Ha jól látom, kezdi túltenni magát rajta, gondolta Hawat, de nagyon ráijesztett a vén boszorkány. Vajon miért?
— Thufir — mondta Paul —, az Arrakis tényleg olyan rémes, mint amilyennek a Tisztelendő Anya mondta?
— Olyan rémes nem lehet semmi — felelte Hawat, és mosolyt erőltetett az arcára. — Vegyük például azokat a híres fremeneket, a renegát sivataglakókat. Első közelítésben azt mondhatom, hogy sokkal, de sokkal többen vannak, mint a Császárság hiszi! Emberek élnek ott, barátocskám, rengeteg ember, és… — Hawat figyelmeztetően az arca mellé emelte inas ujját — …gyilkos gyűlöletet éreznek a Harkonnenek iránt. Erről azonban egy szót se, fiam! Ezt csak mint apád híve mondom neked.
— Apám mesélt nekem a Salusa Secundusról — mondta Paul. — Tudod, Thufir, szerintem hasonlíthat az Arrakisra… talán egy fokkal jobb, de hasonló lehet.
— Igazában nem tudjuk, milyen most a Salusa Secundus — mondta Hawat. — Csak azt, hogy milyen volt réges-régen… szinte csak azt. De amit tudunk róla… aszerint igazad lehet.
— Segítenek majd nekünk a fremenek?
— Nem lehetetlen. — Hawat fölállt. — Én indulok az Arrakisra. Amíg nem találkozunk, légy szíves, ügyelj magadra, egy vénember kedvéért, aki szeret épségben látni. Légy jó fiú, ülj át ide, szembe az ajtóval! Nem mintha szerintem bármi veszély fenyegetne itt a kastélyban, csak azt akarom, hogy szokásoddá váljék.
Paul fölkelt, átment az asztal túloldalára.
— Ma elmégy már?
— El bizony, és holnap ti is. Legközelebb már az új bolygótok földjén találkozunk. — Megmarkolta Paul bicepszét. — Ne feledd: a fegyverforgató kar mindig szabadon, a pajzs mindig teljesen feltöltve! — Elengedte a fiú karját, vállon veregette, sarkon fordult, és gyors léptekkel kifelé indult.
— Thufir! — szólt utána Paul.
Hawat megfordult, visszanézett a nyitott ajtóból.
— Te se ülj háttal semmilyen ajtónak! — mondta Paul.
A ráncos, öreg arcon széles mosoly jelent meg.
— Attól te sose félj, cimbora! — És már ott sem volt, halkan becsukódott mögötte az ajtó.
Paul leült oda, ahol az előbb Hawat ült, és maga felé fordította a papírokat. Még egy napot töltök itt, gondolta. Elmegyünk. A távozás gondolata most hirtelen valóságosabb lett, mint eddig bármikor. Eszébe jutott még valami, amit az öregasszony mondott, arról, hogy egy világ rengeteg dolognak az összege — az embereknek, a földnek, a növényeknek, állatoknak, a holdaknak, az árapálynak, a napoknak —, az eredmény a természetnek nevezett ismeretlen végösszeg, egy bizonytalan eredő, a most érzete nélkül. És Paul eltűnődött: Mi az a most?
Hirtelen kivágódott az ajtó, egy csúf, esetlen férfi tántorgott be rajta, karjában egy halom fegyverrel.
— Mi az, Gurney Halleck — kurjantott a fiú —, te vagy az új fegyvermester?
Halleck a sarkával csukta be az ajtót.
— Tudom, hogy inkább szórakozni szeretnél — mondta. Körbepillantott a szobában, látta, hogy Hawat emberei már előzőleg átvizsgálták, ellenőrizték, hogy nem fenyegeti veszély benne a hercegi trón örökösét. Mindenütt ott voltak a szinte észrevehetetlen titkos jelek.
Paul nézte, ahogy a mackós léptű, rút ember újra mozgásba lendül, odatántorog a gyakorlóasztalhoz a fegyverhalommal, közben megakadt a szeme a Gurney vállára vetett kilenchúros baliseten. A pengető a húrok közé volt dugva fent, a fogólap közelében.
Halleck az asztalra dobta a fegyvereket, aztán sorba rakta őket — a kardokat, a tőröket, a kindzsalokat, a lassú lövedékű tűvetőket, a pajzsöveket. Amikor megfordult és rávillantotta mosolyát a fiúra, állán-nyakán megvonaglott a tintalián-seb helye.
— Szóval még egy köszönésre sem méltatsz, te kis gazember? — mondta Halleck. — És miféle tüskét szúrtál szegény öreg Hawatba? Úgy rohant el mellettem a folyosón, mint aki az ellensége temetésére igyekszik!
Paul elvigyorodott. Apja minden embere közül Gurney Hallecket szerette a legjobban, ismerte minden hangulatát, a szeszélyeit és a humorát, és inkább barátjának tekintette, mint apja zsoldosának.
Halleck lekapta a balisetet a válláról, elkezdte fölhangolni.
— Ha nem beszélsz, hát nem beszélsz — mondta.
Paul fölállt, odament.
— Mi az, Gurney, muzsikálni készülünk, amikor fegyvert kéne forgatnunk?
— Szóval ma pimaszkodunk az idősebbekkel — mondta Halleck. Megpendített egy húrt a hangszeren, elégedetten bólintott.
— Hol van Duncan Idaho? — kérdezte Paul. — Nem neki kellene ma fegyverismeretet tanítania?
— Duncan már elment, ő vezeti a második lépcsőt az Arrakisra — mondta Halleck. — Neked nem maradt más, mint szegény Gurney, akinek most elege van a fegyverforgatásból, és muzsikára áhítozik. — Megpendített egy másik húrt, fülelt, elmosolyodott. — És a haditanács úgy döntött, hogy mivel amúgy sincs tehetséged a fegyverforgatáshoz, legjobb lesz, ha kitanítunk zenésznek, hogy legalább valami hasznodat lehessen majd venni az életben.
— Akkor talán énekelj valami nótát — mondta Paul —, hogy tudjam, hogyan nem szabad előadni!
— Haha! — Gurney fölnevetett, aztán rázendített „A galaxai hölgyek”-re, a kezében szinte alig látszott a pengető, úgy táncolt a húrokon.
— Ahhoz képest, hogy semmi tehetséged a pengetéshez, egész tűrhető — jegyezte meg Paul —, de ha az anyám meghallaná, miféle pajzán nótákat énekelsz a kastélyban, levágatná a füledet és kitűzetné a falra dísznek.
Gurney meghúzgálta a bal fülét.
— Szegényes dísz lenne, mert nagyon felhorzsolódott már a sok kulcslyukon hallgatózástól, miközben egy bizonyos ifjú cimborám holmi különös dalocskákat gyakorolt a balisetjén!
— Úgy látom, elfelejtetted már, milyen érzés homokot találni az ágyadban — mondta Paul. Fölkapott egy pajzsövet az asztalról, felcsatolta a derekára. — Akkor harcra fel!
Halleck szeme tettetett döbbenettel meredt a fiúra.
— Hah! Tehát a te kezed követte el ama bűnös tettet! Védd hát magad, uracskám, védd magad! — Fölkapott egy kardot, megsuhogtatta a levegőben. — A bosszú pokoli vágya hajt, jaj neked, átkozott!
Paul fölvette a másik kardot, meghajlítgatta a kétélű, egyenes pengét; aztán megállt vívóállásban, egyik lábát előrecsúsztatva. Kimérten, ünnepélyesen szólalt meg, dr. Yueh modorát parodizálva:
— Micsoda fajankó fegyvermestert küldött ide az apám! Ez az ostoba Gurney Halleck biztosan azt sem tudja, mi az alapszabálya a pajzzsal való küzdelemnek! — Paul megnyomta a kapcsolót a derekán, ismerős bizsergést érzett, mintha összezsugorodott volna a bőre, ahogy a védő erőtér rásimult a homlokára, a hátára. Fülébe az erőtértől megszűrve, jellegzetes tompasággal hatoltak csak el a külvilág hangjai. — Pajzsharcban az ember gyorsan védekezik, lassan támad — folytatta. — A támadás fő célja, hogy hibás mozdulatra csábítsa az ellenfelet, hogy védtelenül maradjon a cseles támadáshoz! A pajzs visszaveri a gyors csapást, de átengedi a lassú kindzsalt! — Paul meglendítette a kardot, gyors cselvágást tett vele, majd hátrakapta és szúrt, épp annyira lassítva le a mozdulatot, hogy egy pajzs értelem nélküli védőtere már átengedje.