— Hai, Harkonnen! — kiáltotta a rabszolga. — Fölkészültél a halálra?
Halálos csönd lett az arénában. A rabszolgák nem szoktak kihívást intézni az ellenfélhez!
Feyd-Rautha most már tisztán látta a gladiátor szemét, látta benne a mindenre elszánt, ádáz vadságot. Észrevette, hogy még a tartása is más: lazán, ugrásra készen állt, minden izma győzedelmeskedni akart. A rabszolgák suttogó hírszolgálata eljuttatta hozzá Hawat üzenetét: „Igazi lehetőséget kapsz rá, hogy végezz a ta-báróval!” A cselszövésből legalább ennyi terv szerint ment tehát.
Feyd-Rautha szája grimaszra húzódott. Fölemelte a horgokat, diadal reménye töltötte el, ahogy a gladiátor testtartását nézte.
— Hai! Hai! — kiáltotta ismét a gladiátor, és két óvatos lépést tett feléje.
A lelátókon most már mindenkinek rá kellett jönnie, mi történt, gondolta Feyd-Rautha.
A rabszolgának félig dermedtnek kellett volna lennie a kábítószer okozta rettegéstől. Minden mozdulatának arról a mélységes meggyőződéséről kellett volna árulkodnia, hogy az ő számára nincs remény: nem győzhet! Tele kellett volna tömniük a fejét rémtörténetekkel arról, hogy miféle mérgeket szokott kiválasztani a ta-báró a fehér kesztyűs kezében levő késre. A ta-báró soha nem szokott gyorsan végezni az áldozatával; élvezettel szemléltette ritka mérgek hatását, képes volt rá, hogy az arénában állva hívja föl a figyelmet a vonagló áldozaton látható érdekes tünetekre. Ezen a rabszolgán látszott a félelem — de a rémületnek nyoma sem volt.
Feyd-Rautha a magasba emelte a horgokat, majdnem üdvözléssel biccentett.
A gladiátor rárontott.
Feyd-Rautha sok cselt, sok védést, visszaszúrást látott már, de ennél tökéletesebbet nemigen. Egy jól időzített oldalvágás csak egy hajszál híján nem metszette át a ta-báró bal lábán az ínakat.
Feyd-Rautha hátrapattant — de a rabszolga jobb alsókarjában ott maradt egy szakállas fémvessző, melynek horgai mélyen belevájtak a húsba úgy, hogy a másik csak ínt-izmot szaggatva tudta volna kihúzni.
A közönség egy emberként hördült fel.
A hang felajzotta Feyd-Rauthát.
Tudta, mit él át most a nagybátyja, ahogy ott ül odafent a Fenring pár, a Császári Udvar megfigyelői társaságában. Ebbe a viadalba nem lehetett beleavatkozni. Az előírásoknak eleget kellett tenni a tanúk előtt. És a báró csak egyféleképpen értelmezhette az arénában történteket — a személye elleni fenyegetésként.
A rabszolga elhátrált, a foga közé kapta a kést, a horog nyelét a karjához kötözte a rajta libegő szalaggal.
— Nem érzem a tűszúrásodat! — kiáltotta. Ismét előreóvakodott, döfésre kész késsel, a bal oldalát mutatva Feyd-Rautha felé, a testét elhajlítva, hogy a félpajzs a lehető legnagyobb védelmet nyújtsa.
Ez sem kerülte el a lelátókon ülők figyelmét. Éles kiáltások hallatszottak a családi páholyokból, Feyd-Rautha idomárjai pedig harsányan érdeklődtek, közbelépjenek-e.
A fiatalember intett, hogy menjenek vissza az őrajtóhoz.
Olyat mutatok nekik, amilyet még nem láttak, gondolta Feyd-Rautha. Nem megrendezett ölést, ahol nyugodtan hátradőlve élvezhetik a stílus szépségeit! Amit most látnak, az a lágy részeikbe fog taposni! Amikor báró leszek, vissza fognak emlékezni erre a napra, és egy sem lesz köztük, akit ne fogna majd el a félelem e miatt a nap miatt!
Lassan hátrált, ahogy a gladiátor rákszerűen oldalazott feléje. Csikorgott az aréna homokja a lába alatt. Hallotta a gladiátor zihálását, érezte saját verejtékének szagát, és vérszag is terjengett már a levegőben.
A ta-báró egyenletesen hátrált, jobbra fordult, készenlétben tartotta a második horgot. A rabszolga oldalt szökellt. Feyd-Rautha úgy tett, mintha megbotlott volna, sikolyok csapták meg a fülét a lelátókról.
A rabszolga megint támadott.
Istenek, micsoda harcos! gondolta Feyd-Rautha, miközben félreszökkent. Csak a fiatalos fürgesége mentette meg — a második horog pedig ott maradt mélyen beletemetve a rabszolga jobb deltaizmába.
Rikoltó éljenzés hallatszott a nézők soraiból.
Most éljeneznek, gondolta Feyd-Rautha. Vad lelkesedés hallatszott a hangokból, épp úgy, ahogy Hawat megjósolta. Eddig még sohasem szurkoltak így családi viadornak. Feyd-Rautha zordonan gondolt arra, amit Hawat mondott neki korábban: „Jobban lehet félni az olyan ellenségtől, akit csodálsz.”
Gyors léptekkel visszament az aréna közepére, ahol mindenki tisztán láthatta.
Kivonta a hosszú pengét, előrehajolt, úgy várta a közeledő gladiátort.
A másik csak annyi időre torpant meg, amíg szorosan a karjához kötözte a második horgot is, aztán Feyd-Rautha felé iramodott.
Lássa csak a családom, mit fogok most tenni! gondolta Feyd-Rautha. Az ellenségük vagyok; gondoljanak rám majd úgy, ahogy most látnak!
Előhúzta a rövid kést is.
— Nem félek tőled, te szemét Harkonnen! — vetette oda a gladiátor. — Egy halottnak már nem fájhatnak a kínzásaitok! Előbb végez velem a tulajdon késem, mint hogy kezet emelhetne rám valamelyik idomárod! És velem pusztulsz te is!
Feyd-Rautha elvigyorodott, előrenyújtotta a hosszú pengét, a mérgezettet.
— Most ezt kóstold meg! — mondta, és a másik kezében tartott rövid pengével színlelt támadást indított.
A rabszolga kezet váltott, félrecsapta a meglendülő késeket, befordult közéjük, elkapta a ta-báró rövid pengéjét — a fehér kesztyűs kezében levőt, amelynek a hagyomány parancsa szerint a mérgezettnek kellett lennie.
— Most meghalsz, Harkonnen! — lihegte a gladiátor.
Egymásnak feszültek, oldalt bukdácsoltak a homokon. Ahol Feyd-Rautha pajzsa összeért a rabszolga félpajzsával, kékes derengés vibrált. Ózonszag töltötte be körülöttük a levegőt.
— Dögölj meg a saját mérgedtől! — nyögte érdes hangon a rabszolga.
Lassan befelé kezdte feszíteni a fehér kesztyűs kezet, ellenfele teste felé kezdte fordítani a mérgezettnek vélt pengét.
Most figyeljetek! gondolta Feyd-Rautha. Lecsapott a hosszú pengével — és a penge tehetetlenül pendült vissza a rabszolga karjához kötözött szakállas fémvesszőről!
Feyd-Rauthát egy pillanatig kétségbeesés fogta el. Álmában sem jutott volna az eszébe, hogy a horgoknak hasznát vehetné a gladiátor. Márpedig most szinte páncélként védték a karját. És micsoda ereje volt! A rövid penge kérlelhetetlenül közeledett a teste felé, és Feyd-Rautha gondolatait betöltötte az a tény, hogy az emberrel könnyen végezhet a mérgezetlen penge is.
— Mocsok! — nyögte ki.
A kulcsszó hatott: a gladiátor izmai elernyedtek egy pillanatra. Feyd-Rauthának ennyi elég volt. Eltaszította a másikat, annyira, hogy használni tudja a hosszú pengét. Mérgezett hegye megvillant, vörös vonal maradt a nyomában a rabszolga mellén. Azonnal ható méreg volt. A másik elengedte, hátratántorodott.
Most jól nézzen meg mindent a drágalátos családom! gondolta Feyd-Rautha. Gondolkozzanak el ezen a rabszolgán, aki megpróbálta ellenem fordítani a kést, amelyet mérgezettnek vélt! Tűnődjenek el azon, hogy miként kerülhetett be az arénába egy így fölkészített gladiátor! És legyenek mindig tudatában annak, hogy sohasem lehetnek biztosak benne, melyik kezemben van a gyilkos fegyver!