— Hawat volt az igazi áruló?
— Hová gondolsz? Nem, az a szélhámos orvos volt az! — A báró megtörölte verejtékező nyakszirtjét. Meg kell értened, Fenring, ott álltam Mentát nélkül! Tudsz róla. Még sohasem fordult elő, hogy ne lett volna Mentátom! Hallatlanul kellemetlen volt!
— Hogyan tudtad rávenni Hawatot, hogy átálljon hozzád?
— A hercege meghalt. — A báró mosolyt kényszerített az arcára. — Nincs miért félni Hawattól, kedves grófom. A Mentát testét telítettük latens méreggel. Az ételében kapja az ellenszert. Ha nem kap ellenszert, a méreg aktiválódik — és pár napon belül halál fia!
— Szüntessétek meg az ellenszer adagolását!
— De Hawat hasznunkra van!
— És túl sok mindenről tud, amiről senki élő embernek nem szabadna tudni!
— Azt mondtad, a Császár nem fél a leleplezéstől.
— Ne szórakozz velem, báró!
— Amikor egy ilyen parancs alatt ott látom a császári pecsétet, tüstént engedelmeskedem — mondta a báró. — De nem alkalmazkodom a te szeszélyeidhez.
— Úgy gondolod, csak szeszély?
— Mi más volna? A Császár nekem is lekötelezettem, Fenring. Megszabadítottam attól a kényelmetlen hercegtől.
— Néhány sardaukar segítségével.
— Hol talált volna a Császár még egy Házat, amely hajlandó álcázni őket, hogy titokban maradjon a Császár közreműködése?
— Ő is ugyanezt kérdezi magától, báró, csak egy kicsit más hangsúllyal.
A báró fürkészően szemügyre vette Fenringet, látta, hogy megfeszülnek az arcán az izmok, hogy uralkodik magán.
— Nocsak! — mondta a báró. — Remélem, nem képzeli a Császár, hogy ellenem is teljesen titokban tud akciót indítani.
— A Császár reméli, hogy ez nem válik szükségessé.
— Csak nem hiszi azt, hogy én fenyegetem a hatalmát?! — A báró hangjában sértett harag csendült, miközben arra gondolt: Próbáljon csak meg ezzel megfogni! Úgy kerülnék a trónra, hogy közben végig verhetném a mellem, hogy milyen igazságtalanul bántak velem.
A gróf hangja színtelenül kongott:
— A Császár azt hiszi, amit lát.
— Árulással merészelne megvádolni a Landsraad Nagytanácsa előtt? — A báró reménykedve visszafojtotta a lélegzetét.
— A Császárnak semmit nem kell merészelnie.
A báró elpördült a szuszpenzoraiban, hogy elrejtse az arckifejezését.
Még az én életemben megtörténhet! gondolta. Császár lehetek! Próbáljon csak meg hamis váddal elbánni velem! Aztán jönne a megvesztegetés és a rábeszélés, és a Nagy Házak egy emberként állanának mellém: úgy tódulnának a zászlóm alá, mint a menedéket kereső parasztok! Minden másnál jobban félnek attól, hogy a Császár sardaukarjai egyesével elbánnak a Házakkal.
— A Császár őszintén reméli, hogy sohasem kényszerül rá, hogy árulással vádoljon — mondta a gróf.
A bárónak nehezére esett, hogy semmi gúny ne legyen a hangjában, csak a sértődöttség, de valahogy sikerült.
— Mindig maradéktalanul hű alattvalója voltam. Kifejezni sem tudom, mennyire fájnak nekem ezek a szavak.
— Ehemmm-hmmm… — mondta a gróf.
A báró még mindig hátat fordított a grófnak, bólintott. Néhány pillanat múlva azt mondta:
— Ideje elindulni az arénába.
— Jó — mondta a gróf.
Kiléptek a csendkúpból, és egymás mellett elindultak a csarnok végében várakozó Alsóbb Házak felé. Valahol kongani kezdett egy harang, jelezve, hogy mái csak húsz perc van hátra a kezdésig.
— Az Alsóbb Házak várják, hogy az élükre állj — mondta a gróf, a várakozók felé bökve a fejével.
Kétértelműségek… mindig a kétértelműségek, gondolta a báró.
Fölpillantott a kijárat mellett ékeskedő új trófeákra, a bikafejekre és az öreg Atreides herceg, a néhai Leto herceg apja portréjára. Valami érthetetlen rossz előérzettel töltötték el a bárót, és azon tűnődött, vajon miféle gondolatokat ébreszthettek ezek a talizmánok Leto hercegben, amikor ott függtek a falakon a Caladanon, aztán az Arrakison — a nagystílű, vakmerő apa és a bika, mely végzett vele…
— Az emberiség, ööö, csak egy, hmmm, dologhoz ért — jegyezte meg a gróf, ahogy a nyomukba szegődő kíséret élén kiléptek a csarnokból a várószobába. A keskeny helyiség magas ablakai vörös-fehér mintás kőpadlót világítottak meg.
— És mi volna az? — érdeklődött a báró.
— Ah, mmm, az elégedetlenkedés — mondta a gróf.
Az Alsóbb Házak alázatos képpel utánuk vonuló, minden szavukat leső képviselői fölnevettek, pontosan a megfelelő elismeréssel, a hang azonban disszonánsan hatott, amikor a szolgák kitárták a külső ajtót, és hirtelen bezúdult rajta a motorzúgás zaja. Hosszú sorban álltak a várakozó kocsik, lobogtatta rajtuk a zászlócskákat a szél.
A báró fölemelte a hangját, hogy túlszárnyalja a váratlan lármát.
— Remélem, hogy az unokaöcsém mai teljesítményével nem leszel elégedetlen, Fenring gróf.
— Most, öööö, csak a kellemes várakozás hmmm érzete tölt el — mondta a gróf. — Ugyebár a proces verbal esetén is, ehemmm, az embernek számításba kell vennie, ööö, hogy honnan ered.
A báró megdermedt a meglepetéstől. Hogy leplezze, úgy tett, mintha megbotlott volna a kaputól levezető lépcső első fokán. Proces verbal! Bejelentés az Impérium elleni bűntettről!
A gróf azonban kuncogott egyet, értésére adva, hogy ez csak afféle tréfa volt, és megveregette a báró karját.
Az arénába vezető egész úton azonban a báró sanda oldalpillantásokat vetett a grófra, ahogy ott ültek egymás mellett a kipárnázott, páncélozott bárói kocsiban, és azon tépelődött, hogy vajon miért tartotta szükségesnek a Császár kifutófiúja, hogy éppen ilyen tréfát eresszen meg az Alsóbb Házak füle hallatára. Fenring szemlátomást ritkán tett olyasmit, amit szükségtelennek tartott, ritkán használt két szót, amikor elég volt egy is, és ritkán elégedett meg azzal, hogy egy kijelentésének csak egy jelentése legyen.
Aztán helyet foglaltak az aranyozott páholyban a háromszögletű aréna fölött — harsogtak a kürtök, fölöttük, körülöttük a padsorok tömve voltak emberekkel, zászlók lobogtak mindenütt —, és ekkor kapta meg a választ a báró.
— Kedves báróm — mondta a gróf, közel hajolva a füléhez —, ugye tudod, hogy a Császár hivatalosan még nem erősítette meg az utódod kijelölését?
A báró úgy érezte, mintha hirtelen egyszemélyes csendkúpot emelt volna köréje önnön megrendülése. Rámeredt Fenringre, alig hatolt el a tudatába, hogy közben a gróf felesége is belépett az aranypáholyba a bejáratnál álló őrök között.
— Voltaképpen ezért vagyok ma itt — mondta a gróf. — A Császár azt óhajtja, hogy tegyek jelentést róla, méltó utódot választottál-e. Az aréna a legjobb alkalom rá, hogy előbújjék az igazi én az álarc mögül, igaz?
— A Császár megígérte, hogy tetszésem szerint jelölhetem ki az utódomat! — préselte ki magából a báró.
— Majd meglátjuk — mondta Fenring, és elfordult, hogy üdvözölje hölgyét.
Lady Fenring leült, rámosolygott a báróra, aztán a lenti, homokos küzdőtérre fordította a figyelmét, ahol éppen feltűnt a feszes nadrágba és trikóba öltözött Feyd-Rautha, a jobb kezén a fekete kesztyű, benne a hosszú kés, a balján a fehér kesztyű, benne a rövid kés.