— Majd ha eljön az ideje — mondta a nő. — A hóhérok egyelőre még nem hatoltak be a területünkre.
Harah még mindig tétován állt, nem vette le a szemét Paulról.
— Mi az? — förmedt rá Paul.
— Neked nincsen ibadszemed — mondta a nő. — Szokatlan, de van benne valami vonzó.
— Hozd már azt az ételt! — mondta Paul. — Éhes vagyok.
Harah rámosolygott — sokat tudó, asszonyi mosollyal, amely érthetetlen módon nyugtalanította Pault.
— Szolgálatodra — mondta, és egyetlen könnyed mozdulattal kipenderült, eltűnt egy vastag függöny mögött, ahol egy újabb átjáró tűnt Paul szemébe, mielőtt a függöny visszalibbent a helyére.
Paul dühös volt magára. Félrecsapta a vékony függönyt, belépett a jobb oldali helyiségbe. Odabent megállt, egy pillanatra elbizonytalanodott. Eltűnődött, hol lehet most Csani… Csani, aki az imént veszítette el az apját.
Ebben hasonlítunk, gondolta.
Fájdalmas kiáltás hallatszott be a külső folyosóról, letompította a sok függöny. Aztán megismétlődött, most már valamivel távolabbról. Aztán megint. Paul rájött, hogy valaki az időt kiáltja ki. Ahogy visszagondolt, eddig még egyetlen órát sem látott sehol.
Gyönge füstszag csapta meg az orrát, mintha karbolcserjét égettek volna valahol a közelben. A szag elütött a sziecs mindenütt jelenlevő bűzétől. Paul észrevette, hogy máris kirekesztette a tudatából a szaglószerve elleni merényletet.
Megint az anyja jutott az eszébe, azon tűnődött, hogy vajon milyen helyre kerül majd a jövő mozgó montázsában… nemcsak ő, hanem a születendő lánya is. Kavargott benne a változó idő tudata. Hevesen megrázta a fejét, a figyelmét inkább azokra a jelekre összpontosította, amelyek az őket elnyelő fremen kultúra hatalmas mélységeiről és perspektíváiról tanúskodtak.
És alig észrevehető furcsaságairól.
Már korábban feltűnt neki valami a barlangokban és ebben a szobában is, valami, ami sokkal alapvetőbb különbségekre utalt, mint bármi, amivel eddig találkozott.
Semmi jele nem volt itt méregdetektornak, és arra sem mutatott semmi, hogy a barlangrendszerben akárhol használtak volna méregdetektort… pedig Paul mérgek szagát is érezte a sziecs bűzében — erős, közönséges mérgekét.
Függönysuhogást hallott, azt hitte, Harah jön vissza az étellel, megfordult, hogy megnézze. Helyette azonban egy félrevont kárpit mögül két kisfiú bukkant elő — úgy kilenc- és tízévesek lehettek —, és mohó pillantással méregették. Mindkettőnek rövid, kindzsalra hasonlító kriszkés volt az övében, a kezük a markolaton nyugodott.
És Paulnak az eszébe villantak a fremenekről hallott történetek — hogy a gyermekeik ugyanolyan ádáz harcosok, mint a felnőttek.
A barlangüreg távoli, felső részeiben elhelyezett foszforcsövek halovány fényt vetettek az emberektől nyüzsgő területre, és csak sejteni engedték, milyen hatalmas ez a sziklába zárt terem… ahogy Jessica elnézte, nagyobb volt még a Bene Gesserit-iskola Gyűlésterménél is. Jessica becslése szerint több mint ötezren gyűlhettek össze odalent, a sziklakiugrás alatt, amelyen ő állt Stilgar társaságában.
És egyre jöttek még.
A levegőt betöltötte az emberek zsibongása.
— A fiadat ideszólítottuk a pihenéséből, Sayyadina — mondta Stilgar. — Óhajtod, hogy részt vállaljon a döntésedből?
— Megváltoztathatná a döntésemet?
— Kétségtelen, hogy a te döntésed a te szádból jön, de…
— A döntésem végleges — mondta Jessica.
Magában azonban rossz előérzete volt, azon tépelődött, nem kellene-e Pault felhasználni ürügyként, hogy visszalépjen a veszélyes útról, amelyen elindult. Elvégre a születendő lányára is gondolnia kellett. Ami az anyának árt, az árt a leányának is.
Emberek jelentek meg felgöngyölt szőnyegekkel, nagyokat nyögtek a súly alatt, aztán porfelhőt kavarva ledobták őket a sziklatetőn.
Stilgar karon fogta Jessicát, hátravezette a sziklatető hangtölcsér alakú hátsó részébe. Egy kőpadra mutatott a tölcsér közepén.
— A Tisztelendő Anya fog itt ülni, de amíg megjön, pihenhetsz egy kicsit.
— Inkább állok — mondta Jessica.
Nézte, ahogy kigöngyölik a szőnyegeket, szétterítik a sziklatetőn. Lepillantott a tömegre. Most már legalább tízezer ember gyűlt össze.
És még mindig érkeztek.
Odakint a sivatagban, gondolta Jessica, most vöröslő alkonyat van. Itt a barlangban azonban egyenletes félhomály derengett, szürke végtelenség, benne a nyüzsgő embertömeg, amely eljött megnézni, hogyan teszi kockára az életét.
Jobb kéz felől út nyílt a tömegben, és Jessica észrevette, hogy Paul közeleg, két oldalán egy-egy kisfiúval. Volt valami páváskodó önhittség a gyerekek viselkedésében. Egy pillanatra sem vették le a kezüket a késükről, összevont szemöldökkel, szigorú arccal méregették maguk mellett az emberfalat.
— Jamis fiai, akik most Usul fiai — jegyezte meg Stilgar. — Komolyan veszik a kísérői feladatukat. — Tétován rámosolygott Jessicára.
Jessica látta rajta, hogy föl akarja vidítani, és magában hálás is volt érte, de nem tudott másra gondolni, csak a veszélyre, amellyel szembe kellett néznie.
Nem volt más választásom, csak ez, gondolta. Gyorsan kell cselekednünk, ha biztosítani akarjuk a pozíciónkat ezek között a fremenek között!
Paul fölkapaszkodott melléjük, a gyerekeket lent hagyta. Megállt az anyja előtt, Stilgarra nézett, aztán megint Jessicára.
— Mi folyik itt? Azt hittem, a tanácsülésre hívtak.
Stilgar fölemelt kézzel csendre intette, aztán balra mutatott, ahol újabb út nyílt a tömegben. Csani jött végig az emberek sorfala között, máskor pajkos arcán most a bánat redői húzódtak. Időközben levetette a cirkoruháját, kecses vonalú, kék lebernyeg volt rajta, amely szabadon hagyta vékony karját. Bal karjára a válla közelében zöld kendő volt kötve.
Zöld, mert gyászol, gondolta Paul.
Ezt a szokást Jamis két fia előzőleg már közvetett módon elmagyarázta neki, amikor közölték, hogy nem viselnek zöldet, mert elfogadják őt gyámapjuknak.
„Te vagy a Lisan al-Gaib?” kérdezték. Paul megérezte a dzsihadot a szavaikban, vállat vont, a kérdésüket kérdéssel hárította el — és megtudta, hogy Kalef, az idősebbik, tízéves, ő Geoff természetes fia, a fiatalabbik, Orlop pedig nyolcéves, és ő Jamis természetes fia.
Furcsa nap volt ez. A két fiú őrt állt körülötte, mert megkérte őket; távol tartották a kíváncsiskodókat, időt adva neki, hogy összeszedje a gondolatait és jövőlátó emlékeit, hogy utat-módot találjon a dzsihad elhárítására.
Most, ahogy ott állt az anyja mellett a barlang sziklaerkélyén, és lenézett a tömegre, azon tépelődött, hogy egyáltalán meggátolható-e bármi módon a fanatikus seregek majdani zabolátlan szétáradása.
Csani már a sziklaerkély közelébe ért. Valamivel távolabb négy nő jött utána, hordszéken hoztak egy ötödiket.
Jessica ügyet sem vetett Csanira, minden figyelmét a hordszéken ülő alakra összpontosította — egy vénasszony volt, ráncos, összeaszott banya, fekete köpenyben, hátravetett csuklyával, mely szorosan összefogott ősz hajat és inas nyakat keretezett.