Jessica úgy érezte, őrlődik a születendő gyermeke iránti kötelessége és a Paul iránti kötelessége között. Paul érdekében, jól tudta, most meg kellene fognia azt a csövet és innia a tömlő tartalmából, de ahogy lehajolt, hogy a szájához emelje, az érzékei veszélyre figyelmeztették.
A tömlőben levő folyadék kesernyés szaga rokon volt sok méregével, amelyet Jessica ismert, de különbözött is tőlük.
— Most meg kell innod — mondta Csani.
Nincs visszaút, gondolta Jessica.
De az egész Bene Gesserit-képzettségében nem volt semmi, amiről úgy érezte, átsegíthetné ezen pillanaton.
Mi ez? kérdezte magában. Ital? Kábítószer?
Odahajolt a cső fölé, fahéj észtereinek szaga csapta meg, hirtelen visszaemlékezett Duncan Idaho részegségére. Fűszerpálinka? A szájába vette a cső végét, felszívott egy cseppnyit. Fűszeríze volt, de egy árnyalatnyi kesernyés, maró mellékízzel.
Csani megnyomta a bőrtömlőt. Jókora adag tódult Jessica szájába, és mielőtt észbe kapott volna, már le is nyelte, miközben küszködött, hogy megőrizze nyugalmát és méltóságát.
— A kis halált elfogadni rosszabb, mint a halál maga — mondta Csani. Várakozóan nézett Jessicára.
Jessica visszanézett rá, még mindig a szájában tartotta a csövet. Az orrában érezte a folyadék zamatát, a szájpadlásán, az arcán, a szemében — most már csípős édességként.
Hűvös.
Csani megint a szájába zúdított egy adagot.
Finom.
Jessica most jól megnézte Csani arcát, a pajkos kifejezést, látta rajta Liet-Kynes nyomait is, melyeket még nem vésett bele mélyen az idő.
Valami kábítószerrel itatnak, gondolta.
De nem emlékeztetett egyetlen kábítószerre sem, amellyel találkozott, pedig a Bene Gesserit-kiképzés során sok kábítószer ízével megismerkedett.
Csani arcvonásai olyan tiszták voltak, mintha fényvonalakból rajzolódtak volna ki.
Kábítószer.
Kavargó csönd zárta magába Jessicát. Testének minden porcikája tudomásul vette a tényt, hogy valami mélyreható történt vele. Úgy érezte, a lénye egy tudatos parány, kisebb bármely szubatomi részecskénél is, de képes a mozgásra, képes érzékelni a környezetét. Hirtelen megvilágosodott előtte, mintha elrántották volna a függönyt, hogy az imént önmaga pszichokinesztéziás kiterjedésének ébredt a tudatára. Az a parány volt ő, de mégsem az a parány.
Ott maradt körülötte a barlang — és az emberek. Érzékelte őket: Pault, Csanit, Stilgart, Ramallo Tisztelendő Anyát.
Tisztelendő Anya!
Az iskolában annak idején az a szóbeszéd járta, hogy voltak, akik nem élték túl a Tisztelendő Anyák próbatételét, végzett velük a szer.
Jessica most Ramallo Tisztelendő Anyára összpontosította a figyelmét. Most már tudta, hogy mindez egyetlen megkövült pillanat alatt történik, olyan időben, amely az ő számára, és csak az ő számára, megállt.
Megállt az idő!
Miért állt meg az idő? kérdezte magában. Végigtekintett maga körül a megdermedt arcokon, látta, hogy egy porszem áll Csani feje fölött mozdulatlanul.
Várakozón.
A válasz mintha belerobbant volna a tudatába: azért állt meg az ő személyes ideje, hogy megmenthesse az életét!
Pszichokinesztéziás kiterjedésére koncentrált, beletekintett, és tüstént szembetalálta magát egy sejtszerű maggal, valami fekete mélységgel, amelytől visszarettent.
Az a hely, ahová nem nézhetünk be, gondolta. Ott van az, amiről olyan vonakodva beszélnek csak a Tisztelendő Anyák — az a hely, ahová csak a Kwisatz Haderach tekinthet be.
A felismeréstől valamicskét visszatért az önbizalma, ismét rászánta magát, hogy a pszichokinesztéziás kiterjedésére koncentráljon, egész énje parány énné zsugorodott, mely saját magában kutatta a veszély forrását.
Meg is találta a szerben, amelyet lenyelt az előbb.
A szer táncoló részecskék sokasága volt benne, táncuk oly gyors volt, hogy még a megkövült idő sem állította meg. Táncoló részecskék… Lassanként fölismerte egyik-másik szerkezetet, kémiai kötést: itt egy szénatom, spirális vibrálás… egy glukózmolekula. Egy egész molekulalánccal állt szemben, fölismert egy fehérjét… egy metilezett fehérjeszerkezetet…
Ahhh…!
Hangtalan sóhaj fakadt föl benne, ahogy rájött, miféle méreggel van dolga.
Pszichokinesztéziás nyúlványaival belehatolt, áthelyezett egy oxigénatomot, hagyta, hogy kialakuljon a kötés egy másik szénatommal, visszatett egy oxigén-hidrogén kötést…
A változás terjedni kezdett… egyre sebesebben, ahogy a katalizált reakció egyre nagyobb felületen tette lehetővé az érintkezést.
A megdermedt idő hirtelen kiengedte a szorításából, Jessica mozgást érzékelt maga körül. A tömlő kivezető csöve a száját érintette, gyengéden felfogott egy csepp nedvet…
Csani felfogja a testemben keletkezett katalizátort, hogy ártalmatlanná tegye a tömlőben levő mérget, gondolta Jessica. Miért?
Valaki ülő helyzetbe segítette. Látta, hogy a vén Tisztelendő Anyát odahozzák melléje, leültetik őt is a szőnyeg borította sziklára. Egy aszott kéz érintette meg a nyakát.
És egy másik pszichokinesztéziás parány jelent meg a tudatában! Jessica megpróbálta eltaszítani, de a parány sebesen közeledett… egyre közeledett…
Összeértek!
Olyan volt, mint valami végletes beleélés: két ember volt egyszerre. Nem telepátia volt ez, hanem kölcsönösen közös tudat.
Az öreg Tisztelendő Anyával!
Jessica azonban most látta, hogy a Tisztelendő Anya nem úgy gondol magára, mint öregasszonyra. Egy kép bontakozott ki közös lelki szemük előtt: egy szárnyaló szellemű, meleg humorú fiatal lány képe.
Közös tudatukban azt mondta a fiatal lány:
— Igen, ilyen vagyok.
Jessica csak tudomásul vette a szavakat, felelni nem tudott rájuk.
— Megjön az is nemsokára, Jessica — mondta a belső kép.
Ez hallucináció! mondta magában Jessica.
— Jól tudod, hogy nem az — mondta a belső kép. — De igyekezzünk, ne ellenkezz, mert nincs sok időnk! Nekünk most… — Hosszú szünet következett, majd: — Szólnod kellett volna, hogy terhes vagy!
Jessica most már megtalálta a belső hangját, amellyel válaszolhatott.
— Miért?
— Ez mind a kettőtöket megváltoztat! Anyaisten, mit tettünk?
Jessica valami kényszerű változást érzett a közös tudat mélyén, belső szeme előtt egy újabb parány tűnt föl. Az a parány ide-oda cikázott, keringett. Csak úgy sütött belőle a rémület.
— Erősnek kell lenned — mondta az öreg Tisztelendő Anya lélekképe. — Adj hálát, hogy leány a magzatod! Egy fiú belehalt volna. Most óvatosan… gyöngéden… érintsd meg a lányodat! Nyeld el a félelmét… csillapítsd le… támogasd a bátorságoddal és az erőddel… de csak gyöngéden… finoman…
A másik, keringő parány a közelébe sodródott, Jessica erőt vett magán, megérintette.
A rettegés hulláma kis híján legyűrte őt is.
Úgy küzdött ellene, ahogy tanulta: Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa…