Harah egy pillantást vetett hátra, ahogy elhagyták a boltívet.
— A műanyag-feldolgozók iparkodnak, hogy elkészüljenek a szükséges mennyiséggel, mielőtt továbbmegyünk. Sok harmatgyűjtő kell majd az ültetéshez.
— Továbbmegyünk?
— Mindig továbbmegyünk, egészen addig, amíg a hóhérok már nem vadásznak ránk, vagy elkergetjük őket a földünkről.
Paul megtántorodott, úgy érezte, mintha megállt volna egy pillanatra az idő, az emlékezetébe villant egy töredék, egy jövőkép kivetülése — de valahogy nem volt a helyén, mint valami elmozduló montázs. Jövőlátásának emlékdarabkái nem voltak pontosan olyanok, mint ahogy emlékezett rájuk.
— A sardaukarok vadásznak ránk — mondta.
— Nem sokat találnak, legföljebb egy-két elhagyott sziecset — mondta Harah. — És a sivatagban a nekik rendelt halált.
— Erre a helyre is rátalálnak? — kérdezte Paul.
— Alighanem.
— És mi mégis azzal töltjük az időt, hogy olyan… — Paul a fejével intett a már messze maguk mögött hagyott boltív felé — … harmatgyűjtőket csináljunk?
— Az ültetés nem állhat meg.
— Mik azok a harmatgyűjtők? — tette föl a kérdést Paul.
A nő elképedt pillantást vetett rá.
— Hát semmit sem tanítottak meg neked az… ott, ahonnét jöttél?
— A harmatgyűjtőkről semmit.
— Hai! — mondta a nő, és az egyetlen szó egy egész értekezést rejtett magában.
— Tehát mik?
— Minden egyes kis bokor, minden kóró, amit odakint az ergen látsz — mondta Harah —, mit gondolsz, hogy maradhat életben, amikor otthagyjuk? Mindegyiket gondosan elhelyezzük egy-egy külön kis gödör közepén. A gödröket megtöltjük színváltó műanyagból készült sima tojásidomokkal. Ha fény éri őket, kifehérednek. Hajnalban láthatod a csillogásukat, ha valahonnan fentről nézed a sivatagot. A fehér visszaveri a fényt és a hőt. De amikor Nap Apó lenyugszik, a sötétben a színváltó műanyag átlátszó lesz, és nagyon gyorsan lehűl. A felületén kicsapódik a pára a levegőből, a nedvesség pedig leszivárog a növények alá. Az tartja életben őket.
— Harmatgyűjtők — mormogta Paul, akit megragadott az elgondolás egyszerű szépsége.
— Majd meggyászolom Jamist a maga idején — mondta a nő, mintha az előző kérdés még ott motoszkált volna a gondolataiban. — Jamis jó ember volt, csak hirtelen haragú. Jól gondoskodott rólunk, és csudamód értett a gyerekekhez. Nem tett különbséget Geoff fia, az elsőszülöttem, és a saját fia között. Egyformák voltak a szemében. — Kérdő tekintettel fordult Paul felé. — Véled is így lesz, Usul?
— Nekünk nincs ilyen gondunk.
— De ha…
— Harah!
A nő visszahőkölt a goromba hangtól.
Elhaladtak egy újabb, fényesem kivilágított helyiség mellett.
— Ott mivel foglalkoznak? — kérdezte Paul.
— A szövőgépet javítják — mondta a nő. — De még ma éjszaka szét kell szedni úgyis. — Balra mutatott, ahol egy elágazás nyílt az alagútból. — Arrafelé van az élelemfeldolgozás meg a cirkoruha-karbantartás. — Megnézte Pault. — Ez a ruha újnak látszik. De ha javításra szorul, én értek hozzá. Amikor szükség van rá, a gyárban szoktam dolgozni.
Most már időnként embercsoportok jöttek szembe, egyre sűrűsödtek a nyílások az alagút falában. Néhány férfi és nő haladt el mellettük libasorban, a kezükben csomagok, amelyekben súlyosan meg-megcsobbant valami. Fűszerszag terjengett körülöttük.
— Nem kapják meg a vizünket — mondta Harah. — Sem a fűszerünket. Ebben biztos lehetsz.
Paul az alagút falában tátongó nyílásokra pillantott, vastag szőnyegeket látott a bevezető lépcsőkön, szobákat pillantott meg bent, színes kelméket a falakon, feltornyozott párnákat. A nyílásokban álló emberek elhallgattak, ahogy a közelükbe értek, és átható pillantásokkal követték Pault.
— Az emberek furcsállják, hogy legyőzted Jamist — mondta Harah. — Alighanem bizonyítanod kell majd párszor, ha megtelepedtünk az új sziecsben.
— Nem szeretek ölni — mondta Paul.
— Mondta Stilgar is — jegyezte meg a nő, de a hangja hitetlenségről árulkodott.
Éles hangú kántálás hallatszott valahonnan elölről, egyre hangosabb lett. Egy újabb oldalbejárathoz értek, amely szélesebb volt minden eddiginél. Paul lelassította a lépteit, benézett a terembe: zsúfolásig volt gyermekekkel, törökülésben ültek a rozsdabarna szőnyeggel takart padlón.
A szemközti falnak támasztott tábla előtt egy nő állt, sárga köntösben, a kezében vetítőtoll. A tábla tele volt ábrákkal vagy jelekkeclass="underline" körök, ékek, görbék, hullámvonalak, négyzetek, párhuzamosokkal átmetszett ívek sorakoztak rajta.
A nő sorra rájuk mutatott, amilyen sebesen csak mozgatni tudta a vetítőtollat, a gyerekek pedig a keze mozgásának ütemében, kórusban harsogták a szavakat:
— Fa — hallatszott a sok gyerekhang. — Fa, fű, dűne, szél, hegy, domb, tűz, villám, szikla, sziklák, por, homok, meleg, menedék, meleg, tele, tél, hideg, üres, erózió, nyár, barlang, nap, feszültség, hold, éjszaka, homokdagály, lejtő, ültet, köt…
Paul csak hallgatta, aztán fokozatosan elhalkult mögötte a kórus, ahogy továbbment a sziecs belseje felé a nővel.
— Ilyenkor is tanítotok? — kérdezte.
Harah arca elkomorodott, és most fájdalom csendült a hangjában:
— Amire Liet megtanított bennünket, azt egy pillanatra sem szabad abbahagynunk. Liet meghalt, de nem szabad elfelejteni.
Átment az alagút bal oldalára, föllépett egy sziklaküszöbre, széthúzta a vékony, narancsszínű függönyt, és félreállt:
— Tessék, ez itt a yalid, Usul.
Paul tétovázott. Most hirtelen nagyon nem akarózott kettesben maradnia ezzel az asszonnyal. Úgy érezte, hogy olyan életmód veszi körül, amelyet csak úgy lehet megérteni, hogy kérdés nélkül tudomásul veszi eszmék és értékek egész szövevényét. Úgy érezte, hogy ez a fremen világ lépre akarja csalni, bele akarja édesgetni az életmódja csapdájába. És Paul tudta, mi lapul abban a csapdában — az ádáz dzsihad, a valláshadjárat, amelyet érzése szerint mindenáron el kellett kerülnie.
— Ez a te yalid — ismételte meg Harah. — Miért habozol?
Paul bólintott, odament a nő mellé. Félrehúzta a feléje eső oldalon a függönyt, érezte, hogy fémszálak vannak beleszőve, követte Haraht a rövid előtéren át egy nagyobb, négyzet alakú, körülbelül hatszor hat méteres helyiségbe. A padlót vastag, kék szőnyegek borították, kék és zöld kárpit rejtette el a sziklafalakat, sárga fényűre állított parázsgömbök himbálóztak fent a középen összefogott, sárga mennyezetfüggöny alatt.
Az összhatás egy ősi sátorra emlékeztetett.
Harah megállt előtte, bal keze a csípőjén nyugodott, a tekintete Paul arcát fürkészte.
— A gyerekek egy barátomnál vannak — mondta. — Később jelentkeznek majd.
Paul, hogy leplezze zavarát, gyorsan körülnézett a helyiségben. Jobb kéz felől a vékony függönyök mögött egy másik, nagyobb szoba nyílt, a falak mentén párnák sora. Enyhe légáramlat csapta meg, észrevette, hogy a szellőzőnyílás ravaszul el van rejtve a szemközti kárpitok közé.
— Segítsek levetni a cirkoruhádat? — kérdezte Harah.
— Nem… köszönöm, nem.
— Hozzak enni?
— Igen.
— A másik helyiségből nyílik egy cirkokamra. — A nő arra mutatott. — Ott intézheted a dolgodat, ha nincs rajtad a cirkoruha.
— Azt mondtad, el kell mennünk ebből a sziecsből. Nem kellene már készülődni, vagy valami…?