Ott állok én, gondolta Hawat.
— Min jár az eszed, Thufir? — kérdezte Paul.
Hawat ránézett a fiúra.
— Azon, hogy nemsokára mindnyájan eltűnünk innen, és aligha látjuk újra ezt a helyet.
— Elszomorít?
— Miért szomorítana? Ostobaság! Barátoktól elválni, az szomorúság. De egy hely, az csak egy hely. — Az asztalra pillantott, a térképekre. — És az Arrakis is csak egy másik hely.
— Apám küldött fel, hogy ellenőrizz?
Hawat összevonta a szemöldökét — zavarba ejtő megfigyelőképessége volt a fiúnak! Bólintott.
— Arra gondolsz, jobban esett volna, ha ő maga jön fel; de bizonyára tudod, mennyi dolga van. Majd később feljön.
— Épp az arrakisi viharokról olvasgattam.
— A viharokról. Értem.
— Igencsak veszélyesnek látszanak.
— Nagyon enyhé kifejezés a veszélyes! Azok a viharok hat-hétezer kilométernyi síkság fölött jönnek lendületbe, erőt gyűjtenek mindenből, amiből lehet — a Coriolis-erőből, más viharokból, bármiből, amiben egy szemernyi energia van. Elérik az óránkénti hétszáz kilométeres sebességet, és meg vannak rakva minden mozdíthatóval, ami az útjukba akadt — porral, homokkal, kővel, mindennel! Lemarják a húst a csontról, és szilánkokká forgácsolják a csontot.
— Miért nincs ott időjárás-szabályozás?
— Az Arrakison ez különlegesen nehéz feladat, nagyobbak a költségek, aztán jön a fenntartás meg a többi. A Liga rettenetesen magas árat kér a műholdas szabályozásért, és az apád Háza nem tartozik a dúsgazdag hatalmasok közé, fiam. Ezt te is tudod.
— Te már láttad a fremeneket?
Nagyon szökellnek ma a gondolatai, gondolta Hawat.
— Lehet, hogy láttam, lehet, hogy nem — felelte. — Nemigen lehet megkülönböztetni őket a grabenek, homorok népétől. Mindenki ugyanolyan bő burnuszt visel, és minden zárt helyen az égig bűzlenek. A különleges ruháik miatt — ők „cirkoruhának” nevezik —, amivel visszanyerik a testnedvüket.
Paul nyelt egyet, hirtelen megérezte, hogy belül nedves a szája, felrémlett benne, amikor szomjúságról álmodott. Vigasztalan gondolat volt, hogy emberek annyira vízszűkében lehetnek, hogy kénytelenek recirkuláltatni tulajdon testnedveiket.
— Nagy érték ott a víz — mondta.
Hawat bólintott, és azt gondolta: Lehet, hogy az én viselkedésem érezteti vele, milyen komoly ellenfél az a bolygó? Persze, őrültség is lenne úgy odamenni, hogy ne legyen meg bennünk a kellő elővigyázatosság!
Paul felnézett a tetőablakra, látta, hogy közben eleredt az eső. Elnézte, ahogy a szürke metaüvegen szétterülnek a tócsák.
— Víz — mondta.
— Megtanulod majd nagyra becsülni a vizet — mondta Hawat. — Mint a herceg fia, sohasem leszel szűkében, de látni fogod magad körül a szomjínség gyötrelmeit.
Paul megnyalta az ajkát, visszagondolt egy héttel korábbra, a Tisztelendő Anya próbatételére. Az öregasszony is mondott valamit a szomjínségről.
„Majd megismered a temetősíkságokat — mondta —, a kopár sivatagokat, a száraz pusztaságot, ahol nincs semmi, csak a fűszer és a homokférgek. Megfested majd a szemedet, hogy ne vakítson a nap. Barátságos menedékhelynek számít majd egy-egy mélyedés, ahol nem ér a szél, ahol nem vagy szem előtt. A saját lábadon kell járnod, nem lesz topter, nem lesz kocsi, nem lesz hátasállat sem.”
Pault sokkal inkább az öregasszony hangja ragadta meg — az éneklő, reszketeg hanghordozás —, mint a szavai.
„Amikor az Arrakison élsz — mondta —, khala, pusztaságban élsz majd. A holdak lesznek a barátaid, a nap az ellenséged.”
Paul emlékezett, hogy az anyja otthagyta az ajtó melletti őrhelyét, odament melléje, ő is fölnézétt az öregasszonyra. „Semmi reményt nem látsz, Tisztelendő Anyám?” — kérdezte.
„Az apa számára nem.” Csendre intette Jessicát, ránézett a fiúra. „Vésd az emlékezetedbe, fiam: Minden világnak négy pillére van.” Feltartotta négy göcsörtös ujját. „A bölcsek tudása, a hatalmasok igazságossága, a bátrak vitézsége és az igazak imádsága. De mindez mit sem ér… — ökölbe szorította a kezét — …olyan uralkodó nélkül, aki érti az uralkodás művészetét. Ez legyen az, amit megtanulsz és továbbadsz!”
Egy hét telt el az óta a beszélgetés óta. A Tisztelendő Anya szavai csak most kezdtek a helyükre kerülni Paul tudatában. Ahogy ott ült Thufir Hawattal, a fiút hirtelen félelem fogta el. Ránézett a Mentátra, aki összeráncolt homlokkal, tűnődve figyelte.
— Merre jártak a gondolataid? — kérdezte Hawat.
— Találkoztál a Tisztelendő Anyával?
— A Császári Igazmondó boszorkával? — Hawat szemében érdeklődés csillant meg. — Igen.
— Amikor itt volt… — Paul tétovázott. Azon kapta magát, hogy nem tud beszélni Hawatnak a próbáról. Valami mélyen gyökerező gátlás akadályozta.
— Igen? Mit csinált?
Paul mélyet lélegzett, aztán még egyet.
— Mondott valamit. — Lehunyta a szemét, fölidézte a szavakat, s amikor megszólalt, a hangja akaratlanul is utánozta az öregasszonyét: — „Te, Paul Atreides, hercegi sarj, királyok ivadéka, meg kell tanuld az uralkodás művészetét. Ezt ugyanis egyetlen ősöd sem tanulta meg!” — Paul kinyitotta a szemét. — Ettől méregbe gurultam, és azt mondtam, az apám egy egész bolygón uralkodik. Ő meg azt felelte, már nem sokáig. De az apám egy gazdagabb bolygót kap helyette, mondtam én. Mire ő: „El fogja veszíteni azt is.” Erre az volt az első gondolatom, hogy figyelmeztetnem kell apámat, de a Tisztelendő Anya azt mondta, már figyelmeztették épp elegen, köztük te is, anyám is.
— Így igaz — dünnyögte Hawat.
— Akkor miért megyünk mégis? — csattant fel Paul.
— Mert a Császár megparancsolta. És mert nem olyan reménytelen a dolog, mint ahogy az a boszorka-kém mondta. Milyen további bölcsességek fakadtak még abból a vénséges kútfőből?
Paul lenézett a jobb kezére, mely anélkül hogy észrevette volna, ökölbe szorult az asztal alatt. Tudatos erőfeszítéssel ellazította az izmait. Valahogy elérte az öregasszony, gondolta, hogy hatalma legyen fölöttem. Hogyan?
— Megkérdezte, szerintem mit jelent uralkodni — mondta. — Azt feleltem, hogy az ember parancsol másoknak. Ő meg azt mondta, nemcsak tanulnom kell, hanem felejtenem is van mit.
A vén banya a fején találta a szöget, gondolta Hawat. Csak a fejével intett Paulnak, hogy folytassa.
— Azt mondta, az uralkodónak meg kell tanulnia kényszerítés helyett meggyőzni. Neki kell a legtöbbet adnia, hogy a legtöbbet kapja, hogy a legjobbak álljanak melléje.
— Hogy magyarázta azt, hogy apád mellett olyanok állnak, mint Duncan és Gurney? — kérdezte Hawat.
Paul vállat vont.
— Aztán azt mondta, hogy a jó uralkodónak meg kell tanulnia a világa nyelvét, és az minden világon más. Én azt hittem, arra gondol, hogy az Arrakison nem beszélnek galachul, de azt mondta, egészen másról van szó. Ő a föld, a kövek, a növények nyelvére gondolt, arra a nyelvre, amelyet nem egyszerűen a fülével hall az ember. Mire én azt mondtam, ezt hívja dr. Yueh az élet titkának.
Hawat kuncogott.
— Ehhez meg mit szólt?
— Úgy látom, nagyon dühös lett. Azt mondta, az élet titka nem probléma, amit meg kell oldani, hanem realitás, amit át kell élni. Akkor az első Mentáttörvényt idéztem neki: „A folyamatot nem lehet úgy megérteni, hogy megállítjuk. A megértésnek együtt kell haladnia a folyamattal, részévé kell válnia.” Ez mintha kielégítette volna.