Az egyik oldalon ott látta az Impériumot, egy Feyd-Rautha nevű Harkonnent, aki úgy villant feléje, mint egy gyilkos penge, a sardaukarokat, ahogy előrontanak a bolygójukról, hogy irtó hadjáratot indítsanak az Arrakison, a konspiráló, cinkos Ligát, a Bene Gesseriteket a maguk fajnemesítési programjával. Egy tömegben magasodtak a szemhatáron, mint valami sötét viharfelleg, amelynek nem állta útját más, csak a fremenek és az ő Muad-Dibjük, a fremenek, mint valami alvó óriások, akik minden pillanatban felébredhetnek és elindulhatnak vad hadjáratukra, amely végigsöpör a világegyetemen…
Paul a középpontban érezte magát, a tengelynél, amely körül az egész építmény forgott. Úgy érezte, a béke kifeszített kötelén halad, némi boldogság is az osztályrésze, Csanival az oldalán. Látta, ahogy elnyúlik előtte ez az út, a viszonylagos nyugalom időszaka egy eldugott sziecsben, egy pillanatnyi béke a harcok között.
— Máshol nem vár béke — mondta.
— Usul, te sírsz! — mormolta Csani. — Usul, én erőm, te vizet adsz a halottaknak? Ki halottjának?
— Azoknak, akik még nem haltak meg — mondta Paul.
— Akkor azok éljenek addig is boldogan — mondta Csani.
Paul a kábulaton át is megértette, mennyire igaza van a lánynak, lázas erővel magához szorította.
— Sihaya! — mondta.
Csani az arcára simította a tenyerét.
— Most már nem félek, Usul — mondta. — Nézz rám! Látom, mit látsz, amikor így fogsz.
— Mit látsz? — szegezte neki Paul a kérdést.
— Látom, ahogy szeretetet adunk egymásnak a viharok közötti csend idején. Arra valók vagyunk.
Pault ismét hatalmába kerítette a szer. Azt gondolta: Olyan sokszor nyújtottál te már nekem vigaszt és feledést! Megint érezte azt a megvilágosodást, a domborműként kirajzolódó időt, érezte, ahogy a jövője emlékké alakul át — emlékként érezte már magában a testi szerelem gyöngéd erőszakát, a megértést és a bensőséges közösséget, a lágyságot és a durvaságot.
— Te vagy az erősebb, Csani — mormogta. — Maradj mellettem!
— Mindig — mondta a lány, és megcsókolta az arcát.
HARMADIK KÖNYV
A próféta
Sem asszony, sem férfi, sem gyermek nem került soha igazán meghitt viszonyba az apámmal. Még a felszínes cimboraságot is leginkább csak az a kapcsolat közelítette meg, amelyet Hasimir Fenring gróf, gyermekkori pajtása és azóta hű társa alakított ki a Padisah Császárral. Fenring gróf barátságának fokmérője először egy pozitívum lehet: ő oszlatta el a Landsraad gyanúit az Arrakis-ügy után. Több mint egymillió solarisnyi fűszer ment el megvesztegetésre, mondta anyám, nem beszélve az egyéb adományokróclass="underline" a rabszolganőkről, a kitüntetésekről, a rang és hatalom jelképeiről. A gróf barátságának második komoly bizonyítéka egy negatívum. Nem volt hajlandó megölni egy embert, annak ellenére, hogy képes lett volna rá, és az apám megparancsolta. Erről valamivel később szólok majd.
Vladimir Harkonnen báró tombolva végigrohant a magánlakosztályától elvezető folyosón, teste sorra átszelte a késő délutáni napfény sávjait, amelyek betűztek a magas ablakokon át. Pattogott, vonaglott szuszpenzoraiban a heves mozgástól.
Elviharzott a különkonyha mellett, el a könyvtár, el a kis fogadószoba mellett, és berontott a személyzeti társalgóba; ahol már érződött a közeledő este nyugalma.
Az őrparancsnok, Iakin Nefud, a helyiség túloldalán kuporgott egy heverőn, lapos képén a szemutakábulat ostoba kifejezése ült, a levegőt betöltötte a szemutazene hátborzongató vinnyogása. Nefud körül ott ült saját kis udvartartása, parancsaira várva.
— Nefud! — üvöltött rá a báró.
Nefud fölállt, a kábítószer megőrizte arcvonásai nyugalmát, de hirtelen sápadtsága félelemről árulkodott. A szemutazene elhallgatott.
— Báró uram — mondta Nefud. Csak a kábítószernek köszönhette, hogy nem remegett a hangja.
A báró pillantása végigfutott az arcokon, látta rajtuk a reszkető dermedtséget. Megint Nefudra nézett, és hirtelen selymes hangon érdeklődött:
— Hány éve is vagy az őrparancsnokom, Nefud?
Nefud nyelt egyet.
— Az Arrakis óta, uram. Kis híján két éve.
— És mindig azon vagy, hogy elébe vágj az engem fenyegető veszélyeknek, ugye?
— Ez a leghőbb vágyam, uram.
— Akkor hol van Feyd-Rautha?! — ordított föl a báró.
Nefud hátrahőkölt.
— Uram…?
— Feyd-Rauthát nem tekinted fenyegető veszélynek? — Ismét selymes volt a hangja.
Nefud megnyalta kiszáradt ajkát. Már félig elszállt belőle a szemutatompaság.
— Feyd-Rautha a rabszolgák szállásán van, uram.
— Már megint a nőkkel, mi? — A báró reszketett az erőfeszítéstől, ahogy visszafojtotta az indulatát.
— Sire, lehet, hogy csak…
— Csönd!
A báró még egy lépést tett a helyiségben, észrevette, hogy az emberek hátrahúzódnak, alig észrevehetően elhúzódnak Nefudtól, mintegy elkülönítve magukat haragja tárgyától.
— Nem parancsoltam meg, hogy mindig pontosan tudjad, hol van a ta-báró? — kérdezte a báró. Még egy lépéssel közelebb ment. — Nem megmondtam, hogy mindig pontosan kell tudnod, mit mond a ta-báró — és kinek? — Még egy lépés. — Nem megmondtam, hogy mindig szóljál nekem, amikor elmegy a rabszolganők szállására?
Nefud nagyot nyelt. Verejték gyöngyözött a homlokán.
A báró uralkodott magán, színtelen, szinte hangsúlytalan volt a hangja.
— Nem megmondtam mindezt?
Nefud bólintott.
— És nem megmondtam azt is, hogy ellenőrizz minden hozzám küldött rabszolgafiút, méghozzá te magad… személyesen?
Nefud megint csak bólintott.
— Lehetséges volna, hogy nem vetted észre a piszokfoltot annak a combján, akit ma délután küldtél hozzám? — érdeklődött nyájasan a báró. — Lehetséges volna, hogy…
— Bácsikám.
A báró megpördült, rámeredt az ajtóban álló Feyd-Rauthára. Unokaöccse hirtelen megjelenése, az arcán látható felindultság, melyet a fiatalember nem tudott teljesen palástolni, sok mindent elárult. Feyd-Rauthának eszerint megvoltak a saját kémei a báró körül!
— Egy tetem van a lakosztályomban. Tüntessétek el — mondta a báró, és nem vette le a kezét a köntöse alatt lapuló lőfegyverről, miközben magában örült, hogy az ő pajzsa a legjobb.
Feyd-Rautha a jobb oldali falnál álló két őr felé pillantott, odabiccentett. A két őr kisurrant az ajtón, elszaladt a folyosón a báró lakosztálya felé.
Szóval az a kettő, mi? gondolta a báró. Ej, ennek az ifjú szörnyetegnek még sokat kell tanulnia, amíg összeesküvő lesz belőle!
— Remélem, békét és rendet hagytál magad mögött a rabszolgaszálláson, Feyd — mondta.
— Keopszoztam a rabszolgamesterrel — mondta Feyd-Rautha, és azt gondolta: Mi történhetett? A fiúnak, akit az öreghez küldtünk, szemlátomást vége. Pedig tökéletesen megfelelt a feladatnak. Még Hawat sem találhatott volna jobbat. Az a fiú tökéletes volt!
— Piramissakkot játszottatok — mondta a báró. — Szép. És győztél?