló hangulat kerítette hatalmába őket, amilyen a Krímben, Görögországban, a Földközi-tenger partvidékén fog el minden embert, aki ősi rokoni érzéseket táplál a meleg tenger száraz, sziklás partjai iránt.
Szima ezután elvitte Girint Szudakba, ahol a génuai erődtől két kilométernyire a part teljesen kopár lejtőjén terült el “saját” kertje: egy rég ültetett borókaerdő. A széles tisztás, amelyen szabályos rendben — akárcsak egy gyümölcsösben — sorakoztak a borókafenyők, meredeken le, a rendkívül áttetsző vizű apró öböl felé ereszkedett. Vize ugyanolyan zöldeskék volt, akárcsak az Új Világ öbölben. Szima természetesen engedett a kísértésnek és megfürdött, majd pedig hogy felmelegedjen, a szabadgyakorlatok egész sorozatát mutatta be Girinnek.
Az utolsó napot a Nyikitai kertben töltötték. (Miután kigyönyörködték magukat a cédrusokban és a széles, sötét lombú deodarfákban, a “szent” ginkgófákban és a délszaki, hosszú tűlevelű fenyőfákban.) Leültek egy padra az óriás platánok alatt, a teraszosan elhelyezkedő apró tavacskáknáclass="underline" csobogó vizük apró vízeséseket alkotott, mögöttük pedig hangosan susogott a tavalyi pampafű, amely semmit sem vesztett magasságából. Szima elcsendesedett és elmélázott, majd kissé szomorkás arccal Cvetajeva-verseket mondott Girinnek — emlékezetből.
Girin már tudta, hogy Szima nagyon szereti az orosz múltat, művészetet és szokásokat. A sztyeppéi utakat és a hullámzó mezőket, a kunhalmokat és a magányos gránittömböket vagy a régi emlékoszlopokat. Ezeken a ma már teljesen megváltozott tájakon ott érződik a kapcsolat távoli őseink nemzedékeivel és saját lelkünk titkaival. Girin számára közömbös volt a régi Oroszhon, de most Szima hatására felébredt érdeklődése az orosz múlt iránt, és magáénak érezte az ősök életét.
Girin azelőtt nem szerette és nem is értette Cvetajeva költészetét, de Szima feltárta ragyogó verseiben a gazdag orosz érzelemvilágot, amely szoros összefüggésben van történelmünkkel és földünkkel.
Szima — ahogy szavalt — egyre közelebb hajolt Girinhez, aki észrevette, hogy a huncut fények egyre sűrűbben villannak a lány elsötétülő szemében… Ingerlőén hajlítgatta testét és arcát a Girinéhez közelítette, mintha bele akarna pillantani a lelke mélyébe.
— Tenger, fák, fű és mi — mondta Szima mély, tompa, idegenszerű hangon.
Girin a lányból áradó varázserő hatása alá került, megszédítette közeli, forró lehelete, átható tekintete. Megfeledkezett az óvatosságról és ráparancsolt Szimára, hogy engedelmeskedjen. A lány szempillái lecsukódtak, feje lekonyult, és a férfi mellére simult. Girin átölelte, magához szorította és szájon csókolta. Szima testén végighullámzott a remegés, aztán megkeményedett, mint a fa, de Girin máris kijózanodott és elengedte a lányt. Szima felugrott, arcát elöntötte a pír, zavarában ujjait a halántékára szorította, majd lehorgasztott fejjel ismét leült, de már kissé távolabb Girintől.
— Jaj de bután viselkedtem — préselte ki magából a szavakat Szima. — Nem értem, hogyan történhetett. Nagyon restellem!
— Mi ebben a rossz? — mosolyodott el Girin. — Szerintem minden nagyon jó volt! Jobb nem is lehetett volna!
— Félreértett! — kiáltott fel haragosan Szima. — Ezt nem szabad, hiszen én még nem egészen vagyok tisztában önmagámmal. Csak incselkedni akartam magával, de aztán mintha teljesen megbénult volna az akaratom, és olyan engedelmessé váltam, mint egy… egy rabnő. Ilyesmiről Rita ábrándozik, de én… képtelen vagyok rá.
— Bocsásson meg, Szima — jelentette ki komolyan és szomorúan Girin és kezébe fogta a lány kezét —, egyszer majd rájön, hogy ebben én voltam a hibás. Felejtsük el. Vegye úgy, hogy nem történt semmi!
Szima halványan elmosolyodott, de egy kissé tartózkodóan viselkedett egész úton, míg csak be nem értek Szimferopolba, sűrűn el-elmélázott. Csak a repülőgépen tért vissza régi bizalma, édesdeden szendergett Girin vállán, aki oly mozdulatlanul ült, mint egy szobor, hogy minél tovább érezhesse útitársnőjének oly kellemes közelségét.
6. FEJEZET
A fanatikusok árnyéka
Girin a Lenin Könyvtár széles lépcsőjén találkozott Szimával, és együtt indultak a Könyvmúzeumba. Itt nem volt különleges középkori szoba, “Faust dolgozószobája” gótikus boltívekkel, keskeny ablakokkal és vaskos és sötét bútorokkal, amelyek annyira lenyűgözik a leningrádi közkönyvtár látogatóit. De még ez a teljesen modern helyiség is komornak hatott a vastag bőrkötésű, hatalmas könyvek miatt, amelyek még őrizték a vasfoglalat nyomait abból a korból, amikor a könyveket nehéz láncokkal bilincselték meg. Szima óvatosan lépkedett, mintha kelepcétől tartott volna. Halkan köszöntötték Girin ismerősét, a középkori ősnyomtatványok őrét. Az illető odavezette őket egy külön asztalhoz, amelyen egy fél méternél vastagabb, megfehéredett, sima bőrkötésű, alaposan elrongyolódott könyv feküdt.
— Ez az? — kérdezte Girin kurtán.
— Ez. A Kalapács. Körülbelül az ötödik kiadás, a tizenötödik század végéről.
— Hány kiadást ért meg ez az átkozott könyv?
— Huszonkilencet, a legutolsó 1669-ben jelent meg, az első 1487-ben. Hihetetlenül nagy szám azokban a műveletlen századokban!
Girin komoran hümmögött valamit. A könyvtáros hellyel kínálta őket és eltávozott. Girin lassan odament az asztalhoz, a könyvre nézett és olyan sokáig állt mellette, mintha teljesen megfeledkezett volna az égvilágon mindenről. Szima kíváncsian figyelte, hogyan változott meg jóságos arca, amelyet már annyira megkedvelt. Megkeményedett, rideggé vált. Összeszűkült hideg tekintetű szeme mintha egy kegyetlen gondolkodó gépből nézett volna. Szima arra gondolt, hogy Girin biztosan ilyen arcot vág, ha kudarc vagy vereség éri, amely elkerülhetetlen velejárója az igazi alkotó tevékenységnek.
Girin nem fordult Szimához, hanem némán felnyitotta a vastag bőrkötésű könyvet. Szima megpillantotta a címlap nagy, alkalmasint rajzolt betűit, amelyek még mindig olvashatóak voltak. A gót betűs latin szavak teljesen érthetetlenek voltak Szima számára, ezért kérdő pillantást vetett Girinre. A férfi szép vonalú száját egy pillanatra eltorzította az arcára kiülő undor, amint hangtalanul olvasta a titokzatos könyv címét. Csak akkor kapott észbe, amikor Szima megérintette a karját.
Girin megtörölte homlokát és ekkor megpillantotta Szima kedves, de riadt arcát.
— Mi történt magával? — kérdezte a lány.
— Bocsásson meg, Szima — mondta felegyenesedve Girin. — Túlságosan gyűlölöm az emberiségnek ezt a szégyenét, és sehogy sem tudok felemelkedni az elmúlt korok nyugodt és bölcs tanulmányozásának magaslatára. Azt képzelem, hogy magam, is résztvevője vagyok a gonosztetteknek és felelek értük. Ez az előttünk fekvő könyv, ez a szörnyűség agyonkínzott megszámlálhatatlan embert, főleg nőt. Undorodom megérinteni a lapjait, amelyekről, úgy rémlik, még most is vér csepeg. Ez a Boszorkányok kalapácsa — Malleus maleficarum, amelyet két nagy tudású középkori német szerzetes, Sprenger és Institor írt. Kézikönyv, amely arról szól, hogyan lehet fellelni a boszorkányokat, hogyan kell kínozni és beismerő vallomásra kényszeríteni őket.