— Tehát igaz… Liet meghalt!
Liet, gondolta Paul. Aztán: Csani, Liet leánya. Hirtelen összeállt a kép. Liet volt a planetológus fremen neve.
Ránézett Forakra.
— Ez az a Liet, akit Kynesként ismernek? — kérdezte.
— Csak egy Liet van — mondta Forak.
Paul elfordult, rámeredt az előtte álló fremen hátára. Akkor Liet-Kynes meghalt, gondolta.
— A Harkonnenek keze van benne — suttogta valaki. — Balesetnek tüntették fel… mintha eltévedt volna a sivatagban… topterbaleset…
Pault elöntötte a düh. Az az ember, aki a jótevőjük volt, aki segített elmenekülniük a Harkonnen-kopók elől, aki kiküldte a fremen csapatokat, hogy kutassanak föl két kóborlót a sivatagban… ő is áldozatául esett a Harkonneneknek!
— Usul vágyik-e már a bosszúra? — érdeklődött Forak.
Mielőtt Paul válaszolhatott volna, halk parancsszó hallatszott, és a csapat előrenyomakodott egy tágasabb üregbe, magával sodorva Pault is. Hirtelen egy üres térség közepén szemben találta magát Stilgarral és egy ismeretlen nővel, aki bő, lepelszerű, élénk narancsszínű-zöld mintás öltözéket viselt, mely szabadon hagyta a karját egészen a válláig. Paul látta, hogy nincs rajta cirkoruha. Sápadt kreol bőre volt, magas homlokáról hátrafésülte sötét haját, hogy még jobban feltűnt kiugró pofacsontja, sasorra, sötét szeme.
Feléje fordult, Paul látta, hogy aranyló fénnyel megcsillannak a füléből lógó vízkarikák.
— Ez győzte le az én Jamisomat?! — csattant fel a nő.
— Nyughass, Harah! — szólt rá Stilgar. — Jamis tehetett róla, ő akarta mindenáron a tahaddi al-burhant.
— De hát ez csak egy gyerek! — mondta a nő. Hevesen megrázta a fejét, hogy csilingeltek tőle a vízkarikák. — A gyerekeimet egy másik gyerek teszi árvává? Ez csak valami véletlen lehetett!
— Usul, hány évet értél meg? — kérdezte Stilgar.
— Tizenöt standard évet — mondta Paul.
Stilgar tekintete végigfutott a csapaton.
— Van egy is közöttetek, aki ki akarna hívni engem?
Csönd volt a válasz.
Stilgar ránézett a nőre.
— Amíg meg nem tanultam a bűvharca fortélyait, én sem hívnám ki ezt a fiút.
A nő farkasszemet nézett vele.
— De…
— Láttad azt az idegen asszonyt, aki elment Csanival a Tisztelendő Anyához? — kérdezte Stilgar. — Az egy külfrej Sayyadina, ennek a legénynek az anyja. Az anya és a fiú is mestere a bűvharcnak.
— Lisan al-Gaib — suttogta a nő. A tekintetében áhítat volt, ahogy most Paulra emelte.
Megint a legenda, gondolta Paul.
— Lehet — mondta Stilgar. — Egyelőre azonban még nem volt meg a próba. — Ismét Paulra fordította a figyelmét. — Usul, a mi szokásaink szerint most már te vagy felelős Jamis asszonyáért, aki itt áll előtted, és a két fiáért. Jamis yalija… a szállása a tiéd… és tiéd ő is, az asszonya.
Paul szemügyre vette a nőt, és azon tűnődött: Miért nem kesereg a párja halálán? Miért nem érezteti a gyűlöletét? Aztán észrevette, hogy a fremenek várakozón nézik.
Valaki odasúgta:
— Sok a dolgunk! Mondd már meg, minek fogadod el!
Stilgar szólalt meg:
— Minek fogadod el Haraht, asszonynak vagy szolgálónak?
Harah a feje fölé emelte a karját, lassan körbefordult.
— Fiatal vagyok még, Usul! Azt mondják, most is olyan fiatalnak látszom, mint amikor még Geoffal voltam… mielőtt Jamis legyőzte.
Jamis megölt valakit, hogy megkapja ezt a nőt, gondolta Paul.
— Ha szolgálómnak fogadom el — kérdezte —, később még meggondolhatom magam?
— Egy éved lesz rá, hogy megváltoztathasd a döntésedet, ha akarod — mondta Stilgar. — Utána Harah már szabad, azt választja magának, akit akar, de te már előbb is megengedheted neki, hogy szabadon válasszon. De így vagy úgy, egy évig mindenképpen te vagy a felelős érte… és valamennyire mindig osztoznod kell majd a felelősségben Jamis fiai iránt.
— Szolgálónak fogadom el — mondta Paul.
Harah toppantott egyet, haragosan megrándult a válla.
— De én fiatal vagyok!
Stilgar Paulra nézett.
— Az óvatosság értékes tulajdonsága annak, aki majd vezér lesz egyszer.
— De én fiatal vagyok! — ismételte meg Harah.
— Hallgass! — szólt rá Stilgar. — Ami érték, azt nem kell hirdetni. Mutasd meg Usulnak a szállását, gondoskodj róla, hogy legyen tiszta ruhája és kipihenhesse magát!
— Na neee…! — szakadt ki Harahból.
Paul már kellőképpen regisztrálta magában a nőt ahhoz, hogy nagyjából kezelni tudja. Érezte, hogy a csapat már türelmetlen, hogy sok feladat vár rájuk. Azon tűnődött, meg merje-e kérdezni, hová lett az anyja és Csani, de látta Stilgar feszültségről árulkodó testtartásából, hogy nem lenne helyes.
Szembefordult Harahval, olyan hangszínt és hangmagasságot választott, amely fokozta a nő félelmét és megilletődöttségét, és rászólt:
— Vezess a szállásomra, Harah! Majd máskor beszélünk a fiatalságodról!
Harah két lépést hátrált, riadt pillantást vetett Stilgarra.
— Bűvhangon beszél — mondta rekedten.
— Stilgar — szólt Paul. — Csani apjának lekötelezettje vagyok. Ha van valami, amiben…
— Majd a tanácsban eldöntjük — mondta Stilgar. — Ott szólhatsz te is. — Biccentett, hogy végeztek, aztán megfordult és elindult, a többiek utána.
Paul karon fogta Haraht, az asszonynak hűvös volt a bőre, Paul érezte, hogy remeg.
— Nem bántalak, Harah — mondta. — Mutasd meg, hol lesz a helyünk! — Csillapító felhangokat vitt a szavai mögé.
— Nem fogsz kivetni, amikor letelt az egy év? — kérdezte Harah. — Igazában tudom, hogy nem vagyok már olyan fiatal, mint voltam.
— Amíg élek, helyed lesz mellettem — mondta Paul. Elengedte a karját. — Most már gyere szépen, mutasd meg, hol fogok lakni!
A nő megfordult, végigmentek a folyosón, jobbra fordultak, bementek egy széles keresztalagútba, amelyet egyenletes távolságban elhelyezett, sárgás fényű gömbök világítottak meg felülről. A lábuk alatt sima volt a kő, elseperték róla a homokot.
Paul egy pillanatra meggyorsította a lépteit, Harah mellett ment tovább, közben fürkésző tekintettel szemügyre vette a markáns arcélt.
— Te nem gyűlölsz engem, Harah?
— Miért gyűlölnélek?
A nő odabiccentett egy kis gyerekcsoportnak, akik egy oldaljárat magas küszöbéről bámulták őket. Paul felnőttek alakját pillantotta meg mögöttük, de csak homályosan látszottak a függönyökön át.
— Mert Jamist… legyőztem.
— Stilgar azt mondta, annak rendje és módja szerint megtartottátok a szertartást, és te Jamis barátja vagy. — Rásandított. — Stilgar azt mondta, vizet adtál a halottnak. Igaz?
— Igaz.
— Ez több, mint amit én megtennék… meg tudnék tenni.
— Nem gyászolod Jamist?
— Amikor eljön az ideje, meggyászolom.
Elhaladtak egy boltíves nyílás mellett. Paul benézett, látta, hogy férfiak és nők dolgoznak valamiféle állványokon álló berendezések mellett a nagy, világos teremben. Mintha valami különös sietség érzett volna a mozdulataikon.
— Mit csinálnak odabent? — érdeklődött.