A hordszékvivők gyengéd mozdulattal fölemelték terhüket a sziklaerkélyre, és Csani talpra segítette az öregasszonyt.
Ez hát a Tisztelendő Anyjuk, gondolta Jessica.
Az öregasszony Csanira támaszkodva Jessica felé bicegett, és olyan benyomást tett, mint valami fekete lepelbe bugyolált, roskatag pálcafigura. Megállt Jessica előtt, fölnézett rá, egy hosszú pillanatig méregette, mielőtt rekedt suttogással megszólalt.
— Szóval te vagy az. — A vénséges vén fej ingatagon biccent egyet a vékony nyakon. — Igaza volt a Shadout Mapesnek, amikor sajnált téged.
Jessica megvetően vágta rá:
— Nincs szükségem senki sajnálatára!
— Az majd elválik — hangzott a suttogó károgás. Az öregasszony meglepő fürgeséggel megfordult, szembenézett a tömeggel. — Mondd meg nekik, Stilgar!
— Muszáj? — kérdezte a férfi.
— Misr népe vagyunk — mondta érdes hangon az öregasszony. — Amióta a sunni őseink elmenekültek Nilotic al-Urubából, menekülés és halál az osztályrészünk. A fiatalok továbbmennek, hogy a népünk ne pusztuljon el.
Stilgar mély lélegzetet vett, két lépést tett előre.
Jessica érezte, hogy várakozó némaság telepedett a zsúfolt barlangteremre — a közben húszezresre nőtt tömeg hangtalanul, szinte moccanás nélkül állt. Jessica hirtelen kicsinek érezte magát, szorongás fogta el.
— Ma éjszaka el kell hagynunk ezt a sziecset, amely oly sokáig menedéket adott nekünk, és útnak kell indulnunk délre, a sivatagba! — Stilgar hangja dörögve szállt a fölfelé fordított arcok fölött, fölerősítette a sziklaerkély mögötti természetes hangtölcsér.
A tömeg némán várakozott.
— A Tisztelendő Anya azt mondja, nem fog kibírni még egy hadzsrát — mondta Stilgar. — Éltünk már korábban is Tisztelendő Anya nélkül, de nem jó, ha a nép ilyen nehéz körülmények között keres magának új otthont.
Most mozgolódás támadt a tömegben, suttogás futott végig rajta, mintha a nyugtalanság vetett volna hullámokat benne.
— Hogy erre ne kerüljön sor — folytatta Stilgar —, új Sayyadinánk, Bűverejű Jessica beleegyezett, hogy elvégezzük most a szertartást. Megkísérli elvégezni a belső átváltoztatást, hogy ne kelljen elveszítenünk Tisztelendő Anyánk erejét.
Bűverejű Jessica, gondolta magában Jessica. Látta, hogy Paul tágra nyílt szemmel nézi, a tekintete csupa kérdés, de némaságra kényszeríti a környező idegenség.
Ha belehalok, mi lesz Paullal? kérdezte magában Jessica. Megint szorongás töltötte el.
Csani odavezette a Tisztelendő Anyát a sziklatölcsér mélyén levő kőpadhoz, leültette, aztán visszament, megállt Stilgar mellett.
— Hogy ne veszítsünk el mindent, ha Bűverejű Jessica kudarcot vall — mondta Stilgar —, Csanit, Liet lányát ezennel beszenteljük a Sayyadinák közé. — Ellépett Csani mellől.
A természetes hangtölcsér mélyéről harsányan, áthatóan tört elő az öregasszony rekedt suttogása:
— Csani visszatért a hadzsrájáról. Csani látta a vizeket.
Duruzsolva zúgott a tömeg válasza:
— Látta a vizeket.
— Liet lányát Sayyadinává szentelem — mondta a rekedt, öreg hang.
— Elfogadjuk — felelte rá a tömeg.
Paul szinte nem is hallotta, mi történik körülötte, a gondolatait még mindig betöltötte az, amit az anyjáról mondtak.
Ha kudarcot vall?
Megfordult, hátrapillantott az öregasszonyra, akit Tisztelendő Anyának neveztek, szemügyre vette az aszott, vén arcot a merev, kifürkészhetetlen, csupakék szemet. Úgy festett, mint akit a szellő is elfújhatna, mégis volt benne valami, ami azt súgta az embernek, hogy talán bántatlanul az útjába állhatna egy coriolis-viharnak is. Ugyanaz az erő érzett belőle, amelyre Paul még Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anyából emlékezett, aki elvégezte rajta a gom-dzsabbar gyötrelmes próbatételét.
— Én, Ramallo Tisztelendő Anya, akinek hangjában hangok sokasága szól, mondom néktek — szólt az öregasszony —, helyénvaló, hogy Csaniból Sayyadina váljék.
— Helyénvaló — mormogta a tömeg.
Az öregasszony bólintott.
— Neki adom az ezüst égboltot, az arany sivatagot és fénylő szikláit, az eljövendő zöld mezőket. Neki adom mindezt Csani Sayyadinának. És hogy ne feledkezzék meg róla, hogy szolgálója mindannyiunknak, őreá hárulnak a mostani Magszertartás alantasabb feladatai. Legyen úgy, ahogy Shai-hulud akarja. — A magasba emelte aszott, barna karját, aztán leejtette.
Jessica úgy érezte, a szertartás áradata magával sodorja, és most már ha akarna, sem tudna visszakozni. Még egy pillantást vetett Paul csupa kérdés arcára, aztán felkészült az ismeretlen próbatételre.
— Jöjjenek elő a vízmesterek — szólalt meg Csani. Szinte alig érzett bizonytalanság a kislányos hangban.
Jessica érezte, hogy most már belekerült a veszély fókuszába, érezte a veszély jelenlétét a tömeg feszült figyelméből, a néma csendből.
Emberek indultak meg feléjük a tömegben nyíló kanyargós utakon át, kettesével jöttek elő hátulról. Mindegyik pár egy kis bőrtömlőt hozott, körülbelül kétszer akkorát, mint egy emberfej. Súlyosan meg-megcsobbantak a tömlők.
A két első vízmester föltette terhét Csani lába elé a sziklaerkélyre, aztán visszaléptek.
Jessica a tömlőre nézett, aztán a két férfira. Hátravetették a csuklyájukat, hosszú hajuk csigába volt csavarva a tarkójukon. Sötét szemük rezzenéstelenül meredt Jessicára.
Átható fahéjszag áradt ki a tömlőkből, megcsapta Jessica orrát. Fűszer? gondolta csodálkozva.
— Van-e víz? — kérdezte Csani.
A bal oldali vízmester, akinek vörös színű sebhely húzódott az orrnyerge fölött, bólintott.
— Van víz, Sayyadina — felelte —, de nem ihatunk belőle.
— Van-e mag? — kérdezte Csani.
— Van mag — mondta a férfi.
Csani letérdelt, rátette a kezét a tömlőre.
— Áldott a víz, és áldott a maja.
Szemlátomást ismerős volt mindenkinek a szertartás. Jessica hátrapillantott Ramallo Tisztelendő Anyára. Az öregasszony lehunyta a szemét, előregörnyedt, mintha elbóbiskolt volna.
— Jessica Sayyadina! — szólt Csani.
Jessica visszafordult, látta, hogy a lány fölnéz reá.
— Ittál-e már az áldott vízből? — kérdezte Csani.
Mielőtt Jessica válaszolhatott volna, Csani folytatta:
— Nem lehet, hogy ittál volna az áldott vízből. Máshonnan való vagy, nem részesülhettél a kiváltságban.
Sóhajtás futott végig a tömegen, susogtak a köpenyek, és Jessica hátán végigszaladt a hideg.
— Nagy volt a termés, és elpusztult a mester mondta Csani. Lassan kioldozott egy összetekert csövet, amely a csobogó tömlő tetejére volt erősítve.
Most már Jessica szinte fortyogni érezte maga körül a veszélyt. Paulra pillantott, látta, hogy a fiát leköti a szertartás titokzatossága, és le nem veszi a szemét Csaniról.
Előre látta-e vajon ezt a pillanatot? tűnődött magában. A hasára tette a kezét, a születendő lányára gondolt, akit ott hordott magában, és azt kérdezte: Jogom van mindkettőnk életét kockáztatni?
Csani Jessica felé emelte a cső végét, és azt mondta:
— Íme, az Élet Vize, a víz, ami több, mint a víz Kan, a víz, amely fölszabadítja a lelket. Ha Tisztelendő Anya léssz, megnyitja előtted a világmindenséget. Shai-hulud ítéljen most!