Most már Paul szorongatta az ellenfelét, körözött, bár nem támadott. Észrevette a másik félelmét. A gondolataiban megszólalt Duncan Idaho hangja: „Amikor az ellenfeled félni kezd tőled, akkor csak hagyd hatnia félelmet, hogy megdolgozza, amíg a félelemből rémület lesz. A rémült ember önmagával küzd. Végül kétségbeesetten támadásba lendül. Az a legveszélyesebb pillanat, de általában számítani lehet rá, hogy a rémült ember elkövet egy végzetes hibát. Te most azt fogod megtanulni, hogy észrevedd és kihasználd ezeket a hibákat…”
A barlangban a nézők soraiból mormogás hallatszott.
Azt hiszik, Paul játszadozik Jamisszal, gondolta Jessica. Azt hiszik, fölöslegesen kínozza.
De megerezte az izgalom másik elemét is, azt, hogy élvezték a látványosságot. Jessica azt is látta, hogy Jamisban fokozatosan nő a feszültség. Azt a pillanatot, amikor már nem tudta tovább féken tartani, Jessica ugyanolyan pontosan érzékelte, mint Jamis maga… vagy Paul.
Jamis hatalmasat ugrott, a jobb kezével egy rövid cselező mozdulat után lecsapott, de az a keze üres volt. A kriszkés a bal kezében villant meg.
Jessicának elállt a lélegzete.
Pault azonban már figyelmeztette Csani: „Jamis kétkezes!” „A késre koncentrálj, ne a kézre, amely fogja — ismételgette annak idején unos-untalan Gurney Halleck. — A kés veszélyesebb, mint a kéz, és bármelyik kézben lehet!”
Paul viszont közben észrevette Jamis hibáját: rossz volt a lábmunkája, úgyhogy egy pillanattal tovább tartott, amíg visszanyerte az egyensúlyát az ugrás után, amelynek csak az volt a célja, hogy megzavarja Pault, és elterelje a figyelmét a kézváltásról.
Ha nem lett volna a parázsgömbök gyönge, sárgás fénye, ha nem meredtek volna rájuk a mélykék szemek, minden olyan lett volna, mint a gyakorlóteremben. A pajzs nem számít olyankor, amikor a saját mozgását lehet szembefordítani az ellenféllel. Paul szinte követhetetlenül gyors mozdulattal átkapta a saját kését is a bal kezébe, oldalt lépett, és egyet döfött fölfelé, Jamis mellkasába, aztán hátraugrott, és csak nézte, ahogy a másik összeesik.
Jamis rongyként omlott a földre, hasra zuhant, felnyögött, Paul felé fordította a fejét, aztán nem mozdult többet. Élettelen szeme sötétüveggolyóként meredt rájuk.
„A heggyel ölni nem művészet — mondta egyszer Idaho Paulnak —, de azért ebből ne csinálj gondot, ha ott a kínálkozó alkalom!”
A fremenek odatódultak; kitöltötték a kört, félrelökték Pault. A nyüzsgő, lázasan tevékenykedő tömegben eltűnt Jamis. Kisvártatva néhányan elsiettek a barlang mélyébe, egy köpenybe burkolt teherrel a kezük között.
A holttestnek nyoma sem látszott már.
Jessica a fia felé furakodott. Úgy érezte, úszik a köpenyes, rossz szagú testek tengerében, a furcsamód elnémult tömegben.
Itt van a rettenetes pillanat, gondolta. Paul testi és szellemi fölénye nyilvánvaló tudatában megölt egy embert. Nem szabad megtanulnia, hogy élvezze az ilyen győzelmet.
Átnyomakodott az utolsó sorokon; Paul egy kis üres részen állt, két szakállas fremen segített neki visszabújni a cirkoruhájába.
Jessica fürkésző tekintettel nézte a fiát. Paul szeme csillogott.
Hangosan zihált, hagyta, hogy öltöztessék, de ő maga nem segített.
— Jamis ellen! És egy karcolás sincs rajta! — mormogta az egyik fremen.
Csani, oldalt állt, a szemét nem vette le Paulról. Jessica látta rajta az izgatottságot, látta a csodálatot a huncut arcocskán.
Most kell megtenni, de gyorsan! gondolta Jessica.
Minden megvetését belesűrítette a hangjába és az arckifejezésébe, úgy mondta:
— No lám… milyen érzés gyilkosnak lenni?
Paul megdermedt, mintha megütötték volna. A tekintete találkozott anyja fagyos pillantásával, és elöntötte az arcát a pír. Önkéntelenül arra a helyre pillantott, ahol az előbb még ott feküdt Jamis.
Stilgar odafurakodott Jessica mellé, miután visszatért a barlang mélyéből, ahová Jamis testét elvitték. Kimért, keserű hangon szólt Paulhoz:
— Amikor majd eljön az ideje, hogy kihívj engem, és az én helyemre törj, ne hidd, hogy velem úgy játszadozhatsz, ahogy Jamisszal eljátszottál!
Jessica érezte, ahogy az ő és Stilgar szavai belemartak Paulba, elvégezték kegyetlen feladatukat. Ezek az emberek tévedtek — de hasznos volt most a tévedésük. Kutatóan végigtekintett a körülöttük sorakozó arcokon, ugyanúgy, mint Paul, és ugyanazt látta, amit ő. Csodálatot, igen, és félelmet… és egyiken-másikon megvetést. Aztán Stilgarra emelte a pillantását, látta rajta a keserű belenyugvást, és tudta, milyennek rémlett Stilgar szemében a küzdelem.
Paul az anyjára nézett.
— Te tudod, miért volt — mondta.
Jessica hallotta a hangjában a kijózanodást, a lelkifurdalást. Még egyszer végigsöpört a pillantása a körülöttük állókon, aztán azt mondta:
— Paul eddig még sohasem ölt meg közelharcban embert.
Stilgar hitetlen képpel nézett rá.
— Nem játszadoztam vele — mondta Paul. Odanyomakodott az anyja elé, megigazította magán a köpenyt, lenézett a sötét foltra, amelyet Jamis vére hagyott a sziklán. — Nem akartam megölni.
Jessica látta, hogy Stilgar arcáról lassan eltűnik a hitetlenség, elfoglalja a helyét a megkönnyebbülés, miközben eres kezével a szakállát húzogatta. Hallotta, ahogy a csoporton mormogás fut végig.
— Szóval ezért kérdezted, megadja-e magát — mondta Stilgar. — Értem. A mi szokásaink mások, de majd meglátod, miért. Már azt hittem, skorpiót engedtünk be magunk közé. — Pár pillanatig tétovázott, aztán folytatta: — És ezentúl nem szólítalak kölyöknek.
A körülállók közül megszólalt egy hang:
— Név kéne neki, Stil!
Stilgar bólintott, tűnődve húzogatta a szakállát.
— Erőt látok benned… mint amilyen erő van a kőoszlop alatt. — Megint elhallgatott. — Ezentúl közöttünk Usul leszel, az oszlop talapzata. Ez a titkos neved, ez a neved a sziecsben. Mi, a Tabr sziecsbeliek használhatjuk, de mások nem vehetik a szájukra… Usul.
Mormogás hallatszott körülöttük:
— Jó választás… erős név… szerencsét hoz. — És Jessica megérezte, hogy elfogadták, befogadták őket, tudta, hogy ő is része annak, amit a bajnoka elnyert: most már Sayyadina volt.
— És te milyen férfinevet választasz magadnak, hogyan szólítsunk mások előtt? — kérdezte Stilgar.
Paul az anyjára pillantott, aztán Stilgarra. Ennek a pillanatnak a töredékei ott voltak ugyan jövőlátó emlékezetében, de úgy érezte, mintha a különbségek fizikai erőként nyomnák, szorítanák át a jelen szűk kapuján.
— Hogy nevezitek ti azt a kis egeret, azt az ugráló egeret? — kérdezte Paul, ahogy az eszébe jutott a Tuono-medencében látott hipp-hopp, tipi-topp mozgás.
Kuncogás hallatszott körülöttük.
— Muad-Dibnek mondjuk — felelte Stilgar.
Jessicának elakadt a lélegzete. Ezt a nevet hallotta Paultól, amikor megmondta, hogy a fremenek majd befogadják őket, és így hívják őt. Hirtelen félni kezdett a fiától, és félteni kezdte.
Paul nyelt egyet. Úgy érezte, mintha olyan szerepet játszana, amelyet már számtalanszor eljátszott gondolatban… de mégis… voltak különbségek. Látta magát, ahogy szédítő magasságban van, sok tapasztalat és az ismeretek hatalmas tárházának birtokában, körös-körül azonban feneketlen mélység tátongott.