És megint fölrémlett előtte a látomás, amelyben fanatikus légiók vonultak a zöld-fekete Atreides-zászló alatt, végigpusztítva, fölperzselve a világmindenséget a prófétájuk, Muad-Dib nevében.
Annak nem szabad megtörténnie, mondta magában.
— Ezt a nevet akarod, hogy Mund-Dib? — kérdezte Stilgar.
— Én Atreides vagyok — suttogta Paul, aztán hangosan azt mondta: — Nem helyes, hogy egészen lemondjak arról a névről, amelyet az apámtól kaptam. Lehetne-e a nevem közöttetek Paul Muad-Dib?
— Paul Muad-Dib vagy — mondta Stilgar.
Ez nem volt benne egyetlen látomásomban sem, gondolta Paul. Mást csináltam.
De úgy érezte, továbbra is ott tátong körülötte az a mélység.
Megint mormogás futott át a csapaton, ahogy az egyik a másikhoz fordult:
— Bölcsesség és erő együtt… Mi kell még?… Szakasztott, mint a legenda… Lisan al-Gaib… Lisan al-Gaib…
— Mondok valamit az új nevedről — szólt Stilgar. — Kedvünkre való a választásod. Muad-Dib járatos a sivatag fortélyaiban. Muad-Dib megteremti magának a vizet. Muad-Dib elrejtőzik a nap elől, és az éjszaka hűvösében indul útnak. Muad-Dib termékeny, és benépesíti a vidéket. Muad-Dibet úgy emlegetjük, hogy „a fiúk tanítómestere”. Erős alap ez, amelyre fölépítheted az életedet, Paul Muad-Dib, aki Usul vagy miközöttünk. Szívesen fogadunk magunk között.
Stilgar a tenyerével megérintette Paul homlokát, aztán elvette a kezét, átölelte Pault, és azt mormogta:
— Usul.
Ahogy Stilgar ellépett tőle, a csapat következő tagja lépett oda, átölelte Pault, megismételte új nevét. Ölelésből ölelésbe adta Pault a csapai, fülében zsongtak a hangok, a különféle hangszínek:
— Usul… Usul… Usul… — Máris név szerint ismerte egyiket-másikat. És ott volt Csani is, aki odaszorította az arcát az övéhez, ahogy átölelte és kimondta a nevét.
Aztán Paul megint ott állt Stilgar előtt, aki azt mondta:
— Most már az Ihuan Bedvin tagja vagy, a testvérünk. — Megkeményedett az arckifejezése, parancsoló lett a hangja: — És most, Paul Muad-Dib, igazítsd meg magadon a cirkoruhát! — Csanira pillantott. — Csani! Nézd meg, hogy áll Paul Muad-Dib orrában az a dugó! Úgy emlékszem, téged bíztalak meg vele, hogy a gondját viseld!
— Nem volt miből újat csinálnom, Stil — mondta a lány. — Ott van persze Jamisé, de hát…
— Elég ebből!
— Akkor odaadom az én egyik dugómat — mondta Csani. — Kibírom eggyel is, amíg…
— Még csak az kéne — mondta Stilgar. — Tudom, hogy vannak tartalékok. Hol vannak a tartalékok, mi? Egy csapat vagyunk, vagy csak összeverődött vademberek?
Kezek nyúltak feléjük, kemény, szálas tárgyak voltak bennük. Stilgar kiválasztott négyet, odaadta Csaninak.
— Csináld meg ezeket Usulnak és a Sayyadinának!
Egy hang szólalt meg a többiek háta mögül.
— És a víz, Stil? Mi lesz a csomagjukban levő literkannákkal?
— Tudom, hogy meg vagy szorulva, Forak — mondta Stilgar. Jessicára nézett. Jessica bólintott.
— Bontsatok föl egyet azoknak; akiknek szükségük van rá — mondta Stilgar. — Vízmester… hol egy vízmester? Á, Simum, gondod legyen, hogy annyit mérjenek ki, amennyire szükség van! Csak annyit, nem többet. Ez a víz a Sayyadina hozománya, és a sziecsben vissza kell fizetni neki a rendes terepi kamattal, levonva a csomagolást.
— Mekkora terepi kamattal kell visszafizetni? — kérdezte Jessica.
— Tíz az egyhez — mondta Stilgar.
— De hát ez…
— Bölcs szabály, majd meglátod — mondta Stilgar.
Köpenyek suhogása hallatszott a csapat hátsó soraiból, ahogy az emberek a víz köré gyűltek.
Stilgar föltartotta a kezét. Csönd lett.
— Ami Jamist illeti — mondta —, elrendelem a teljes szertartást. Jamis a társunk volt, testvérünk az Ihuan Bedvinben. Nem fordulunk el tőle anélkül, hogy megadnánk az illő tiszteletet annak, aki próbára tette a sorsunkat ezzel a tahaddi-kihívással. Történjék meg a szertartás… napnyugtakor, amikor majd a sötétség borulhat rá Jamisra.
Paul ezeknek a szavaknak a hallatán rádöbbent, hogy már megint belekerült abba a mélységbe… az idő vakfoltjába. Nem volt olyan múlt, amely kitölthette volna a jövőt a gondolataiban… illetve… illetve… még mindig ott lobogott valahol a zöld-fekete Atreides-zászló… valahol elöl… még mindig látszottak a dzsihad véres szablyái és fanatikus légiói.
Nem lesz, mondta magában. Nem hagyhatom.
Isten azért teremtette az Arrakist, hogy megeddze az igazhitűeket.
A barlang némaságában Jessica hallotta a homok csikordulását a sziklán, ahogy az emberek járkáltak, a fülébe hatoltak a távoli madárrikoltások, amelyekről Stilgar azt mondta, hogy az őrszemek jelei.
A nagy műanyag szigetelőlepleket már levették a barlang nyílásáról. Jessica látta, ahogy az alkonyati árnyékok rávetődnek a nyílás előtti sziklaperemre és a mögötte elterülő medencére. Érezte, hogy búcsúzik tőlük a napvilág, érezte a száraz hőségből is, nemcsak az árnyékokból. Tudta, hogy a Bene Gesserit iskoláiban szerzett kifinomult észlelése nemsokára képes lesz arra, amire ezek a fremenek szemlátomást képesek voltak: hogy megérezzék a legcsekélyebb változást is a levegő páratartalmában.
Hogy kapkodtak, hogy összecsukják magukon a cirkoruháikat, amikor kinyílt a barlang szája!
A barlang mélyében valaki kántálni kezdte:
Jessica magában lefordította: Ezek hamvak! És ezek gyökerek!
Lassan kezdetét vette Jamis temetési szertartása.
Jessica kibámult az arrakisi naplementére; az égbolton egymásra tornyosuló színrétegekre. Az éjszaka kinyújtotta árnyékujjait a távoli sziklák között.
A hőség azonban nem enyhült.
Jessica gondolatait a hőség a vízre terelte, és arra a megfigyelésre, hogy ezt az egész népet rá lehetett szoktatni, hogy csak adott időpontokban érezzen szomjúságot.
Szomjúságot…
Látta maga előtt, milyenek voltak a holdsütötte hullámok a Caladanon, ahogy fehér köpenyt terítettek a parti sziklákra… és párától nehéz szél járt fölöttük. Most a köpenyét birizgáló szellő szinte perzselte a szabad bőrfelületet az orcáján, a homlokán. Az új orrdugók idegesítették, és azon kapta magát, hogy nem hagyja nyugodni a cső, amely lenyúlik az arcától a cirkoruhába, visszaviszi a lehelete páratartalmát.
Az egész ruha egy izzasztókamra volt.
„Kényelmesebben érzed majd magad a ruhádban, amikor a tested beállt az alacsonyabb víztartalomra” — mondta valamivel előbb Stilgar.
Jessica tudta, hogy így igaz, de ettől a tudástól most nem érezte jobban magát. Nyomasztotta, hogy itt az ember agyában öntudatlanul, de állandóan ott van a víz kérdése. Nem, helyesbítette magát, nem a vízé: a nedvességé.
Ez pedig már kényesebb és mélyebb kérdés volt. Közeledő lépteket hallott, megfordult, látta, hogy Paul jön elő a barlang mélyéről, nyomában a pajkos képű Csani.
És még valami, gondolta Jessica. Figyelmeztetni kell Pault, hogy vigyázzon az asszonyaikkal! Az ilyen sivatagi nők nem lennének alkalmasak hercegi feleségnek. Ágyasnak igen, de feleségnek nem.