— A Sayyadinákat — mondta Stilgar —, ha nem is ők a vezérek, különös tisztelet illeti meg nálunk. Ők azok, akik tanítanak minket. Ők tartják fenn Isten erejét idebenn. — Megérintette a mellét.
Most kell a végére járnom ennek a Tisztelendő Anya-rejtélynek, gondolta Jessica. Azt mondta:
— Az előbb a Tisztelendő Anyátokat említetted… és én is hallottam már legendákról, próféciákról.
— Azt mondják, hogy két ember, egy Bene Gesserit és a fia kezében van a jövőnk kulcsa — mondta Stilgar.
— Gondolod, hogy én vagyok az?
Jessica a férfi arcát figyelte, és közben azt gondolta: A fiatal hajtás olyan könnyen elpusztul! A kezdet mindig veszéllyel terhes.
— Nem tudjuk — felelte Stilgar.
Jessica bólintott. Becsületes ember, gondolta. Jelet vár tőlem, de nem fogja befolyásolni a végzetet azzal, hogy megmondja, milyen jelet.
Elfordította a fejét, lepillantott az odalent aranyló, vöröslő árnyakra, nézte, hogy vibrál a poros levegő a barlang szája előtt. Valami macskaóvatosság lett úrrá rajta. Ismerte a Missionaria Protectiva frazeológiáját, tudta, hogyan kell felhasználnia szükség esetén a saját céljaira a legendák, félelmek, remények előre elültetett szövevényét, de elképesztő változásokat érzett itt… mintha valaki már eljött volna ezek közé fremenek közé, és tőkét kovácsolt volna a Missionaria Protectiva hagyatékából.
Stilgar megköszörülte a torkát.
Jessica érezte, hogy a férfi türelmetlen, tudta, hogy az idő halad, hogy az emberek alig várják, hogy lezárhassák ezt a barlangnyílást. Most már a vakmerőség ideje jött el. Ráébredt, mire van szüksége: valami dar al-hikmanra, valamelyik fordítóiskolára, ahonnan megtudhatja…
— Adab — suttogta.
Olyan érzés fogta el, mintha bukfencet vetett volna az agya. Megdobbanó szívvel ismerte föl az érzést. Az egész Bene Gesserit-képzésben nem volt még egy mozzanat, amelynek ilyen felhívó ereje lett volna. Csak az adab volt ilyen, az uralkodó emlékezet, amely alárendeli magának az embert. Jessica átengedte magát neki, hagyta, hogy az ajkára toluljanak a szavak.
— Ibn quirtaba — szólalt meg —, egészen addig, ahol véget ér a por. — Előrenyújtotta a karját a köpeny alól, látta, hogy Stilgar szeme tágra nyílik. Burnuszok suhogását hallotta maga mögül. — Látok magam előtt egy… frement, nála a példázatok könyve — mondta éneklő hangon. — Abból olvas al-Latnak, a napnak, akivel szembeszállt és akit leigázott. Abból olvas az Ítélő Sadusoknak, és ezt olvassa nekik:
Remegés futott végig rajta. Leeresztette a karját.
Mögüle, a barlang mélyének sötétjéből suttogó kórus felelt rá:
— „Kezük műve semmivé lesz…”
— Isten tüze égjen szíved fölött — mondta Jessica. És azt gondolta: Most már sínen vagyunk.
— Isten tüze lángoljon — jött a válasz.
Jessica bólintott.
— Ellenségeid pusztuljanak — mondta.
— Bi-la kaifa — felelték rá.
A hirtelen csöndben Stilgar meghajolt előtte.
— Sayyadina — mondta. — Ha Shai-hulud is úgy akarja, akkor még elvégezheted a belső átváltoztatást, hogy Tisztelendő Anya legyen belőled.
Belső átváltoztatás, ismételte meg gondolatban Jessica. Különös megfogalmazás. De a többi elég jól beleillik a sémába. Keserű cinizmussal gondolt rá, hogy mit csinált. A Missionaria Protectiva ritkán hagy cserben bennünket. Ebben a pusztaságban is előkészítették számunkra a helyet. Most… most pedig el kell játszanom Auliya, Isten Szolgálólánya szerepét… csak éppen Sayyadinának hívják az efféle harciasabb népek, akikbe olyan alaposan bele kellett plántálni a Bene Gesserit áhítatos halandzsáját, hogy még a főpapnőiket is Tisztelendő Anyának hívják!
Paul Csani mellett állt a belső barlang félhomályában. Még mindig érezte a szájában a falat ízét, amelyet a lánytól kapott — madárhús volt benne és magvak, összegyúrva fűszermézzel, levélbe göngyölve. Amikor néhány perccel korábban megkóstolta, rájött, hogy még soha életében nem evett ilyen tömény fűszereszenciát, és egy pillanatra félelem fogta el. Tudta, mit tehet vele ez az eszencia — előidézheti a változást, amely fölébreszti benne a jövőlátó tudatot.
— Bi-la kaifa — suttogta Csani.
Paul ránézett, látta rajta az áhítatot, amellyel a fremenek szemlátomást elfogadták az anyja szavait. Csak a Jamis nevezetű férfi látszott elkülönülni, mintha összefont karjaival távol akarta volna tartani magától a szertartást.
— Duy yakha hin mange — suttogta Csani. — Duy punra hin mange. Két szemem van. Két lábam van.
És ámulattal nézett Paula.
Paul mély lélegzetet vett, igyekezett lecsillapítani a benne tomboló vihart. Az anyja szavai összefonódtak a fűszereszencia hatásával, úgy érezte, emelkednek-süllyednek benne a szavak, mint árnyékok a lobogó tűz körül. Az egész mögött ott érezte a cinizmust is — oly jól ismerte az anyját! —, de semmi sem fékezhette meg ezt a valamit benne, ami egy falatnyi étellel kezdődött el…
Félelmetes cél!
Hirtelen megérezte, úrrá lett rajta a faj öntudata, amely elől nem menekülhetett. Minden részlet éles kontúrt kapott, a látótere kitágult, özönlöttek be az adatok, hideg pontossággal működött a tudata. Leült a földre, nekitámasztotta a hátát a sziklának, átadta magát a belső erőnek. A tudata kiáramlott abba az időtlen zónába, ahonnan áttekinthette az időt, érzékelhette a lehetséges utakat, megcsaphatta a jövő szele… és a múlt szele: mintha egy szemmel a múltat, egy szemmel a jelent és egy szemmel a jövőt látta volna, s mindez összeolvadt egyetlen négydimenziós képpé, ahol láthatta, miként fonódik egybe a tér és az idő.
Fennállt az a veszély, hogy elragadja a saját lendülete, bele kellett kapaszkodnia a jelen tudatába, érzékelni a tapasztalás tompa döccenéseit, az eláramló pillanatot, a van folyamatos belekövülését a változhatatlan voltba.
Ahogy felfogta a jelent, most érezte meg először, hogy az idő hatalmas, egyenletes hömpölygését hogyan zavarják meg mindenütt a kósza áramlatok, hullámok, hatások és ellenhatások, ahogy a hullámverés nekicsapódik a sziklás partoknak. Új fényben, tisztábban láthatta tulajdon jövőlátását is. Most megértette, mi okozza benne azokat a vakfoltokat, és hirtelen félelem fogta el.
A jövőlátása, most már tudta, olyan megvilágosodás volt, amelyben szerepet kapott az is, amit még meg tudott világítani — egyszerre eredményezett pontosságot és alapvető hibákat, mert beleszólt valami Heisenberg-féle határozatlansági effektus: az energia, amely feltárta, amit látott, meg is változtatta a látottakat.
És amit most látott, az egy időfókusz volt, itt, ebben a barlangban, a lehetőségek forrongó tömege összpontosult, ahol a legapróbb cselekedet — egy pillantás, egy óvatlan szó, egy arrébb lökött homokszem — gigászi emelőkart mozdíthatott el az egész ismert világmindenségen át. Paul erőszakos összeütközést látott maga előtt, amelynek a kimenetele olyan sok tényezőtől függött, hogy az ő legapróbb mozdulata hatalmas változásokat idézett elő a szövevényben.