— A fehér a méreg színe, a fekete a tisztaságé — mondta Lady Fenring. — Furcsa szokás, nem, kedvesem?
— Ühümmm… — mondta a gróf.
A családi padsorokból üdvrivalgás harsant fel, Feyd-Rautha megtorpant, hogy fogadja. Fölnézett, tekintete végigpásztázta az arcokat, megnézte unokafivéreit és unokanővéreit, a féltestvéreket, az ágyasokat és a külfrej rokonságot. Mintha megannyi rózsaszínű trombitaszáj rikácsolt volna a tarka ruhák és zászlók kavargásában.
Feyd-Rauthán átfutott a gondolat, hogy az arcoknak az a zsúfolt tömege ugyanolyan lelkesen nézné az ő vérét a homokon, mint a rabszolga-gladiátorét. Ennek a viadalnak a kimeneteléhez persze nem férhet kétség. Most csak látszatveszély fenyegette, valóságos nem — bár…
Föltartotta a nap felé a késeket, az ősi módon tisztelgett az aréna három sarka felé. Először a rövid kés, mely a fehér kesztyűs kezében volt (fehér, a méreg jeleként), került vissza a hüvelybe. Aztán a fekete kesztyű fogta hosszú penge — a tiszta penge. A tiszta penge ezúttal tisztátalan volt. Ez volt Feyd-Rautha titkos fegyvere, amely ezt a napot a merőben személyes győzelem napjává avatta: a méreg a fekete pengén.
Csak egy pillanatba került, amíg beállította a testpajzsát. Megtorpant egy pillanatra, amíg megérezte a homlokán az ismerős, feszülő érzést, amely megnyugtatta, hogy megfelelő a védelme.
Ennek a pillanatnak megvolt a maga feszültsége, és Feyd-Rautha a látványosság iránti biztos érzékkel elnyújtotta, odabiccentett az idomárjainak és a mentőlegényeknek, szakavatott pillantással ellenőrizte a felszerelésüket — készenlétben álltak a béklyók, tüskéik hegyesen villogtak, a horgok, kampók kék szalagjai lobogtak a szélben.
Feyd-Rautha intett a zenészeknek.
Fölhangzott a lassú induló, és az ősi pompájú, zengzetes dallamra Feyd-Rautha átvezette csapatát az arénán, hogy tisztelegjenek nagybátyja páholya előtt. Megálltak, Feyd-Rautha elkapta a feléje dobott díszes kulcsot.
A zene elhallgatott.
A hirtelen csöndben Feyd-Rautha két lépést hátrált, magasba emelte a kulcsot, és elkiáltotta magát:
— Ajánlom a mai igazságtételt… — És elhallgatott egy pillanatra, jól tudva, hogy a nagybátyja azt gondolja: Az az őrült kölyök mégis Lady Fenringnek fogja ajánlani, és akkor kitör a botrány!
— …nagybátyámnak és pártfogómnak, Vladimir Harkonnen bárónak! — kiáltotta Feyd-Rautha.
Élvezettel nézte, ahogy a nagybátyja megkönnyebbülten fölsóhajtott.
A zene pattogó indulóra váltott, és Feyd-Rautha emberei sietős léptekkel igyekeztek az arénán át az őrajtó felé, amely csak azokat engedte át, akiken rajta volt a megfelelő azonosító jelzés. Feyd-Rautha büszke volt rá, hogy sohasem használta az őrajtót, és ritkán volt szüksége a mentőlegényekre. De jó volt tudni, hogy ma ott álltak készenlétben — a különleges tervek olykor különleges veszélyeket hordoztak magukban.
Ismét csönd telepedett az arénára.
Feyd-Rautha megfordult, megállt a nagy, vörös ajtóval szemben, ahonnan a gladiátornak kellett kilépnie.
A különleges gladiátornak.
A terv, amelyet Thufir Hawat agyalt ki, bámulatosan egyszerű és célravezető, gondolta Feyd-Rautha. A rabszolga ezúttal nem kap kábítószert — ez volt a veszély. Helyette egy kulcsszót sulykoltak bele pszichéje öntudatlan mélységeibe, amellyel a kritikus pillanatban meg lehetett bénítani az izmait. Feyd-Rautha ott forgatta magában a létfontosságú szót, hangtalanul formázta a szájávaclass="underline" „Mocsok!” A közönség szemében úgy rémlik majd, hogy egy elkábítatlan rabszolgát csempésztek be az arénába, hogy megöljék a ta-bárót. És a gondosan előkészített bizonyítékok mind a rabszolgamesterre fognak mutatni.
Halk zümmögés hallatszotta vörös ajtó szervomotorjaiból, ahogy energiát kapott a nyitószerkezet.
Feyd-Rautha minden idegszálával az ajtóra figyelt. Ez az első pillanat döntő fontosságú volt. A felbukkanó gladiátor megjelenéséből nagyon sok mindent megtudhatott a gyakorlott megfigyelő. Minden gladiátort teletömtek a viadal előtt elakka-elixírrel, úgyhogy támadó állásban, de halálra készen léptek már elő — az embernek azonban jól meg kellett néznie, hogyan fogják a kést, merre fordulnak védekezéskor, tudatában vannak-e valójában, hogy közönség veszi körül őket. Néha már az is, ahogy a rabszolga félrehajtotta a fejét, létfontosságú támpontot adhatott a cselezéshez, a védekezéshez.
A vörös ajtó kivágódott.
Magas, izmos férfi lépett ki rajta. Mélyen ült a szeme, a fejét kopaszra borotválták. A bőre rőtes volt, az elakka-elixír jellegzetes színét mutatta, de Feyd-Rautha jól tudta, hogy csak festék. Testhezálló, zöld trikó volt rajta és a félpajzs vörös öve — az övön a nyíl balra mutatott, jelezve, hogy a rabszolga bal oldalát védi a pajzs. Kard módra tartotta a kezében a kést, a hegye kissé kifelé állt. Gyakorlott harcosra vallott minden mozdulata. Lassan megindult előre, pajzsos oldalát fordítva Feyd-Rautha és az őrajtónál álló csoport felé.
— Nem tetszik ez nekem — mondta Feyd-Rautha egyik horgosa. — Biztos vagy benne, hogy kapott elixírt, uram?
— Olyan a színe — mondta Feyd-Rautha.
— De nem úgy mozog — mondta egy másik segédje.
Feyd-Rautha két lépést tett előre, szemügyre vette ezt a rabszolgát.
— Mit csinált a karjával? — kérdezte az egyik mentőlegény.
Feyd-Rautha tekintete a férfi bal alsókarjára siklott, az ott látható véres karcolásra, aztán végigfutott a karon, le a kezére, amely a bal csípőjére mutatott. Vérrel rajzolt ábra látszott a zöld trikón: egy sólyom elnagyolt körvonala.
Sólyom! Feyd-Rautha fölkapta a fejét, tekintete találkozott a mélyen ülő szem tekintetével, látta, hogy szokatlan tűz villog benne.
Ez Leto herceg egyik harcosa, akit az Arrakison fogtunk el! gondolta Feyd-Rautha. Nem közönséges gladiátor! Hideg futott végig a hátán, belevillant, hogy hátha Hawatnak valami más terve is volt erre a mai viadalra — a kettős csel mögött egy harmadik. És minden elő van készítve, hogy a rabszolgamester bűnhődjék csak érte!
Feyd-Rautha főidomárának hangja szólalt meg a füle mellett:
— Nem tetszik még a szeme állása sem, uram. Hadd állítsak bele próbaképpen egy-két horgot a karjába!
— Majd én magam — mondta Feyd-Rautha. Elvett egy pár hosszú, szakállas fémvesszőt az idomártól, meglóbálta őket a kezében, megkereste a súlypontot. Ezeknek a horgoknak is bódítószerrel kellett volna bekenve lenniük — ezúttal azonban nem voltak, és lehet, hogy a főidomár ezért majd az életével fog fizetni. De mindez része volt a tervnek.
Hősként fogsz kikerülni belőle, mondta volt Hawat. Megölöd a gladiátorodat egyenrangú küzdelemben, az árulás ellenére! A rabszolgamestert kivégzik, és a ti emberetek kerül a helyére.
Feyd-Rautha újabb néhány lépést tett előre, húzta az időt, tanulmányozta az ellenfelet. Tudta, hogy odafent a padsorokban a hozzáértők máris rájöttek, hogy valami nincs rendben. A gladiátor bőrszíne olyan volt, amilyenné az elixírnek kellett volna tennie, de szilárdan állt a lábán, és nem remegett. A szurkolók most minden bizonnyal azt suttogják egymás közt: „Nézd a tartását! Izgatottnak kellene lennie, támadnia kellene vagy menekülnie! Nézd, hogy tartalékolja az erejét, hogy várakozik! Nem szabadna várakoznia!”
Feyd-Rautha érezte, hogy benne is izgalom árad szét. Törje csak árulásban Hawat a fejét, gondolta. Elbánok én ezzel a rabszolgával! És a hosszú késem a mérgezett, nem a rövid. Ezt még Hawat sem tudja!