A báró észrevette, hogy az Alsóbb Házak csoportjában hirtelen megszakadt a társalgás, ahogy a nő a közelükbe ért, és minden szem csak őt követte. Ezek a Bene Gesseritek! gondolta magában. Meg kellene már szabadítani tőlük a világmindenséget!
— Kicsit arrébb, balra, két oszlop között van egy csendkúp — mondta a báró. — Ott nyugodtan beszélgethetünk, nem kell félnünk tőle, hogy kihallgatnak. — Kacsázó járásával bevonult a hangtompító erőtérbe, érezte, hogy a környezet zajai hirtelen tompák és nagyon távoliak lesznek.
A gróf odament melléje, mindketten megfordultak, arccal a fal felé, hogy ne lehessen olvasni a szájukról.
— Nem vagyunk elégedettek azzal, ahogy elparancsolta az Arrakisról a sardaukarokat — mondta a gróf.
Egyenes beszéd! gondolta a báró.
— Ha továbbra is itt maradtak volna a sardaukarok, fennállt volna a veszély, hogy mások is rájönnek, milyen segítséget kaptam a Császártól — mondta.
— Rabban unokaöcséd azonban a jelek szerint nem igyekszik kellő eréllyel megoldani a fremenkérdést.
— Mit kíván a Császár? — kérdezte a báró. — Legfeljebb egy maroknyi fremen van már csak az Arrakison. A déli sivatag lakhatatlan. Az északi sivatagot rendszeresen átfésülik az őrjárataink.
— Ki mondja azt, hogy a déli sivatag lakhatatlan?
— A ti tulajdon planetológusotok mondta, kedves grófom.
— Kynes doktor azonban meghalt.
— Ó, igen… sajnálatos módon.
— Egy felderítőtől, aki átrepült a déli területek fölött, úgy értesültünk — mondta a gróf —, hogy növényi élet jelei fedezhetők föl.
— Eszerint a Liga hozzájárult a műholdas megfigyeléshez?
— Ugyan, báró, te tudod a legjobban, hogy nem. A Császár törvényes úton nem állíthat kémholdat pályára az Arrakis körül.
— És én sem engedhetem meg magamnak — mondta a báró. — Ki repült át a déli terület fölött?
— Egy… csempész.
— Valaki nem mondott igazat neked, kedves grófom — mondta a báró. — A csempészek ugyanúgy nem tudnak röpködni a déli régiók fölött, mint Rabban emberei. Viharok, légköri zavarok, miegyéb, tudod? A navigációs irányadók gyorsabban mennek tönkre, mint ahogy kihelyezik őket.
— Majd máskor elbeszélgetünk a különböző típusú zavarokról — mondta a gróf.
Ohó! gondolta a báró.
— Valami hibát találtatok tehát az eljárásomban? — kérdezte méltatlankodó hangon.
— Ha az ember hibákról képzelődik, arra nem lehet mentség — jegyezte meg a gróf.
Szántszándékkal föl akar ingerelni, gondolta a báró. Két mély lélegzetet vett, hogy lecsillapodjék. Érezte tulajdon verejtékének szagát, és a szuszpenzorok hevederei a palástja alatt hirtelen mintha szorítani, horzsolni kezdték volna.
— A Császár nem neheztelhet a fiú és az ágyas halála miatt — mondta. — Kimenekültek a sivatagba. Homokvihar volt.
— Igen — mondta a gróf —, jó néhány kapóra jött balesetről tudunk.
— Nem szeretem ezt a hangot, gróf uram! — mondta a báró.
— Más a harag és más az erőszak — jegyezte meg a gróf. — Hadd figyelmeztesselek valamire. Ha holmi sajnálatos baleset érne engem, amíg itt vagyok, akkor valamennyi Nagy Ház értesül róla, mit tettél az Arrakison. Már régóta gyanakszanak a módszereidre.
— Mostanában csak egyetlen tranzakciómra emlékszem — mondta a báró —, amikor néhány sardaukar-légiót szállítottam el az Arrakisra…
— Azt hiszed, ezzel fenyegetheted a Császárt?
— Gondolni sem mernék rá!
A gróf elmosolyodott.
— Elő lehetne keríteni sardaukar-parancsnokokat, akik eskü alatt vallanák, hogy parancs nélküli akcióba fogtak, mert meg akartak verekedni ezzel a te fremen söpredékeddel.
— Sokan kételkednének az ilyen vallomásokban — mondta a báró, de a fenyegetés megdöbbentette. Csakugyan ilyen vakfegyelemre nevelték volna a sardaukarokat?
— Így vagy úgy, a Császár ellenőrizni kívánja az üzleti könyveidet — mondta a gróf.
— Amikor csak akarja.
— És… ööö… semmi kifogásod ellene?
— Semmi. A KHAFT-igazgatói tevékenységemben a legszőrszálhasogatóbb vizsgálat sem találhat hibát. — Közben azt gondolta: Emeljen csak alaptalan vádat ellenem, és derüljön rá fény! Ott állok majd felmagasztosulva, és világgá kiáltom: „Nézzétek, milyen igazságtalanul bántak velem!” Aztán próbáljon csak meg bármi más váddal előhozakodni, még ha igaz is! A Nagy Házak előtt nem lesz hitele a második támadásnak, ha az első alaptalannak bizonyult.
— Semmi kétségem felőle, hogy az üzleti könyveidben nem lesz hiba — mormogta a gróf.
— Miért szívügye a Császárnak a fremenek megsemmisítése? — kérdezte a báró.
— Témát szeretnél változtatni, ugye? — A gróf vállat vont. — A sardaukarok akarják, nem a Császár. A sardaukaroknak szükségük volt egy kis gyakorlásra… és nem szívesen hagynak befejezetlenül semmit.
Azzal akarna rám ijeszteni, hogy vérszomjas hóhérlegények serege támogatja? kérdezte magában a báró.
— Több-kevesebb mészárlás mindig is hozzátartozott az üzlethez — mondta a báró —, de valahol meg kell húzni a határt. Valakit meg kell hagyni, hogy kitermelje a fűszert!
A gróf röviden, horkantva fölnevetett.
— Azt hiszed, munkára tudod fogni a fremeneket?
— Sosem voltak elegen ahhoz, hogy érdemes legyen — mondta a báró. — A mészárlás azonban nyugtalanságot keltett a lakosság többi részében. Odáig fajult a helyzet, hogy most már az arrakisi kérdésnek egy egészen más irányú megoldását fontolgatom, kedves Fenringem. És be kell vallanom, hogy a Császárnak tartozom hálával az ötletért.
— Hmmm?
— Tudod, kedves grófom, lelkesítő példaként lebeg előttem a Császár börtönbolygója, a Salusa Secundus.
A gróf csillogó szeme áthatóan meredt a báróra.
— Miféle kapcsolat lehetne az Arrakis és a Salusa Secundus között?
A báró érezte a hirtelen feszültséget a másikban.
— Egyelőre semmi — mondta.
— Egyelőre?
— Lásd be, hogy úgy is létre lehetne hozni egy tekintélyes munkaerőbázist az Arrakison… hogy börtönbolygónak használjuk.
— Arra számítasz, hogy növekedni fog az elítéltek száma?
— Nagy a nyugtalanság — vallotta be a báró. — Muszáj hajtanom őket, Fenring, nem is akárhogy! Végül is tudod, mekkora árat kellett fizetnem annak a nyomorult Ligának, hogy elszállítsa a közös haderőnket az Arrakisra! Azt a pénzt valahonnét elő kell teremteni.
— Nem ajánlom, hogy a Császár engedélye nélkül börtönbolygónak használd az Arrakist, báró.
— Ugyan, dehogy — mondta a báró. Nem értette, miért lett hirtelen olyan fagyos Fenring hangja.
— Van még valami — mondta a gróf. — Úgy tudjuk, hogy Leto herceg Mentátja, Thufir Hawat nem halt meg, hanem a te alkalmazásodban áll.
— Nem vitt rá a lélek, hogy elpocsékoljam — mondta a báró.
— Hazudtál a sardaukar parancsnoknak, amikor azt állítottad, hogy Hawat meghalt.
— Ártalmatlan füllentés volt, kedves grófom! Semmi kedvem sem volt hosszadalmas szócsatába bonyolódni azzal az alakkal.