— Ha ez Hawat terve.
— Szó, ami szó, érdemes lesz utánanézni.
— A fiatalurat könnyebben kézben lehet majd tartani.
— Különösen nekünk… a mai éjszaka után — mondta Lady Fenring.
— Mit gondolsz, gond nélkül el tudod majd csábítani, kis kotlóstyúkom?
— Persze, szerelmem. Láttad, hogy nézett rám.
— Igen. És most már azt is értem, miért kell nekünk az a vérvonal!
— Az is nyilvánvaló, hogy kézben kell tudnunk tartani. Beleplántálom majd a lelke legmélyebb rétegeibe a szükséges prána-bindu kulcsszavakat, amelyek aztán megteszik a magukét…
— Mihelyt lehet, menjünk el innen — mihelyt úgy ítéled, hogy megtettél mindent, ami kell — mondta a gróf.
A felesége megborzongott.
— Egy pillanatig sem maradunk tovább — mondta. — Nem akarnék ezen a förtelmes helyen a világra hozni egy gyermeket.
— Mit meg nem teszünk az emberiség érdekében! — jegyezte meg a férfi.
— A tiéd a könnyebbik rész.
— Azért van néhány ősi előítélet, amelyet le kell küzdenem — mondta a gróf.
— Szegény drágaságom — mondta a felesége, és megveregette az arcát. — De hát tudod, hogy csak így lehetünk biztosak benne, hogy megőrizzük azt a vérvonalat.
A gróf színtelen hangon válaszolt:
— Tisztában vagyok vele, mit csinálunk.
— Nem fogunk kudarcot vallani — mondta Lady Fenring.
— A kudarc érzete a bűntudat kezdete — figyelmeztette a férje.
— Nem lesz bűntudat — mondta Lady Fenring. — Beépítem a hipnoblokkokat annak a Feyd-Rauthának a pszichéjébe, megtermékenyíttetem vele magamat, és már itt sem vagyunk!
— És a nagybátyja… — mondta a férfi. — Láttál már ilyen elvetemültséget?
— Elég ocsmány — jegyezte meg Lady Fenring —, de az unokaöcsből még rosszabb is lehet.
— Hála a nagybátyjának. Tudod, ha arra gondol az ember, mi lehetett volna abból a legényből, ha más nevelést kap… ha például az Atreides-légkörben nő fel…
— Szomorú.
— Akkor megmenthettük volna az Atreides-sarjat meg ezt a kölyköt is. Amit hallottam az ifjú Paulról, abból ítélve bámulatos legényke lehetett, szerencsés találkozása az átöröklésnek és a nevelésnek. — Megrázta a fejét. — De nem érdemes a sajnálatunkat vesztegetnünk a balszerencse csúcsaira…
— Ez egy Bene Gesserit-mondás — jegyezte meg a nő.
— Nektek mindenre van valami mondásotok! — fakadt ki a gróf.
— Mondok egy másikat, tetszeni fog. Így hangzik: „Ne tekints halottnak emberi lényt, amíg a tetemét nem láttad. És még akkor is lehet, hogy tévedsz.”
Muad-Dib elmondja az Elmélkedésekben, hogy amikor először került szembe az Arrakis parancsoló szükségszerűségeivel, akkor kezdődött el az igazi neveltetése. Akkor megtanulta, hogyan kell a homokot karózni, ha ki akarja fürkészni az időjárást, megtanulta a szél bőrszurkáló nyelvét, megtanulta, hogyan zsibong az ember orra a homokgyulladástól, és megtanulta összegyűjteni, megőrizni maga körül teste értékes nedvességét. Ahogy a szeme fokozatosan ibadszemmé lett, úgy tanult meg csakobsza módon élni.
Stilgar, csapata két újdonsült tagjával együtt, az első hold gyengülő fényében kimászott a medencéből, hogy visszatérjenek a sziecsbe. A lobogó köpenyes alakok szaporán szedték a lábukat, már érezték az otthon szagát. A hajnal szürke vonala mögöttük most a szemhatárnaptárnak azon a pontján volt a legvilágosabb, amely az ősz közepét, Caprok hónapját jelezte.
Szélsodorta, száraz levelek szegélyezték a szikla tövét, ahol korábban a sziecs gyermekhada gyűjtögette őket, de a csapat haladásának neszeit (leszámítva Paulnak és anyjának időnkénti botlásait) nem lehetett megkülönböztetni az éjszaka természetes hangjaitól.
Paul letörölte a verejtékébe beleszáradt port a homlokáról, egy rántást érzett a karján, a fülébe sziszegte Csani hangja:
— Mondtam már, hogy húzd a homlokodba a csuklya hajtókáját! Csak a szemedet hagyd szabadon! Pocsékolod a nedvességet!
Hátulról rájuk szólt egy suttogó hang:
— A sivatag hall benneteket!
Madárcsiripelés hangzott fentről, a sziklákról.
A csapat megtorpant, Paul hirtelen feszültséget érzett a levegőben.
Halk toppanások hallatszottak a sziklán, mintha egerek ugráltak volna a homokon.
A madár ismét fölcsiripelt.
A sorokban mozgolódás támadt. Ismét felhangzott az egértopogás a homokon.
A madár még egyet csiripelt.
A csapat folytatta az útját, fölmásztak egy sziklahasadékba, de most már olyan lélegzet-visszafojtott feszültség érzett a fremenek körül, hogy Pault nyugtalanság fogta el. Észrevette, hogy a többiek lopva oda-odasandítanak Csani felé, észrevette, hogy a lány mintha visszahúzódott, magába zárkózott volna.
Most már szikla volt a lábuk alatt, szürkén suhogtak a köpenyek körös-körül, Paul érezte, hogy fesztelenebb lett a mozgásuk, de Csanit és a többieket még mindig körüllengte az a furcsa légkör. Követte az előtte haladó árnyalakot — föl egy lépcsőn, kanyar következett, újabb lépcső, aztán egy alagút, áthaladtak két párabiztos ajtón, bementek egy parázsgömbökkel megvilágított szűk, sárga falú, sárga boltozatú sziklafolyosóba.
Paul látta, hogy körülötte a fremenek hátravetik a csuklyájukat, kiszedik az orrdugóikat, mélyeket szippantanak a levegőből. Valaki nagyot sóhajtott. Paul Csanit kereste a tekintetével, mert a lány eltűnt mellőle. Beszorult a befelé nyomakodó, köpönyeges testek közé. Valaki meglökte, odaszólt:
— Ne haragudj, Usul. Micsoda tolongás! Mindig ez van!
A balján feléje fordult a Forak nevű férfi keskeny, szakállas arca. A gömbök sárga fényében még sötétebbnek rémlett a beesett szemgödör mélyén ülő csupakék szempár.
— Vesd hátra a csuklyádat, Usul! — mondta Forak. — Itthon vagyunk. — Segítőkészen kikapcsolta Paul csuklyáját, szétlökdöste maguk körül a többieket, hogy egy kis helyük legyen.
Paul kivette az orrdugóit, félretolta a szájtakarót is. Szinte orrba vágta a szag: mosdatlan testek, a recirkuláltatott testtermékek szaga, az emberek savanykás kigőzölgése és minden fölött, mindent áthatóan a fűszer és a fűszerhez hasonló aromák kavargása…
— Mire várunk, Forak? — kérdezte Paul.
— Azt hiszem, a Tisztelendő Anyára. Te is hallottad az üzenetet. Szegény Csani…
Szegény Csani? ismételte meg magában Paul. Körülnézett, hogy vajon hol lehet a lány, és hová lett az anyja ebben a nagy tolongásban.
Forak mélyet szippantott a levegőből.
— Az otthoni illatok — mondta.
Paul látta, hogy a másik élvezi ennek a levegőnek a bűzét: egy csepp gúny sem volt a hangjában. Ekkor meghallotta az anyja köhentést, és Jessica hangja hatolt a fülébe a zsibongáson át:
— Milyen sokféle aromája van a sziecseteknek, Stilgar! Érzem, hogy sok mindent csináltok a fűszerrel… aztán papír is készül itt… műanyagok… és valami kémiai robbanószer is?
— Mindezt ki tudod szagolni? — kérdezte egy ismeretlen férfihang.
Paul rájött, hogy az anyja az ő kedvéért mondta, amit mondott, hogy azt akarta, gyorsan barátkozzék meg ezzel a szaglóérzékét ért agresszióval.
Elölről valami mozgolódás, nyüzsgés érzett, aztán mintha sorra mindenki fölsóhajtott volna, és Paul hallotta, hogy suttogás fut végig hátul a sorokon: