A litánia mintha valami nyugalmat hozott volna, legalábbis látszólag. A másik parány mozdulatlanságba dermedt mellette.
A szavak nem használhatnak, mondta magában Jessica.
Az elemi érzelmekre redukálta magát, szeretetet, vigaszt, meleg biztonságot sugárzott.
A rémület alábbhagyott.
Ismét előtérbe nyomakodott az öreg Tisztelendő Anya énképe, de most már hárman alkották részét a közös tudatnak — kettő aktív volt, egy pedig csöndes befogadó.
— Sürget az idő — szólalt meg a Tisztelendő Anya. — Sok mindent kell átadnom neked. És nem tudom, hogy a lányod be tudja-e fogadni mindezt úgy, hogy épelméjű maradjon. De meg kell történnie: a törzs érdeke előbbre való.
— Mit…
— Maradj veszteg és fogadd be!
Élmények kezdtek kibontakozni Jessica előtt. Olyan volt, mint egy oktatóképszalag a Bene Gesserit-iskola tudatküszöb alatti hipnovetítőjében… de gyorsabb… kápráztatóan gyorsabb.
Mégis valahogy… kivehető.
Felfogott minden egyes élményt úgy, ahogy megtörtént: volt egy férfi, egy szerető — férfias, szakállas, csupakék szemű fremen, Jessica látta az erejét és a gyöngédségét, az egész lényét egyetlen szemvillanásban, a Tisztelendő Anya emlékezetén át.
Most nem volt idő azon gondolkodni, hogy mit művelhet ez a magzatleánnyal, csak befogadni és elraktározni volt ideje. Csak úgy zúdultak az élmények Jessicába — születés, élet; halál —, fontos dolgok és jelentéktelenek is, tódult bele az összesűrített idő.
Miért kell megmaradnia az emlékezetben annak, hogy egyszer homok szitált a sziklatetőről? kérdezte magában.
Megkésve döbbent rá, mi történik: az öregasszony haldoklott, és ahogy elszállt belőle az élet, minden tapasztalatát áttöltötte Jessica tudatába, ahogy a vizet töltik át másik edénybe. Az a másik parány Jessica szeme láttára halványult el immár a megszületése előtti emlékek összességévé, aztán a fogantatás-halál pillanatában az öreg Tisztelendő Anya egyetlen utolsó, elsóhajtott, összefolyó búcsút küldött még az élete emlékei után Jessica emlékezetébe.
— Régóta vártam rád — mondta. — Tessék az életem…
Ott volt az egész élete, betokozódva, minden pillanata.
Még a halál pillanata is.
Most már Tisztelendő Anya vagyok, ébredt rá Jessica.
És anélkül hogy gondolkodnia kellett volna rajta, azt is tudta, hogy amivé most lett, ugyanaz, mint a Bene Gesserit Tisztelendő Anya. A méreg átformálta.
Tudta, hogy a Bene Gesserit-iskolában nem egészen így szokták csinálni. Soha senki sem vezette be ezekbe a titkokba, de azért tudta.
A végeredmény ugyanaz volt.
Jessica érezte, hogy a magzatparány még mindig odasimul benső tudatához; körbetapogatta, de nem jött válasz.
Iszonyú magány érzete lett úrrá Jessicán, ahogy ráébredt, mi történt vele. Úgy látta, mintha a saját élete lelassult, minden környező élet pedig fölgyorsult volna, és ezáltal tisztábban ki lehetett venni a kölcsönhatások villózó játékát.
Az a paránytudat lassan oszladozni kezdett, enyhült, ahogy a teste magához tért a méreg fenyegetése után, még mindig ott érezte azonban magában azt a másik parányt, bűntudatosan megérintette, lelkifurdalással gondolt arra, hogy minek tette ki a szerencsétlent.
Én vagyok a hibás, szegény, kialakulatlan, drága kislányom; én hoztalak létre, és én tettem ki a tudatodat a világ teljes változatosságának így, védtelenül.
Szeretet-vigasztalás parányi rezdülése jött a másik parány felől, mintegy viszonzásaként annak, amit az előbb beleárasztott.
Mielőtt Jessica reagálhatott volna, megérezte magában az adab, az uralkodó emlékezet jelenlétét. Volt valami, amit meg kellett tennie! Kutatott utána az emlékezetében, érezte, hogy akadályozza még az átváltoztatott szer bódulata, mely áthatotta az érzékeit.
Megszüntethetném, gondolta. Kiküszöbölhetném a kábító hatást, ártalmatlanná tehetném a szert. De megérezte, hogy ez hiba volna. Az eggyé válás rítusának vagyok a részese.
Ekkor rájött, hogy mi a dolga.
Kinyitotta a szemét, a víztömlőre mutatott, melyet Csani a feje fölé emelt.
— Megáldatott — mondta Jessica. — Elegyedjenek hát a vizek, menjen végbe mindenütt a változás, hogy az emberek egyként osztozhassanak az áldásban!
Tegye a dolgát a katalizátor, gondolta. Igyanak belőle az emberek, éljék át magukban egy darabig a többiek tudatát. Most már ártalmatlan a szer… miután átváltoztatta egy Tisztelendő Anya.
Az uralkodó emlékezet azonban még mindig dolgozott benne, követelőzően. Rájött, hogy még valamit meg kell tennie, de a szer miatt nehezen tudott koncentrálni.
Óóó… az öreg Tisztelendő Anya!
— Egyesültem Ramallo Tisztelendő Anyával — mondta Jessica. — Elment, de itt marad velünk. Tisztelje meg emlékét a szertartás!
Honnan szedem ezeket a szavakat? tűnődött magában.
Aztán rádöbbent, hogy a szavak egy másik emlékezetből jöttek, egy másik életből, amely neki adatott az imént, és immár az ő része volt. Valahogy azonban nem érezte még teljesnek azt az ajándékot.
— Legyen meg az orgiájuk — szólt benne az a másik emlékezet. — Úgyis elég kevés örömük van az életben! Neked és nekem pedig kell ez a kis idő, hogy megismerjük egymást, mielőtt elhalványulok és szétfolyok az emlékeidben. Máris érzem, hogy odakötődöm egyik-másik darabkádhoz. Á, hiszen tele az elméd érdekesnél érdekesebb dolgokkal! Annyi minden, amiről nem is álmodtam…
És a Jessicában betokozódott emlék-elme most megnyitotta magát Jessica előtt, feltárult előtte egy széles folyosó, ahol más Tisztelendő Anyák várakoztak se vége, se hossza sorban.
Jessica visszadöbbent, megijedt, hogy elveszíti önmagát az eggyé válásnak ebben a tengerében. A folyosó azonban változatlanul ott állt, és Jessica megtudta belőle, hogy a fremen kultúra sokkal ősibb, mint sejtette volna.
Látta, hogy fremenek voltak a Poritrinen is, de az a nép elpuhult a bolygó kényelme közepette, és könnyű prédája lett az Impérium bandáinak, amelyek emberanyagot gyűjtöttek, hogy benépesítsék a Bela Tegeusét és a Salusa Secundust.
Ó, micsoda sírás-rívás hatolt onnan Jessica fülébe!
A folyosó mélyéről egy szellemhang rikoltott:
— Megtagadták tőlünk a hadzsot!
Jessica látta a rabszolgák viskóit a Bela Tegeusén a folyosó mélységeiben, látta a kiválogatást, az embergyomlálást, amelynek révén benépesült a Rossak és a Harmonthep. Brutális vérengzések képei tárultak föl előtte, mint valami iszonyatos virág szirmai. Azt is látta, hogyan vitték tovább a múlt fonalát az egymást követő Sayyadinák — először szájhagyomány útján, beleszőve sivatagi nóták szövegének rejtekébe, aztán, amikor fölfedezték a méreg-csodaszert a Rossakon, már csiszoltabban, saját Tisztelendő Anyáikban… és immár finom erővé fejlesztve az Arrakison, az Élet Vizének fölfedezésével.
A folyosó mélységeiből egy másik hang csapott a fülébe:
— Sohasem bocsátunk meg! Sohasem felejtünk!
Jessica figyelmét azonban most teljesen lekötötte az Élet Vizének a titka. Látta, mi az: az a folyadék, amelyet a halálakor választ ki magából a homokféreg, a mester. És ahogy új emlékezetében végignézte a lény elpusztítását, levegő után kellett kapkodnia.