Feyd-Rautha némán állt, nézte a rabszolga lelassult mozdulatait. A másik tétován állt, majdnem tehetetlenül, majdnem eszméletlenül. Olvasni lehetett az arcáról, minden néző láthatta: a halál volt ráírva. A rabszolga tudta, mi történt vele, és azt is tudta, hogyan. A másik penge volt a mérgezett.
— Te…! — nyögött föl.
Feyd-Rautha hátrahúzódott, hogy teret engedjen a halálnak. A méreg bénító hatása még nem teljesedett ki, de a másik lassú mozdulatai már a fokozódó tehetetlenségről árulkodtak.
A rabszolga előretántorgott, mintha kötélen húzta volna valaki — mindig csak egy-egy lomha lépést tett. Minden lépés az egyetlen lépés volt a világában. Még mindig a kezében szorongatta a kést, de a hegye ide-oda imbolygott.
— Egyszer… még… elkapunk — nyögte ki lassan.
Szomorú kis grimasz rántotta görcsbe a száját. Leült, megingott, aztán összerándult, és arccal a homokba rogyott.
A néma csendben Feyd-Rautha odalépett, lábával a gladiátor alá nyúlt, a hátára hemperítette, hogy a nézők tisztán láthassák, amikor a méregtől rángatózni, vonaglani kezdenek majd az izmai. Amikor azonban a gladiátor hanyatt fordult, a melléből a tulajdon kése állt ki.
A csalódottsága ellenére Feyd-Rautha egy pillanatra elámult azon az erőfeszítésen, amellyel ez a rabszolga le tudta gyűrni a bénulását, hogy végezhessen magával. Az ámulattal együtt azonban rádöbbent arra is, hogy itt van valami, amitől igazán kell félni.
Ami az embernek emberfeletti erőt tud adni, az félelmetes!
Ahogy ez járt az eszében, hirtelen tudatára ébredt a lelátókról harsogó üdvrivalgásnak. A nézők önfeledten ünnepelték.
Feyd-Rautha megfordult, fölnézett rájuk.
Mindenki éljenzett, kivéve a bárót, aki tenyerébe támasztott fejjel, mély töprengésbe merülve ült — és a grófi párt, akik merev tekintettel nézték, arcukon álarcként ült a mosoly.
Fenring gróf odafordult a feleségéhez.
— Ah-ehemmm, mmm, leleményes, hömm, fiatalember, ugye, ühümm, drágám?
— Jó gyorsan működnek a, hmm, szinapszisai — válaszolta Lady Fenring.
A báró rápillantott, aztán a grófra, aztán vissza az arénában álló Feyd-Rauthára, és azt gondolta: Ha valaki ilyen közel tudott férkőzni az utódomhoz… Aztán a félelmét lassan tomboló harag váltotta fel. Ma éjjel lassú tűz fölött fog megdögleni a rabszolgamester… és ha ennek a grófnak és a feleségének is benne volt a keze, hát…
A báró páholyában elhangzott társalgás csak távoli morgás volt Feyd-Rauthának, a szavakat elfojtotta az ütemes lábdobogással kísért követelő ordítás:
— Le a fejét! Le a fejét! Le a fejét!
A báró összevonta a szemöldökét, amikor látta, hogy Feyd-Rautha feléje fordul. Nagy nehezen úrrá lett az indulatán, hanyag mozdulattal intett a rabszolga elnyúlt teste mellett álló fiatalembernek. Kapja meg a fejet a fiú! Kiérdemelte azzal, hogy leleplezte a rabszolgamestert.
Feyd-Rautha látta a jóváhagyó kézmozdulatot, és azt gondolta: Azt hiszik, megtisztelnek vele. Most nézzék meg, mi következik!
Látta, hogy az idomárjai már jönnek a fűrészes élű késsel, hogy eleget tegyenek a megtisztelő feladatnak, intett, hogy lépjenek vissza, aztán amikor tétováztak, megismételte a parancsoló mozdulatot. Azt hiszik, megtisztelnek egyetlen rabszolgafejjel! Lehajolt, összefogta a gladiátor kezét a melléből kiálló kés nyele körül, aztán kihúzta a kést, és beletette a petyhüdt kézbe.
Fölegyenesedett, odaintette az idomárokat.
— Sértetlenül, a késével együtt temessétek el ezt a rabszolgát! — mondta. — Kiérdemelte!
Az aranypáholyban Fenring gróf odahajolt a báróhoz.
— Nagystílű gesztus volt ez — mondta —, nem akárki tette volna meg. Az unokaöcsédnek stílusa is van, nemcsak bátorsága.
— Megbántja a népet azzal, hogy visszautasítja a fejet — dünnyögte a báró.
— Szó sincs róla — jegyezte meg Lady Fenring. Elfordult, fölpillantott a környező lelátókra.
A báró szeme rátapadt a nyaka vonalára, az izmok sima játékára. Bájos volt, mintha csak egy fiúé lett volna…
— Tetszik nekik az unokaöcséd viselkedése — mondta Lady Fenring.
Ahogy Feyd-Rautha gesztusának jelentése eljutott a legtávolabbi nézők soraiba is, ahogy az emberek látták, amint az idomárok elviszik a halott gladiátor sértetlen tetemét, a báró előtt is nyilvánvaló lett, hogy a nő jól értelmezte a tömeg reakcióját. Az emberek szinte megvadultak, hátba veregették egymást, ugráltak, ordibáltak.
— Kénytelen leszek népünnepélyt elrendelni — szólalt meg színtelen hangon a báró. — Nem lehet így hazaküldeni az embereket, anélkül hogy kiadhatnák az indulataikat. — Kezével jelt adott az őreinek, és felettük egy szolga meghajtotta a narancsszínű Harkonnen-lobogót a páholy fölött — egyszer, kétszer, háromszor — a népünnepélyre szóló jeladásként.
Feyd-Rautha átment az arénán, megállt az aranypáholy előtt. A fegyverei már a hüvelyükben voltak, a keze üresen csüngött. A tömeg szűnni nem akaró tombolását túlharsogva odakiáltotta:
— Ünnepély, bácsikám?
— A te tiszteletedre, Feyd! — szólt le a báró. És újabb jeladásra billent a lobogó.
Az aréna túloldalán kikapcsolódtak az őrajtók erőterei, fiatalemberek ugráltak be az arénába, egymást taszigálva rohantak Feyd-Rautha felé.
— Kikapcsoltattad a pajzsokat, báró? — kérdezte a gróf.
— Egy hajszála sem fog meggörbülni a legénynek mondta a báró. — Ő a nap hőse.
Az élen haladók körülvették Feyd-Rauthát, fölkapták a vállukra, elindultak vele körbe az arénában. — Ma este fegyvertelenül, pajzs nélkül bejárhatná Harko legszegényebb negyedeit is — mondta a báró. — Odaadnák neki az utolsó falatjukat csak azért, hogy közelről láthassák.
Föltápászkodott a székéből, elhelyezkedett a szuszpenzoraiban.
— Kérem, bocsássatok meg — mondta —, de haladéktalanul utána kell néznem egy-két dolognak. Az őrség majd visszavisz benneteket a szállásotokra.
A gróf is fölemelkedett, meghajolt.
— Természetesen, báró — mondta. — Nagy érdeklődéssel várjuk az ünnepséget. Én még, ehemm, mmm, sohasem láttam Harkonnen-népünnepélyt.
— Egen — hagyta rá a báró. — Ó igen, az ünnepség… — Megfordult, körülvette az őrség, eltűnt a neki fönntartott kijáraton át.
Az őrség egyik kapitánya meghajolt Fenring gróf előtt. — Mi a parancsa, uram?
— Megvárjuk, amíg elmegy a hmmm, mmm, a tömeg sűrűje — mondta a gróf.
— Értettem, uram. — A férfi meghajolt, háromlépésnyit hátrált.
Fenring gróf odafordult a feleségéhez, ismét kettejük titkos hümmögőnyelvén szólalt meg:
— Persze te is láttad, ugye?
Lady Fenring ugyanazon a hümmögőnyelven válaszolt:
— A fiú tudta, hogy a gladiátor nem lesz elkábítva. Egy pillanatra elfogta ugyan a félelem, de nem lepődött meg.
— Meg volt rendezve — mondta a gróf. — Az egész színjáték.
— Semmi kétség.
— Hawat keze érzik rajta.
— Úgy van.
— Már felszólítottam a bárót, hogy végezzen Hawattal.
— Hiba volt, kedvesem.
— Most már én is tudom.
— Lehet, hogy nemsokára új bárója lesz a Harkonneneknek.