Vízbe fojtották!
— Anyám, jól vagy?
Paul hangja zavarta meg. Jessica nagy nehezen kivergődött a belső világból, fölnézett a fiára. Tudatában volt Paul iránti kötelességeinek, de most terhére volt a jelenléte.
Olyan vagyok, mint akinek béna volt a keze, nem érzett vele semmit, amióta az eszét tudta — és egy napon hirtelen, akaratlanul megtudta, milyen érzés tapintani!
Ott maradt benne a gondolat, szinte körülfogta a tudat.
És azt mondom: „Nézzétek! Hiszen nincs kezem!” De körülöttem mindenki azt kérdezi: „Mi az, hogy kéz?”
— Jól vagy? — ismételte meg Paul.
— Igen.
— Megihatom ezt? — A Csani kezében levő tömlő felé intett. — Azt akarják, hogy igyam meg.
Jessica hallotta a rejtett mondanivalót a fia szavaiban, megértette, hogy Paul fölfedezte a mérget az átváltoztatás előtti, eredeti folyadékban, és őt félti. Átvillant rajta, hogy vajon hol lehetnek a határai Paul jövőlátásának. Az előbbi kérdés sok mindenről árulkodott.
— Megihatod — mondta. — Már átalakult. — Levette a tekintetét a fiáról, meglátta mögötte Stilgart. A férfi sötét-sötét szeme figyelmesen nézte.
— Most már tudjuk, hogy te vagy az igazi — mondta Stilgar.
Jessica ebben is valami rejtett mondanivalót érzett, de a kábítószer eltompította az érzékeit. Milyen meleg érzés volt, milyen megnyugtató! Milyen jók voltak hozzá ezek a fremenek, hogy befogadták egy ilyen közösség kebelébe.
Paul látta, hogy a szer a hatalmába keríti az anyját.
Az emlékezetében kutatott, átvizsgálta a rögzült múltat, a lehetséges jövők vonalait. Olyan volt, mintha kimerevített időmozzanatokon kellett volna végigpásztáznia lelki szemének, csak az összevisszaságot érzékelte. A töredéket nehéz volt megérteni a folyamatból kiragadva.
Ez a különös szer… össze tudta szedni róla az ismereteket, meg tudta érteni, milyen hatással van az anyjára, de a tudás egészéből hiányzott a természetes ritmus, hiányzott belőle a kölcsönhatások rendszere.
Paul hirtelen ráébredt, hogy nem elég meglátni a múltat a jelen pillanataiban — a jövőlátás igazi próbája az, ha meglátja a múltat a jövőben.
A dolgok makacsul nem voltak azonosak a látszattal.
— Idd meg! — mondta Csani. Az orra alá dugta egy víztömlő csövének szopókáját.
Paul kihúzta magát, rámeredt a lányra. Karneváli izgalmat érzett vibrálni a levegőben. Tudta, mi történne, ha meginná ezt a fűszer-kábítószert, benne a kvintesszenciáját annak az anyagnak, amely előidézte benne a nagy változást. Visszatérne a tiszta idő látomásába, a térré változó időbe; ott teremne abban a szédítő magasságban, de a megértés nem adatnék meg neki.
Csani mögül Stilgar szólt rá:
— Idd meg, fiú! Feltartod a rítust!
Paul most figyelt föl a tömeg zsibongására, megütötte a fülét a hangokban izzó lelkesedés.
— Lisan al-Gaib! — hallotta. — Muad-Dib! — Lenézett az anyjára. Jessica mintha békésen aludt volna ültében, a lélegzése mély volt és egyenletes. Paul gondolataiban felbukkant egy foszlány a jövőből, mely az ő magányos múltja volt: „Szunnyad az Élet Vizeiben.”
Csani türelmetlenül megrángatta az ujját.
Paul a szájába vette a szopókát, hallotta az emberek kiáltozását, érezte, hogy beletódul a szájába a folyadék, ahogy Csani megnyomja a tömlőt, megszédült a gőzétől. Csani elvette a csövet, leadta a tömlőt a barlang aljáról felnyúló kezekbe. Paul tekintete megakadt a lány karján, a zöld gyászszalagon.
Csani fölegyenesedett, észrevette, mit néz Paul.
— Gyászolni tudom őt még a vizek boldogságában is — mondta. — Ezt is őtőle kaptuk. — Paul kezébe csúsztatta a kezét, maga után vonta a sziklaerkély széle mentén. — Mi hasonlítunk valamiben, Usul. Mindkettőnktől a Harkonnenek vették el az apánkat.
Paul követte. Úgy érezte, mintha valamikor korábban elválasztották volna a fejét a testétől, aztán csak ideiglenesen erősítették volna vissza: A lába távolinak, érzéketlennek rémlett.
Bementek egy keskeny oldalfolyosóba; amelyet csak gyengén világítottak meg az egyenlő távközökben elhelyezett parázsgömbök. Paul érezte, hogy a szer kezdi kifejteni a maga egyedülálló hatását, virágként kezdett kinyílni az idő a szeme előtt. Meg kellett kapaszkodnia Csaniban, ahogy hirtelen befordultak egy másik homályos alagútba. A lágyságnak és a szívósságnak az az elegye, amelyet a lány ruhája alatt érzett, fölkavarta a vérét. Az érzés összevegyült a szer hatásával, a jövőt és a múltat is belegörbítette a jelenbe, hogy éppen csak megmaradt valami abból a háromszemű látásból.
— Ismerlek téged, Csani — suttogta. — Ültünk: már együtt egy sziklapárkányon, amíg lecsillapítottam a félelmeidet. Cirógattuk már egymást a sziecs sötétjében. Mi már… — Hirtelen elhomályosult előtte minden, meg akarta rázni a fejét, megtántorodott.
Csani segítő kézzel bevezette néhány vastag függönyön át egy különszoba sárga melegségébe — alacsony asztalok álltak odabent, a földön párnák, narancsszínű terítővel letakart matrac.
Paul lassan tudatosította magában, hogy megálltak, hogy Csani szembefordult vele, és a tekintete valami néma rémületről árulkodik.
— El kell mondanod nekem — suttogta a lány.
— Sihaya vagy — mondta Paul —, a sivatagi tavasz.
— Amikor a törzs együtt iszik a Vízből — mondta Csani —, együtt vagyunk — mindannyian. Olyankor… osztozunk mindenben. Én… érezni tudom magamban a többieket, de tőled félek.
— Miért?
Paul hiába akarta tisztán látni maga előtt a lányt, a múlt és a jövő beleolvadt a jelenbe, elhomályosította a képet. Számtalan módon, számtalan helyzetben, számtalan környezetben látta Csanit.
— Van benned valami ijesztő — mondta a lány. — Amikor elhoztalak a többiek közül… azért hoztalak el, mert megéreztem, hogy azt szeretnék. Te… kényszeríted az embereket. Te erővel… megláttatsz velünk dolgokat!
Paulnak erőfeszítésébe került, hogy érthetően szólaljon meg:
— Mi az, amit látsz?
Csani lesütötte a szemét.
— Egy gyermeket látok… a karomban. A mi gyermekünk, a tiéd és az enyém. — A szájához kapta a kezét. — Honnan ismerhetem minden arcvonásodat?!
Egy kicsit bennük is megvan a képesség, bukkant föl Paulban a gondolat. Csak elfojtották, mert ijesztő.
Egy pillanatra kitisztult most a világ, észrevette, hogy Csani egész testében reszket.
— Mi az, amit mondani akarsz? — kérdezte a lányt.
— Usul — suttogta a lány, és még mindig reszketett.
— Nem lehet visszahátrálni a jövőbe — mondta Paul.
Mélységes szánalom fogta el a lány iránt. Odahúzta magához, megsimogatta a fejét.
— Csani, Csani, ne félj!
— Usul, segíts nekem! — tört ki a lányból.
Ebben a pillanatban Paul érezte, hogy a szer hatása teljessé válik benne, hirtelen föllebbentek a fátylak, feltárult előtte jövőjének távoli, szürke forrongása.
— Úgy elhallgattál — mondta Csani.
Paul ott lebegett a tudattér közepén, látta, ahogy s az idő kiterjed abban a megfoghatatlan dimenzióban, finom egyensúlyban, mégis kavarogva, keskenyen, mégis szétterülve, mint egy háló, amely számtalan világot és erőt fog össze, kifeszített kötél, amelyen végig kell mennie, ugyanakkor mérleghinta, amelyet egyensúlyban tart.