Halleck figyelte a támadást, az utolsó pillanatban elfordult, a tompa végű penge a mellkasa előtt siklott el.
— A tempó tökéletes — mondta. — De teljesen védtelenül hagytad magad egy alsó riposzt előtt! És ha csuszapenge van a kezemben?!
Paul szégyenkezve hátralépett.
— Megérdemelnéd, hogy elfenekeljelek az ilyen óvatlanságért — mondta Halleck. Fölvett egy kindzsalt az asztalról, a magasba emelte, a mezítelen pengén megcsillant a fény. — Ha ez az ellenfél kezében van, a véredet ontja! Jó tanítvány vagy, soha jobbat, de már figyelmeztettelek, hogy még játékból se engedj senkit a tested közelébe, ha fegyver van a kezében!
— Azt hiszem, nem vagyok ma megfelelő hangulatban — mondta Paul.
— Hangulatban?! — Halleck hangjából még a pajzs szűrésén át is kihallatszott a felháborodás. — Mi köze ehhez a hangulatnak? Az ember akkor harcol, amikor úgy hozza a szükség — hangulat ide vagy oda! A hangulat szeretkezéshez való, vagy balisetmuzsikához, de nem a harchoz!
— Sajnálom, Gurney.
— Sajnálod, de nem eléggé!
Halleck bekapcsolta a pajzsát, előregörnyedt, bal kezével előrenyújtotta a kindzsalt, jobbjával a magasba emelte a kardot.
— De most azt mondom, igazán védd magad! — Hatalmas lendülettel oldalvást szökkent, aztán előre, ádáz dühvel támadásba lendült.
Paul hátrált, védekezett. Érezte, ahogy pattog az erőtér, szikrát vet, amikor a pajzsok összeérnek és eltaszítják egymást, érezte a bőrén az elektromosság bizsergését. Mi történt Gurneyval? kérdezte magától. Ez most nem játék! Paul megmozdította a bal kezét, a csuklóján levő hüvelyből a markába csúsztatta a tőrt.
— Látod, hogy kell az a második penge, mi? — sziszegte Halleck.
Mi ez, árulás? tépelődött Paul. De hát Gurney csak nem!…
Körbe a teremben, támadás, hárítás, csel, ellencsel. A pajzsok erőtérbuborékjaiban áporodott lett a levegő, mert gyorsabban használták el, mintsem a védőfelületen a lassú légcsere pótolhatta volna. Minden újabb összecsapással erősödött az ózonszag.
Paul tovább hátrált, de most a gyakorlóasztal felé irányította a visszavonulást. Ha megfordulsz az asztal mellett, Gurney, mutatok valami érdekeset, gondolta. Még egy lépés!
Halleck megtette a lépést.
Paul lefelé védett egy vágást, látta, hogy a másik kardja megakad az asztal szélében. Paul félreugrott, magasan támadott a karddal, és oldalról Halleck nyaka felé sújtott a tőrrel. A nyaki ütőértől egy ujjnyira állt meg a penge.
— Ezt akarod? — suttogta Paul.
— Nézz le, fiú! — zihálta Gurney.
Paul engedelmeskedett. Halleck kindzsalja átnyúlt az asztal pereme alatt, a hegye egy hajszálnyira volt Paul ágyékától.
— Együtt pusztultunk volna — mondta Halleck. — De szó, ami szó, sokkal jobban küzdöttél, amikor rá voltál kényszerítve! Mintha megjött volna a hangulatod! — Elvigyorodott, ismerősen megvonaglott a tintalián-sebhely.
— Ahogy nekem rontottál… — mondta Paul. — Csakugyan megsebeztél volna?
Halleck visszahúzta a kindzsalt, kiegyenesedett.
— Ha egy hajszálnyival is rosszabbul vívtál volna, mint amire képes vagy, ne félj, úgy megnyeslek, hogy sokáig nem felejted el! Semmi kedvem hozzá, hogy a legkedvesebb tanítványomat kibelezze az első Harkonnen-bérenc, akivel összeakad!
Paul kikapcsolta a pajzsát, és az asztalra támaszkodott, úgy lihegett.
— Megérdemeltem, Gurney. De az apám megharagudott volna, ha megsebesítesz. Nem akarom, hogy téged büntessenek meg az én hibám miatt!
— Ami azt illeti — mondta Halleck —, én ugyanúgy hibás vagyok. És ne fájjon a fejed egy-két tanulóseb miatt! Örülhetsz, hogy olyan keveset kaptál eddig. Ami pedig az apádat illeti, a herceg csak akkor büntetne meg, ha nem nevelnék elsőrangú harcost belőled. És ebben hibáztam volna, ha nem értetem meg veled, milyen hamis és veszélyes ez a hangulat, amit hirtelen kitaláltál.
Paul fölegyenesedett, visszacsúsztatta a tőrt a csuklóhüvelybe.
— Nem játék ám, amivel itt foglalkozunk — jegyezte meg Halleck.
Paul bólintott. Váratlanul érte Halleck szokatlanul komoly modora, a kijózanító szigorúság. Ránézett a céklavörös tintalián-sebhelyre a másik állán-nyakán, eszébe jutott a története, hogyan ejtette a sebet Vadállat Rabban, amikor Halleck még Harkonnen-rabszolga volt a Giedi Prime-on. És a fiú hirtelen elszégyellte magát, hogy egy pillanatra is kételkedni merészelt Halleckben. Most az is az eszébe jutott, hogy az a seb fájdalommal járt — meglehet, ugyanolyan fájdalommal, mint amilyet a Tisztelendő Anya okozott. Paul elhessegette ezt a gondolatot; fagyos lett tőle körülöttük a világ.
— Azt hiszem, tényleg egy kis játékban reménykedtem ma — mondta Paul. — Mostanában olyan komor lett itt minden!
Halleck elfordult, hogy ne kelljen kimutatni az érzéseit. Mintha égette volna valami a szemét. Fájdalmat érzett magában — mintha valami heg fájt volna, mintha csak az maradt volna meg az eltűnt tegnapból, melyet leamputált róla az Idő.
Milyen hamar férfivá kell válnia ennek a gyermeknek, gondolta. Milyen hamar alá kell írnia a lelkében azt a szerződést, tudomásul venni a brutális figyelmeztetést, odaírni a szükséges tényt a megfelelő helyre: „Nevezze meg legközelebbi (értesítendő) hozzátartozóját.”
Nem fordult hátra, úgy válaszolt:
— Megéreztem benned a játékos kedvet, fiú, és hidd el, nekem is inkább ahhoz lett volna kedvem. De most már nem lehet játszani. Holnap az Arrakisra megyünk. Az Arrakis nem játék, hanem véres valóság. A Harkonnenek is.
Paul a függőlegesen tartott karddal megérintette a homlokát.
Halleck megfordult, látta a tisztelgést, egy biccentéssel viszonozta. A gyakorlóbábu felé intett.
— Most az időzítést fogjuk gyakorolni. Hadd lám, hogyan viszed be neki csuszával! Majd innen irányítom, ahonnan jól látom az egészet. És figyelmeztetlek, ma új riposztokat fogok kipróbálni! Ezt a figyelmeztetést nem kapnád meg a valóságos ellenféltől.
Paul lábujjhegyre állt, nagyot nyújtózkodott, hogy eltüntesse a feszültséget az izmaiból. Valami ünnepélyes érzés fogta el most, ahogy hirtelen ráébredt, milyen gyors változások töltötték ki egyszerre az életét. Odament a bábuhoz, a kardja hegyével felpöccentette a mellén a kapcsolót, érezte, hogy a védőpajzs eltolja a pengét…
— En garde! — kiáltotta Halleck, és a bábu támadásba lendült.
Paul aktiválta a pajzsát, hárított, riposztozott.
Halleck figyelte, miközben a bábut irányította. Mintha kettévált volna az agya: az egyik fele koncentrált, éberen alkalmazkodott a küzdelem igényeihez, a másik felében vadul csapongtak a gondolatok.
Én vagyok a jól nevelt gyümölcsfa, gondolta. Belém vannak oltva a jól nevelt érzések és képességek, roskadozom tőlük, várom, hogy leszedje őket valaki más…
Maga sem tudta, miért, az eszébe jutott a húga, tisztán látta maga előtt a huncut arcocskát. Már régen meghalt — a Harkonnen-hadsereg egyik bordélyában. Úgy szerette a százszorszépet… vagy az árvácskát? Nem emlékezett. Rosszul esett, hogy nem emlékszik rá.